2017. március 15. Hofbauer Szent Kelemen Mária hitvalló
2017. március 15. írta: Szerdahelyi Miklós

2017. március 15. Hofbauer Szent Kelemen Mária hitvalló

 hszk.jpg

Kevesen értették meg úgy, mint Kelemen Szent Pál apostolnak Timóteushoz intézett intelmét: „Törd magad, mint Krisztus jó katonája” (2Tim. 2,3). Két évtizeden keresztül hihetetlen kitartással törte magát, hogy az Úr Krisztus katonája lehessen s amikor 38 éves korában pappá lehetett, életének másik felét arra szentelte, hogy jó katonaként terjessze az Isten országát a francia forradalom előtti és utáni romlott nemzedék közepett, a legnagyobb nehézségek és üldözések ellenére.

 

Született 1751-ben Morvaországnak Tozwitz nevű falujában Dvorzsák (németül Hofbauer) nevű szegény, de igen jámbor szülőktől. Amikor hét éves korában elvesztette atyját, édesanyja odavezette a feszület elé s azt mondta neki: „Fiam, mától fogva az Úr Jézus lesz a te atyád! Vigyázz, hogy mindig az Ő utjain járj”. S a kis János - így hívták szerzetbelépése előtt - szívére vette az anyai intelmet. A papi hívatás igen korán jelentkezett, nála; szegénysége miatt azonban nem járhatott iskolába, hanem péknek tanult.  Tizenötéves korában elvesztette édesanyját, elhagyta szülői házát s megkezdte hosszú küzdelmét a papság eléréséért.

 

A Znaim melletti brucki premontrei kolostorban a pékmesterség mellett a kanonokok támogatásával sikerült elvégeznie a latin iskola alsóbb osztályait. Itt határozta el, hogy céljának eredményesebb elérése végett elhagyja hazáját s Rómába megy. Közben megállapodott Bécsben s mesterségével kereste meg az útiköltséget. A világváros minden kísértése ellenére is kitartott terve mellett s egy barátjával nekivágott Rómának. A hosszú utat végig gyalogszerrel, énekelve és imádkozva tette meg. Ez az első római zarándoklat örök vágyat oltott lelkébe a szent város után, úgyhogy ezután még 13-szor látogatott el az Egyház szívébe.

 

Elhagyva Rómát, Tivoli vadregényes vidékén féléven át szigorú remeteéletet folytatott s ezalatt világosan fölismerte Isten akaratát: tovább kell küzdeni e hivatása érdekében. Ott hagyta a magányt, visszatért Bécsbe, befejezte latin tanulmányait s egyik barátjával újból Róma felé indult. Szegényes római fogadóban szálltak meg s azt határoztak, hogy másnap abban a szerzetben kérnek fölvételt, amelynek harangszava először szólítja őket a templomba; a harang szavát a Gondviselés szavának fogják tekinteni. Az Úristen a harangszó útján a Liguori Szent Alfonztól nemrégen alapított s missziók tartásival foglalkozó szerzetbe, a redemptoristákhoz vezette őket, ahol mindketten fölvételt nyertek.

 

Az Úr Krisztus jó katonája rövidesen készen állott terveivel: fölszentelése után át fogja plántálni szerzetét az Alpokon túlra, elsősorban Bécsbe. A társak mosolyogtak ezeken a merész elhatározásokon, mert nem volt ismeretlen előttük, hogy II. József császár Bécsben megkezdte már a meglevő szerzeteknek is megszüntetését, s így emberileg nem igen lehetett gondolni újaknak letelepedésére. Az agg rendalapító azonban szentül hitte, hogy „az Úristen e férfiú által fogja növelni dicsőségét az északi országokban”. A jövő igazolta Szent Alfonzot. Kelement belépése után három évre (1786) pappá szentelték, s az új apostol Bécsbe indult.

 

A császárvárosban akkor II. Józsefnek szerzetesellenes egyházpolitikája miatt szó sem lehetett házalapításról. Kelemen tehát lerázta lábairól az egyházellenes Bécs porát s elment Varsóba.

 

22 évig az volt nagyaranyú munkásságinak középpontja.

 

Ez a kor politikailag Lengyelország legválságosabb korszaka: 1772-ben volt első, 1773-ban második s 1795-ben harmadik és teljes fölosztása. Kelemen könnyek közt ismételte „Szerencsétlen Lengyelország, mekkora bajok várnak rád”; de ugyanakkor nem törődve az országot pusztulásba kergető politikával, mindent megtett az Isten országa megmentéséért.

