Polgár Róbert kiugrott pap érzései senkit nem érdekelnek...
2017. május 10. írta: Szerdahelyi Miklós

Polgár Róbert kiugrott pap érzései senkit nem érdekelnek...

... leszámítva a családját és a közeli barátait. A katolikus közvélemény számára csak az érdekes, ami történt: egy ember, egy pap sajnálatos bukása, amit szimpátiával tolerálhat is akár a hívő, de minden próbálkozás arra, hogy ebből erényt, példamutatást, vagy hőstettet faragjon Polgár Róbert, határozott visszautasítást érdemel.

"Vállalni kell az érzéseinket" címmel jelent meg interjú Polgár Róbert kiugrott pappal, melyben egy képet is mellékel népes családjáról (amit én alább említett okokból nem terjesztek tovább). Annyi minden nem stimmel az interjúban bemutatott hozzáállásában, hogy muszáj egy kicsit végiggondolnunk a helyzetet, amit a bukott pap ezzel generál. Katolikus fórumokon fennáll annak a veszélye is, hogy a "ne ítélj!" szintű kommentek érzelmileg ellehetetlenítenek minden józan kritikus értelmezést az esettel kapcsolatban - pedig sok jogos kritika jár annak a papnak, aki gyereket csinál (mint mindenkinek, aki házasságon kívül bocsátkozik szexuális kapcsolatba). Polgár Róbertnek különösen is, mert erkölcstelenségét a szégyen minden jele nélkül tárja az ország elé, sőt még példaértékűnek is tarja magát az ex-paptestvérei előtt.
polgar_2.jpg

Íme néhány részlet az interjúból:

Polgár Róbert 9 év után, tavaly ősszel állt fel a keresztúri plébánia székéből. 

– Saját kérésemre mentettek fel szeptember elsejével a keresztúri plébánia ellátása alól – bocsátotta előre Polgár Róbert. – Ugyanis itteni papságom időszakában született 3 gyermekem, és ahogy ők nőttek, egyre inkább úgy éreztem, hogy mellettük és az édesanyjuk mellett a helyem. Döntenem kellett: a papi hivatást, vagy a családot választom? Utóbbit választottam. Úgy gondolom, hogy több, mint fél év elteltével visszatekintve helyes döntés volt ez, s annak idején, amikor megosztottam az elöljáróimmal azt, hogy miképpen határoztam, akkor azt mondták: az egyházmegye számára ez mindenképpen veszteség, de erkölcsi szempontból a legjobb választás volt. Sokáig vívódtam, amíg erre jutottam, mert én kora fiatalságomtól fogva papnak készültem. Szerettem is csinálni, jól éreztem magam benne, de mindenki életében vannak olyan helyzetek, amiket nem tervez előre, mégis emberileg vállalni kell az érzéseket. Mióta azonban tiszta vizet öntöttem a pohárba, nyugodtabb lett a lelkiismeretem, hiszen nem kell titkolóznom senki előtt. Lelkileg nagyon nehezen viseltem az életem kettősségéből fakadó feszültséget, nem volt ez jó érzés... 

Azt is elmondta: tapasztalatai szerint a papság egy része hasonló érzésekkel viaskodik nap, mint nap, ezért ő a maga részéről támogatja a cölibátus újragondolását.

Aki korábban értékelte azt a munkát, amit végeztem, az most is barátsággal fordul felém – a többiekkel pedig nem foglalkozom. Mindenkinek a lelkiismerete szerint kell dönteni, én is aszerint cselekedtem.

Természetesen bukások vannak. Ami megtörtént, azzal kezdeni kell valamit. 3 gyerek mellett egy katolikus pap csakis két rossz közül választhat, és meglehet, hogy a család mellett való döntés a kisebbik rossz. A kisebbik rossz választása is olykor erkölcsi erőfeszítést követel, amit értékelhetünk is. Emellett bárki, így Polgár Róbert is, bármiről bármit mondhat az istenadta szólásszabadság nevében, de ez nem jelenti azt, hogy amiket mond, azok nem racionalizáló önigazolás és értelmetlen érzelmes maszlag csupán, és nem a szólásszabadság elvitatása az, ha valaki a gondolatait ekként minősíti. 

Hogyan viszonyuljunk emberként és katolikusként Polgár Róbert helyzetéhez, amit ebből az interjúból megismertünk?

