Pap: "Miért hanyatlik az Egyház?"
2017. május 12. írta: Katolikus Válasz

Pap: "Miért hanyatlik az Egyház?"

Bill Peckman atya véleménycikke a saját Facebook oldaláról.

2-700x438.jpgRengeteg időt töltök arról gondolkodva, olvasva, és imádkozva, miért hanyatlik az Egyház ebben az országban.

A számbeli hanyatlást elrejti a latin-amerikai bevándorlók beáramlása. De még ezzel a beáramlással is, minden mérhető szám lent van: a keresztelések, a bérmálások, a házasságkötések, a papszentelések, a férfi és női szerzetesek száma, a gyermekek száma a plébániai iskolákban és a hittan órákon. Ijesztő az egész.

Hogyan jutottunk el idáig?

A legfőbb hiba az volt, hogy hátat fordítottunk a természetfelettinek. Háziasítottuk Istent. Funkcionális ariánusokká váltunk. Azt jelenti ez, hogy úgy viselkedünk, mintha Jézus pusztán ember lenne, egy guru, egy személyi tréner, egy különleges szociális munkás.

Hogy világos legyek: nem minden plébániáról beszélek. De mint az Egyház ebben az országban, levettük a szemünket a célról.

A szentmise elkezdett egyre kevésbé Isten előtti hódolatnak tűnni, és sokkal inkább hasonlítani egy közösségi összejövetelre. A templomaink már nem néztek ki katolikusnak, és elárasztották őket az ikonrombolók. A templomoktól, amik vizuálisan közvetítették a katolikus hitet, eljutottunk a széles körben elterjedt "szakrális terekig", amik inkább néznek ki színházaknak.

Egyes helyek színházszerűen is működnek. A hódolat szórakozássá alakult át. Sokkal fontosabbá vált az, hogy mit nyerek vele én, mint az, hogy mit tudok odaadni érte.

Kivéve a természetfelettit az istentisztelet lényegéből, leegyszerűsítettük a szentmisét. Nem csoda, ha a hit Krisztus valódi jelenlétében az Eucharisztiában lecsökkent. Nem csoda, hogy a papi hivatások száma lecsökkent. Míg a nemzedék, aki bevezette mindezt, rajong ezekért, a következő nemzedékek tömegesen menekülnek ettől.

A természetfelettitől megfosztott istentisztelet után a katolikus életvitel következett. Az imaélet a plébániákon elsorvadt. A plébániatemplomok miseszolgáltatókká váltak. Örömteli látni a növekedést a szentségimádások számában.

A természetfelettire irányuló figyelem megszűnésével a tudatosság is lecsökkent. A sorok a gyóntatószékek előtt eltűntek. A családok mérete lecsökkent azzal, hogy elkezdtük magunkat kifogamzásgátolni a létezők közül. A gyerekek hangos lármáját a szürkeség tengere vette át. A meghajlás a szekuláris kultúra előtt lényegében harc nélkül zajlott le. A tetteket magyarázkodás váltotta fel. Az irgalmasság cselekedetei elfogytak, hogy a helyüket a társadalmi igazságosság hamis ideája vegye át.

Ebben a közhangulatban könnyű volt az embereknek távozni. A természetfeletti nélkül semmi mást nem kínálunk, mint bármely baráti társaság. A természetfeletti nélkül az objektív erkölcs megszűnik. Ahogy a szemünk lekerül a célról, a katolikusok 78%-a egyszerűen nem jön szentmisére többé. A forrás és foglalat nélkül, ami az Eucharisztia, a katolikus élet meghal. Egyszerűen éhenhal.

De azok, akik távoznak, még ha nem is mennek máshová, továbbra is vágyódnak. Sokan "spirituális, de nem vallásos"-ként azonosítják magukat. Továbbra is viszonzatlan vonzódás van bennük a természetfeletti iránt. Ha ezt nem találják meg közöttünk, máshol fogják keresni, még ha ez valami saját maguk által összetákoltat is jelent majd. A saját felelősségünkre lesajnálhatjuk és lekicsinyelhetjük őket. A tény, hogy nem vonzza őket egy közösségi összejövetel, nem az ő hibájuk, hanem a miénk.

Hogyan fordítjuk meg mindezt?

Kezdjük azzal, hogy ismét a természetfelettire fókuszálunk. A struktúráinkban, a liturgiánkban, a zenénkben, a prédikációinkban, a tanításunkban.

Ez nem jelenti azt, hogy a belső dolgokat elhanyagolnánk. Egyáltalán nem! A természetfelettiből vett tanulságoknak otthont kell találnia az életünkben. Ha Isten vágyat ültetett belénk Önmaga iránt, úgy annak kell a középpontba kerülnie a szentmisén. Ha ott nem Istenre fókuszálunk, nem hagyunk az embereknek más választást, mint máshol keresni Őt.

Azután Isten elsődlegességét visszaállítva az életünkben, kezdjünk ismét szembeszállni a világi kultúrával. A világban élünk, de nem a világnak. Kovászok vagyunk, világosság, só, és minden egyéb képletes leírás, amit Jézus a sajátjaira használ.

Ha ugyanúgy nézünk ki és cselekszünk, mint a szekuláris kultúra körülöttünk, úgy aligha látunk majd felénk tóduló embertömegeket, akik valamit keresnek, hogy betöltsék az Isten-méretű űrt a lelkükben. Végső soron, Szent Ágoston arra emlékeztet minket, hogy a szívünk nyugtalan, amíg meg nem nyugszik Krisztusban.

A szemünk a célon kell, hogy legyen. A szemünk Krisztuson kell, hogy legyen. Nem az egyházközösségen. Nem csupán a papon. Krisztuson kell, hogy legyen.

Papként és lelkek pásztoraként az a kötelességem, hogy garantáljam, hogy a fókusz Őrajta legyen.

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr10012497349

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

medium size devil 2017.05.13. 07:12:35

Mert eloskodo aljas patkanyok vagytok padre, AZERT.