Teológus pap válaszol a cölibátussal kapcsolatos kritikákra
2017. május 18. írta: Katolikus Válasz

Teológus pap válaszol a cölibátussal kapcsolatos kritikákra

"A cölibátus nem jogi előírás volt kezdetben, hanem az Úr Jézus kifejezett akarata"

"A latin Egyház helyesen és az Üdvözítő szándéka szerint jár el, amikor a nagyobb rendekben lévőket cölibátusra kötelezi." - a katolikus egyház dogmája

"Polgár Róbert kiugrott pap érzései senkit nem érdekelnek..." című cikkünkre, nem meglepő módon, a cölibátus intézményét eleve kifogásoló megjegyzések is érkeztek. Szintén nem meglepő módon katolikus emberek részéről is. Egy magát "görögkatolikusként" azonosító hozzászóló abban a megtiszteltetésben részesült, hogy gondolataira egy bölcs teológus pap hosszan válaszol ebben a KV bejegyzésben. Lássuk előbb a válaszra érdemes hozzászólást, majd a választ rá! 

celibacy.jpg

Kitalátor (másként) gondolkodó : 
Én úgy tudom, hogy minden apostoli egyházban, tehát nemcsak a római katolikusban, hanem a bizánci rítusú ortodox, az örmény, a kopt, az etióp, a szír-malabár, a malankár egyházakban és az ezekből Rómával egyesült saját jogú egyházakban, valamint a maronita egyházban is kivétel nélkül választani kell a pappá szentelés előtt, hogy a családot, vagy valami mást (cölibátust, szerzetességet) választ. Utána elvileg sehol nincs más pályamódosítás, csak a kivetkőzés.
Görögkatolikusként a cölibátus számomra sem látszik jónak, legalábbis nem tartom egészségesnek, hogy házas embereket ne lehessen pappá szentelni. Nem tartom jónak, hogy a fiatal férfiaknak a család és a papság között kell dönteni. De vagy ezer éve ez a játékszabály. Egészségtelen, mert tabuizálódott, sőt bálvánnyá merevedett a még csak dogmatikailag sem alátámasztott cölibátus, de senkit nem kényszerítettek arra, különösen az utóbbi évtizedekben Európában, hogy pappá legyen akarata ellenére.
A cölibátus feloldása, légiesítése előtt a legnagyobb akadály az irigység. Az évtizedeket többé-kevésbé cölebsz módon már papként megélt elöljárók gyakorlatilag nem akarják, hogy az újaknak jobb legyen azzal, hogy egyszerre elkezdjék minden egyházban a nős, teológiát végzett férfiak felszentelését. A felszentelt papok házasodásának dogmatikai akadályokba is ütköző felszentelése viszont sárba taposná az egyház történelmi folytonosságát és a keleti egyházakkal elkezdett újraegyesülési folyamatot.
Az ex-tisztelendő viszont nagyon naiv, amikor azt képzeli, hogy a cölibátus feloldása a következő papi generációk számára a földi üdvösséget eredményezné. Akkor ugyanis egyetlen asszonyhoz kellene hűségesnek maradni, ráadásul, ha az ősi keleti szabályozást állítják vissza Rómában, nemcsak amíg a halál el nem választ, hanem utána is. Gyakorló pszichológusok és gyóntatók egybehangzó megfigyelése, hogy könnyebb egy egészséges férfinak minden nőt, a szexualitást elutasítani, mint egyhez hűségesnek maradni. És bizony közeli baráti-rokoni körben is voltak, akik nemcsak megbotlottak, de házastársat, utat és hivatást is váltottak. Hiába voltak nős, nagycsaládos papok.
A végleges döntésre való képtelenség ellen csak az ima és a böjt segíthet.

***

Mint latin rítusú pap, elfogadom azt az egyházjogi fejleményt, amely szerint meg van engedve bizonyos, a Katolikus Egyházhoz tartozó más rítusú papoknak a választás lehetősége a házasság és a cölibátus között.

Ám el kell gondolkodni, hogy ez miért nincs kiterjesztve a görögkatolikus püspökökre?