Először is, emberként a kiindulási pont az, hogy Polgár Róbert megszegett egy ígéretet, amit Isten és Egyháza előtt egy életre vállalt. Lehetünk megértőek, de mellékesnek tekinteni, hogy ígéretet szeg meg valaki, vagy egyenesen azt tartani, hogy életre szóló ígéreteket az emberen nem lehet számon kérni, a civilizáció végét jelenti - és ezt minden pátosz nélkül mondom. Sajnos ebben túl gyakorlottá váltunk már, hiszen a társadalom fele él olyan családban, ahol a "holtomiglan, holtodiglan" SEMMIT nem jelent. Mindenki a bőrén érzi, milyen az, ha egy neki tett ígéretet nem tartanak meg: tudjuk, hogy rossz. Miért mennénk el hát értékítélet nélkül Polgár Róbert ígéretszegése mellett, melyet volt kedves az orrunkra kötni?

Nem tekintheti magát a katolikus hitet valló embernek az, aki nem ért egyet az Egyházzal abban, hogy a Polgár Róbert házasságon kívüli szexuális kapcsolata önmagában súlyosan erkölcstelen (mint ahogy mindenki másé is). Ismét csak szabad megérteni az emberi gyengeséget, de nem lehet "ne ítélj!"-t kiabálni arra, ha valaki ezt a magatartást, pláne egy paptól, súlyos botrányként minősíti.

Katolikusként felmerül a kérdés, hogy az a pap, aki nemcsak elkövet ilyen bűnöket, de ki is magyarázza azokat, vajon alkalmas volt-e valaha keresztények tanítására, lelkipásztori vezetésére? Kérdéses, hogy "veszteség"-e az Egyháznak az a döntés, ami fél éve született, és nem lett volna-e ideje már évekkel ezelőtt, hogy a püspöke kitegye a szexuális kapcsolatából kilépni nem hajlandó papot?

Csúsztatás "nem tervezett helyzetként" hivatkozni az egész probléma magjára. Hol a felelősségvállalás? Itt van: "emberileg vállalni kell az érzéseket". Nem, ez egy modernista, anti-keresztény mítosz. Az érzéseinket sosem szabad így vállalni, büszkén felvállalni, amikor azok bűnökhöz vezetnek. A felelősséget a tetteiért igyekszik vállalni minden ember, akinek a helyén van a szíve. Félrevezetés, sőt a kicsinyek megbotránkoztatása úgy mesélni erről az esetről, mintha ez a helyzet csak úgy elő állt volna, és nem lenne benne komoly felelőssége Polgár Róbert egykori atyának - amit az érzéseivel ellentétben nem vállalt fel az interjúban. 

Tiszta víz és lelkiismeret? Szembetűnő, hogy Polgár Róbert kizárólag az emberi feszültségek alól való felszabadulást említi, miközben a bánat és szégyen afölött, hogy magával együtt súlyos bűnbe viszi Isten előtt a gyermekei édesanyját, még csak utalásra sem méltó - talán azért mert a szereplőkben itt nincs se bánat, se szégyen.

Aki az Egyházzal együtt hiszi, hogy erkölcsileg rossz a vadházasság, és hogy elvárható papoktól a fogadalmuk megtartása, nyilvánosságra hozná a családja fotóját az önhibájukon kívül ilyen helyzetbe sodródott gyerekek szégyenére? Apa és anya még össze sincsenek házasodva... Itt egyértelműen tetten érhető a "szép család" hamis képére várt tetszés az olvasótól - és ez az egyoldalú törekvés jellemzi az egész interjút.

Az önigazolás egy alapvető lépése a tömeghez tartozás érzésének gerjesztése. Tegyük fel, hogy Polgár Róbert valóban több papról is tudja, hogy hasonló döntés előtt állnak. Ha szeretné az Egyházat, ha gondolna a hívekre, akiknek igazán nem áldás, hogy minden konkrétum nélkül gyanúba keveri a papjaikat, miszerint nők ágyába bújnak, nem lett volna mégis jobb hallgatni róluk? Persze, ő nem értette, milyen földöntúli érték a cölibátus, és ő maga alkalmatlan is volt rá, ezért azt gondolja, mindenki az, és hogy az egész hülyeség.