 

A varsói házalapítás sikerrel járt: megkapták Szent Benno templomának gondozását. A templom kezdetben ugyan üres volt, de néhány év leforgása alatt egészen modern, nagyarányú lelkipásztorkodásnak vált színterévé. Ennek a lelkipásztori munkának a lelke Kelemen házfőnök volt. Nemsokára új intézmények jelezték az  új szellem erejét. A rendtagok vezetése alatt egy fiúiskola, majd fiúárvaház emelkedett, s egy Kelementől alapított nőegyesület az árvaleányok ügyét karolta föl. Intézményei számára szentünk maga járt alamizsnát gyűjteni. Egy ilyen kéregetés alkalmával arculütötték, amire csak ennyit mondott: „Ez az enyém: de most már adjon valamit szegényeimnek is”. Erre a nem várt válaszra a durva támadó szégyenkező és bocsánatot kérő adakozóvá juhászodott.

 

A varsói rendház megerősödése után újabb és újabb rajokat bocsáthatott ki s lehetővé tette, hogy Kelemen egymásután alapítsa a dél-németországi és svájci rendházakat. De csak 1808-ig maradhatott meg. A hódító Napóleon 1807-ben fölállította a varsói nagyhercegséget, amelynek egyházellenes irányzata kiutasította a redemptoristákat. Kelemen nem esett kétségbe. Ő legjobban hitt abban, amivel annyi ezer embert vigasztalt meg, hogy t. i. „Isten majd mindent rendbehoz”. Azonnal Bécsbe sietett, ahol átesve a kezdet kellemetlenségein, egyik társával letelepedhetett s 12 év alatt apostoli lélekkel újra végigcsinálta a varsói 22 esztendőt.

 

Bécsben akkor az Egyház fölött állandóan gyámkodó kormányzat miatt a lelkiélet a legsiralmasabb állapotban volt. Kelemen mihamar elérte, hogy szentbeszédeire tódult a nép, a diákok, a nemesi s főúri osztály, s ami több: mindezek kezdték ostromolni először csak az ő, majd munkatársainak gyóntatószékét. Kis és nagy emberek örömmel keresték föl az igénytelen szerzetest, hogy a legbonyolultabb kérdésekben nyerjenek tőle tanácsot. Azt mondták róla, hogy még a deszkán is keresztüllát. Nagy emberismeretének és bölcsességének okát a szent így adta: „Ez nagyon természetes, hisz minden ízemben katolikus vagyok”. Már egyetemi hallgató korában megtette egyszer, hogy egy tanárnak egyházellenes kijelentésére fölkelt: „Professzor úr, amit mond, nem katolikus”, és kiment. Most, hosszú évek mulya megjelent egyszer nála egy öreg pap, hogy ismeri-e? Az a tanár volt, aki Kelemen szavát eleinte nagyon zokon vette, utóbb azonban magábaszállt és mint pap istenes életet élt. Emelteit fáradhatatlanul lelkesített és szervezett. A Szentlélek kegyelmével megváltoztatta Bécs lelki arculatát.

 

De Bécsben is meg akart ismétlődni a varsói eset. A kormányzat nem volt megelégedve ezzel a bátorszavú, rettenthetetlen apostollal, amiért is hosszabb vizsgálat és házkutatás után mint alkalmatlan idegent kiutasították Ausztriából. Nagy befolyású pártfogói (köztük maga VII. Pius pápa) közbelépésére maga I. Ferenc vonta vissza a kiutasítási parancsot, sőt elégtételül megkapta szerzete számára Ausztriában a letelepülési engedélyt. Ennek azonban már csak az égben örülhetett, mert röviden az engedély előtt meghalt 1820-ban márc. 15-én 70 éves korában. Temetése Bécs apostolának nagyszerű diadalmenete volt. A „bécsi papság díszét s az egyház oszlopát” (VII. Pius) 1909-ben avatták szentté.

 

Szent Kelemen rokoni kötelékek révén is összeköttetésben állott Magyarországgal, őszintén szerette földjét s a híres nyitra-megyei búcsújáróhelyen, Sasvárott háromszor is megfordult.

 

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr1512339573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.