Amikor Keleten bevezették általánosítva azt az elgondolást, hogy a pappászentelés előtt választhat a jelölt a házasság vagy a cölibátus között, akkor ez egy zsinaton történt.

Erről a Zsinatról a Jáki Szaniszló atya könyvéből az ide vonatkozó részletet alább idézem [az idézett részt olvasóink IDE KATTINTVA olvashatják - a szerk.] A trullói zsinat (nem egyetemes, tehát tévedhetett) nem azt az állapotot kodifikálta, ami előtte volt, hanem újat vezetett be. Nem az ősi gyakorlatot követte. Egyébként ajánlom szeretettel az egész könyv elolvasását (Jáki Szaniszló: A papi cölibátus teológiája, Agapé-Eccleasia, 1998.).

Stikler bíboros tudományos dolgozata a Központi Szeminárium kiadásában szintén bizonyítja, hogy „kezdetben nem így volt” - vagyis szó sem volt arról, hogy nősülj meg, és aztán felszentelünk. Bizony a becsületes kutatások (az a becsületes tudományos kutatás, amely saját magunk ízlése, meggyőződése ellenére is keresi az igazságot), azt bizonyítják, hogy a cölibátus nem jogi előírás volt kezdetben, hanem az Úr Jézus kifejezett akarata.

A Mt 19,1-12-ben nem törik meg Jézus gondolatmenete. Ő a házasságban élő apostolokhoz beszél, akik közül a hagyomány szerint János nőtlen volt. Miután elítéli a válást és újraházasodást, nem egy új témába kezd (mint ahogyan egyes bibliakiadások címe utal erre), nem az önkéntes szüzességről szól, hanem a házasságon belül maradva kijelenti, hogy „van aki a mennyek országáért önként lemond róla”, nyilván nem a felesége beleegyezése nélkül.

Ez egyébként a történelem folyamán később a papságtól függetlenül is előfordult és előfordul. Ezt az a Jézus mondja, akiben a Mennyek Országa (az Atya országlása, az Atyával való kapcsolat) a maga teljességében jelen van és aki ennek a kapcsolatnak hirdetésére választotta ki apostolait.

Jáki Szaniszló atya könyvéből ennek utótörténetét is megtudhatjuk.

A latin rítusú pap nem a család és a papság között dönt, mint ahogy a szerzetes sem, hanem az Istennel való olyan, Jézus által megélt kapcsolat mellett dönt, mely prófétai módon (vagyis a mélységben levő valóságot a mindennapok felszínére hozva) hirdeti, hogy a legmélyebb kapcsolat, amelyen kívül emberek között sem lehet kapcsolat: az az Istennel való kapcsolat.

Tehát helytelen a szokásos megfogalmazás. Nem a cölibátus vagy a családi élet közül választ és nem egyik mellett dönt a másik ellen, hanem a Mennyek Országától (az Úr Jézus által adott Isten-kapcsolattól) úgy lett megérintve, hogy kimarad az életéből ez a választás. Az igazi döntés a jelszerű (prófétai) hivatás elfogadása, amelynek következménye csupán a házasságról való lemondás. Ezzel ő eleve nem lesz tökéletesebb, mint az, aki szent házasságban él, mert az evangéliumi tökéletesség abban áll, hogy valaki úgy szeret, ahogy a Mennyei Atya: még az ellenségeit is szereti. Ám ez a prófétai út, ha elfogadja, neki éppen ebben a tökéletességbe (a tökéletes szeretetbe) való beavatás útja lesz. Míg a házasságban élőknek a házasság szentsége adja a lehetőséget a tökéletes szeretet megvalósítására nemcsak olyan szélsőséges esetben, hogy ha a görög papot otthagyja a felesége, akkor sem szabad feleségét gyűlölnie: imádkoznia kell érte és jót tenni (vö. Mt 5,43-48).

Ebből két dolog következik. A szüzesség, illetve a cölibátus elleni első és legnagyobb vétek nem a 6. parancs elleni bűn, hanem a képtelenség a szeretetre. Egyébként a 6. parancs elleni bűnt soha nem lehet elkövetni szeretetből!!!