Polgár Róbertet sajnos csak azok érdeklik, akik értékelik őt. Ezért valószínűleg ez a cikk nem érdekli majd. A normális embereket viszont az nem érdekli, hogy egy ex-pap "vállalja-e az érzéseit". Az üdvössége vagy kárhozata nem ezen múlik majd.

Imádkozzunk a családjáért, és az ő őszinte bűnbánatáért, a botránya jóvátételéért, és a megtéréséért. Az Atya minden tékozló fiút hazavár.

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr7112494685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2017.05.10. 13:55:24

"itteni papságom időszakában született 3 gyermekem, és ahogy ők nőttek, egyre inkább úgy éreztem, hogy mellettük és az édesanyjuk mellett a helyem. Döntenem kellett: a papi hivatást, vagy a családot választom?"
Én úgy tudom, hogy minden apostoli egyházban, tehát nemcsak a római katolikusban, hanem a bizánci rítusú ortodox, az örmény, a kopt, az etióp, a szír-malabár, a malankár egyházakban és az ezekből Rómával egyesült saját jogú egyházakban, valamint a maronita egyházban is kivétel nélkül választani kell a pappá szentelés előtt, hogy a családot, vagy valami mást (cölibátust, szerzetességet) választ. Utána elvileg sehol nincs más pályamódosítás, csak a kivetkőzés.
Gorögkatolikusként a cölibátus számomra sem látszik jónak, legalábbis nem tartom egészségesnek, hogy házas embereket ne lehessen pappá szentelni. Nem tartom jónak, hogy a fiatal férfiaknak a család és a papság között kell dönteni. De vagy ezer éve ez a játékszabály. Egészségtelen, mert tabuizálódott, sőt bálvánnyá merevedett a még csak dogmatikailag sem alátámasztott cölibátus, de senkit nem kényszerítettek arra, különösen az utóbbi évtizedekben Európában, hogy pappá legyen akarata ellenére.
A cölibátus feloldása, légiesítése előtt a legnagyobb akadály az irigység. Az évtizedeket többé-kevésbé cölebsz módon már papként megélt elöljárók gyakorlatilag nem akarják, hogy az újaknak jobb legyen azzal, hogy egyszerre elkezdjék minden egyházban a nős, teológiát végzett férfiak felszentelését. A felszentelt papok házasodásának dogmatikai akadályokba is ütköző felszentelése viszont sárba taposná az egyház történelmi folytonosságát és a keleti egyházakkal elkezdett újraegyesülési folyamatot.
Az ex-tisztelendő viszont nagyon naiv, amikor azt képzeli, hogy a cölibátus feloldása a következő papi generációk számára a földi üdvösséget eredményezné. Akkor ugyanis egyetlen asszonyhoz kellene hűségesnek maradni, ráadásul, ha az ősi keleti szabályozást állítják vissza Rómában, nemcsak amíg a halál el nem választ, hanem utána is. Gyakorló pszichológusok és gyóntatók egybehangzó megfigyelése, hogy könnyebb egy egészséges férfinak minden nőt, a szexualitást elutasítani, mint egyhez hűségesnek maradni. És bizony közeli baráti-rokoni körben is voltak, akik nemcsak megbotlottak, de házastársat, utat és hivatást is váltottak. Hiába voltak nős, nagycsaládos papok.
A végleges döntésre való képtelenség ellen csak az ima és a böjt segíthet.

Skankhunt42 2017.05.10. 17:48:48

tulajdonképpen mit kéne tenni, ajnározni?

Tapsihapsi 2017.05.10. 21:44:51

@Kitalátor (másként) gondolkodó: Csak kiegészítésként: a már felszentelt papok megházasodásának sincs dogmatikai akadálya, épp úgy (pozitív) egyházjogi akadály, mint a házas állapot, mint papszentelési akadály a nyugati egyházjogban, vagy a püspökké szentelésé a keletiben. A keleti egyházakkal való párbeszédet sem zökkentené meg egy átmeneti, rendezés jellegű felmentéssel a már felszentelteknek való házasságkötési engedély, hiszen számos esetben adtak megözvegyült keleti (ortodox) papoknak is felmentéssel lehetőséget arra, hogy klerikusként házasságot kössenek. A síron túli hűség az ortodoxiában is csupán szép elv, de a gyakorlat helyi egyházanként más és más. Egyébként, ha dogmatikai akadálya lenne a már felszentelt papok házasságkötésének, akkor laicizálás után se kaphatnának engedélyt a házasságra.