Miért ne választhatnák azon férfiak közül ki a papokat, akik ezt a prófétai, jelszerű Isten-kapcsolatra való hívást megkapták? Hiszen az Örök és Egyetlen Főpap Jézus így élt.

Egy házas pap, amely azon bizonyos zsinat utáni jog szerint papsága előtt éppen azt döntötte el, hogy házasságban él, nem pedig lemond róla a Mennyek Országáért, igenis élhet szentül és példamutatóan, de ezzel nincs igazolva az a tétel, hogy a cölibátus nem Jézus Krisztustól való, hanem egyházi előírás.

Hogy nehéz? És a házasság? Hogy sok pap vétett a tisztaság ellen? És a házasságban élők?

Ha egy életállapot Isten akarata, akkor azon életállapot ellen nem hozható fel érvként az, hogy egyesek erkölcsileg megbuktak benne.

Ez nem ezer éves „játékszabály”! Nagyon vigyázzunk a kifejezésekkel. A cölibátusban élő papok ezrei szentül éltek: egyedül másokért, olyan lelki gyermekeikért, akiknek soha nem mondhatták úgy: „fiam” - „leányom”, ahogyan egy házas pap; mégis értük éltek mindenüket nekik adva.

A cölibátus nem „egészségtelen”, ha valaki a Mennyek Országáért vállalja. Ezt a vádat már a Katolikus Egyház ellenségei is elejtették (orvosok és pszichológusok), hiszen akkor a hosszú készülődés egy házasságra, vagy a 40-50 évig tartó özvegység is egészségtelen lenne.

A „tabu” szót se használjuk, mert akik ezt használták évszázadokon át a keresztény szerzetesekre és a római papokra, azok most a gender-ideológiát hirdetik.

A cölibátus (a szüzesség) és a házasság a mélyben nem egymás ellentétei! "Pió atya"!! Atya! Nem agglegény!

A „bálvánnyá merevedett” kifejezés sem szerencsés, mert a posztmodern szexizmus vált bálvánnyá. Nekünk arra is vigyáznunk kell, hogy a házasság szentségét se ennek a bálványnak a bűvkörében szemléljük.

A fakultatívvá tétellel is baj van, és baj lenne a latinok között is. Nem jó az, ha a görögkatolikus egyházban szinte egyetemes szabályként élik meg a kispapok a házasság vállalását. Igenis fel kell nekik ajánlani a cölibátus lehetőségét. Minél jobban felajánlanák nekik (annak értékeit bemutatva), annál tudatosabban történne a házasság választása lelki motívumok szerint is. Ma túl kevés kispap készül tudatosan a cölibátusra, meggyanúsítják őket, hogy nem papok, hanem püspökök akarnak lenni.

A kedves Kitalátor Testvérem írásának azon bekezdésére, amely arról szól, hogy az öreg cölebsz papok és elöljárók irigysége nem engedi „légiesíteni” a cölibátust, csak ennyit tudok mondani: ahogyan egy házasságban élő, a maga harcát megharcoló görögkatolikus papot, aki családját kemény lemondások és önmegtagadások árán szolgálva most boldog nagypapa, nem hiszem, hogy irigység vezetné abban, hogy görögkatolikus kispap unokájának a házasságot ajánlja. Ő inkább a jó harcot megharcolt emberként lelki békességére hallgatva tanácsolná neki a házasság választását.

Ugyanígy a cölibátusban élő és abban kiteljesedett latin rítusú pap sem irigységből ajánlja a hozzá folyamodó, hivatását kereső fiatalnak a cölibátust.

Ez a fejezet úgy mutatja be a latin papságot, mint amelyik frusztrált a maga döntésében, és úgy mutatja be a görögkatolikus papság minden tagját, mint házasságában kiteljesedett boldog embert.

Ez nem pszichológiai, nem is csak morális kérdés, hanem teológiai: vagyis Istenre vonatkozó döntés kérdése. Ezért Jáki Szaniszló OSB könyvének már a címe is eligazító, útmutató: A cölibátus teológiája (a moralitása, a pszichológiája ezután jöhet).

Egyébként az irigységről szóló bekezdés után Kitalátor Testvérem pontosan arról ír, amiről én az előbb.

Az ex-tisztelendő bekezdéshez pedig: aki a pályán kívül van, szurkolhat egyik vagy másik csoportnak, de ő nincs a pályán. Nyilván Isten irgalmassága rá is vonatkozik és még - ha rendezi Istennel és az Egyházzal az életét - bűnbánatban megelőzhet mindenkit.

 

Az atya a témában az olvasóink figyelmébe ajánlotta még Jean-Pierre Batut: Feltámadás, cölibátus, nemiség (ford.: Török József. Megjelent a Communio 1995/III. évf./III. számában) című tanulmányát. A tanulmányt a későbbiek során tervezzük még leközölni. - Katolikus Válasz

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr5912508669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Tapsihapsi 2017.05.30. 13:36:59

Főtisztelendő Atya!

Gondolatainak tartalmi és stilisztikai értékét maximálisan elismerve és abból semmit nem vitatva egyetlen ponton állnék csupán meg.

"Az ex-tisztelendő bekezdéshez pedig: aki a pályán kívül van, szurkolhat egyik vagy másik csoportnak, de ő nincs a pályán."

Az ex-tisztelendő megkeresztelt és megbérmált ember. Az egyházjogi és erkölcsteológiai állapota nyilvánvalóan rendezetlen, amit valamilyen formában orvosolni kell. De ettől még a két beavató karakterszentség pecsétje továbbra is valós. Amennyiben nem hagyta el formálisan az egyházat, vagy nem közösítették ki, aligha tehetjük őt a pálya szélére. Kicsit hasonló a helyzet ahhoz a civil jogi helyzethez, amikor egy elítélt nem gyakorolhat bizonyos állampolgári jogokat, de az emberi méltósága ettől még fennáll. Az ex-tisztelendő nem gyakorolhatja a papi rendjét és nem járulhat szentségekhez az állapota rendezéséig, de ettől még mindaz a hatás, amit a keresztség és a bérmálás hozott létre (esetünkben különös tekintettel az egyháztagságra), valós marad.
Ha mégis a pályára tesszük az ex-tisztelendőt, akkor az ágyasával és gyermekeivel együtt élő, viszonylagosan fiatal papi generációba tartozó címzetes kanonokot a pálya mely részén helyezzük el? Továbbá azt a megyéspüspököt, aki felismeri a szituációban rejlő nagyszerű lehetőséget a kanonok úr lojalitásra való kényszerítésében, és kinevezi az illető atyát kuriális munkára...., nos, a püspök úr a pálya mely részén rúgja a bőrt?
Nem ellenérvet akartam megfogalmazni. Inkább a keresztség és a bérmálás teológiai hatásának relativizálására szerettem volna felhívni a figyelmet.

Tapsihapsi 2017.05.30. 13:39:18

@Tapsihapsi: Javítás: "Ha mégis a pályára tesszük az ex-tisztelendőt" helyett: "Ha mégis a pálya szélére tesszük" stb.

Katolikus Válasz 2017.05.31. 12:11:00

@Tapsihapsi: szerintem félreértésről van szó. Az atya minden bizonnyal a papi "pályára" gondolt, a papi pályán nincs az illető, de az Egyházban való tagságát nem vitatta el. Így kanonokos-püspökös példád sem vonatkozik. Esetükben az okosság erényét és az erkölcsöt sértő döntések feltételezhetőek, melyek soha nem hozhatóak fel más vétket, pl. egy kiugrott pap vétkeinek igazolására. De ezt valószínűleg tudod, csak a félreértések elkerülése végett írom le.

Tapsihapsi 2017.05.31. 14:47:43

@Katolikus Válasz: Egyetértek, nekem sem az egyik szituációnak a másikkal való felmentése volt a szándékom, ez eleve nem is lehetséges. Magát a cikk tartalmát sem vitatom. Csupán annyit szerettem volna jelezni, hogy a kilépett papnak, amennyiben nem takargatja, hanem belátja a helyzete fonákját, épp úgy joga van megszólalni, mint bármely katolikusnak - természetesen nem a bizonyítványa magyarázatával.