2017. június 13. Páduai Szent Antal hitvalló és egyháztanító
2017. június 13. írta: Katolikus Válasz

2017. június 13. Páduai Szent Antal hitvalló és egyháztanító

psza.pngA népszerű Antal testvért már halála idején is „a szent” („Il Santo”) néven siratta Pádua városa az egész felső-olaszországi néppel. Az azóta eltelt 781 év alatt népszerűsége világszerte csak növekedett. XIII. Leó pápa megállapíthatta róla, hogy a világ szentje. A köztudatban úgy él, mint hatalmas csodatevő és a szegények támasza. Hányan fordulnak hozzá, hogy csodás közbenjárásával segítsen rajtuk úgyszólván minden ügyes-bajos dolgukban! Hány ezer és ezer szegény hálálkodik neki, hogy Szent Antal-kenyeréből nekik is jut betevő falat! A köztudat Szent Antaljában azonban a csodás közbenjárótól nem látni a nagy szent egyéni életét, s a legenda költészete eltakarja a történeti valóságot. Pedig a történelmi valóság Szent Antalja sokkal nagyobb, mint azt a közvélemény gondolja.

Az Úr 1195. évében született Lisszabonban. A szent keresztségben a Ferdinánd nevet nyerte. Atyja Martini (Bulhan) Márton előkelő lovag, anyja pedig Tavera Mária igen jámbor nő volt. A koraérett, világos eszű és erős akaratú fiú tízéves korában a helybeli káptalani iskolába került. Az ifjúság háborgó napjaiban is diadalmasan tudott uralkodni minden szenvedélyén. Alig volt tizenöt éves, mikor 1210 körül szülővárosában az Ágostonrendi kanonokok közé lépett. A teljes összeszedettségre törekvő és tudományéhes szerzetest zavarták rokonainak és barátainak gyakori látogatásai - szülei, úgy látszik, már nem éltek. Koimbrába küldték, ahol szigorúbb volt a kolostori fegyelem s nagyobb lehetőségek nyíltak az ismeretszerzésre. Páratlan odaadással és sikerrel tanulmányozta a Szentírást és a Szentatyákat, s az eddiginél is mélyebb lelkiélethez fogott. Nyolc esztendőt töltött itt s valószínűleg már ekkor szentelték áldozópappá.

1220 nyarán Marokkóból Koimbrába hozták át Assziszi Szent Ferenc (okt. 4.) első misszionárius és vértanú fiainak, Berardusnak és négy társának (jún. 16.) földi maradványait. A vértanúk látása belemarkolt a 25 éves kanonok lelkébe, s életének új irányt adott. Miért ne legyen ő is hithirdető? Miért ne ontsa ő is vérét a szent hitért? Körülbelül egy év óta többször kopogtattak már be az ő gazdag kolostorukba Ferenc testvér szegény fiai alamizsnáért. Miért ne állhatna ő is a szent szegénység lovagjai közé? Mikor Isten hívja! Minden lebeszélés és gúnyolódás ellenére még azon a nyáron elöljárói engedéllyel a koimbrai ferences kolostor novíciusa lett. Egyik kanonok testvére ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: „Menj, de aztán szent váljon belőled!” Ezt neki már nem kellett külön mondani.

Az új kolostorban letette régi nevét s a kolostori kápolna védőszentjéről, Remete Szent Antalról (jan. 17.) nevezte el magát. Így is el akart szakadni a családtól és a régi ismerősöktől! Sőt erős kézzel elnyomta magában minden tudományos ambícióját s nagy alázatosan eltitkolta széleskörű ismereteit. A tudomány szálai se kössék a múlthoz! Csak az az egy vágy égett lelkében, hogy Marokkóba mehessen hithirdetőnek. S ez a hősi vágya teljesült. 1220 decemberében fogadalmat tehetett s egy kísérővel hajóra szállhatott. Sikerült is partot érnie, de súlyos betegségbe esett s a telet a kikötőben ágyban töltötte. Alázatosan be kellett látnia, hogy az Úristennek más tervei vannak vele. Tavasszal haza akart térni, hajóját azonban a vihar Szicília partjára sodorta.

Szicíliában megtudta, hogy a rendalapító 1221 pünkösdjére egyetemes káptalant hívott össze Assziszibe. Tehát szemtől-szembe láthatja rendi atyját, az evangéliumi szegénység nagy apostolát! Húsvét után nekiindult félig betegen a hosszú és fáradságos útnak. Részt is vett a híres „gyékényes káptalanon”. Ott húzódott meg a háttérben, eltökélve semmit nem kérni és semmit vissza nem utasítani. Alázatos tartózkodása és elcsigázott külseje miatt a többiek valami utolsó, tudatlan testvérnek nézték. Antal látta Ferencet, az azonban a jelenlevő ötezer testvér között igazában észre sem vehette. A káptalannak vége lett s mindenki megkapta beosztását. Csak a nyomorult portugál testvérrel nem törődött senki. Végül is a romagnai tartományfőnök, Gracianus, megkönyörült rajta s a Forli melletti Montepaulo-remeteségbe helyezte.

A remeteségben töltött kilenc hónap újabb alázatossági, önmegtagadási és bűnbánati gyakorlatok megszentelt ideje volt. A föl-föltámadó kísértésekkel keményen elbánt, a konyhában pedig edényeket mosott s közben az Úr Jézusra gondolt, aki tanítványai lábát mosta. Tudományát, képzettségét most is sikerült teljesen eltitkolnia. Történt azonban, hogy Forliban a domonkosoknál nagyobb összejövetel volt, amelyen valakinek beszélnie kellett volna. De senki sem készült rá s így nem akadt önkéntes vállalkozó. Erre a ferences főnök Antal testvérnek parancsolta meg, hogy beszéljed. A rögtönzött szentbeszéd elhangzott s az egész hallgatóságot ámulatba ejtette. A tudatlannak nézett Antal széleskörű és alapos tudással rendelkező, csodáshatású kész szónoknak mutatkozott be. Tartományfőnöke erre az egész Felső-olaszországot magában foglaló romagnai rendtartomány szónokává nevezte ki. Szent Ferenc pedig örömmel terjesztette ki ezt a megbízást egész Itáliára. Ezzel kezdetét vette a kilenc évig tartó nyilvános működése.

Ennek a működésnek külső kerete igen változatos volt. Mint egyházi szónok és gyóntató kezdte az eretnekségtől megmételyezett Felső-olaszország városaiban (Forlí, Faenza, Rimini, Bologna). Az 1222. év vége felé azonban már Vercelliben állapodott meg, hogy újból a hittudománynak éljen. Félévi elvonultság után Bolognába került a rendi fiatalok mellé teológiai tanárnak - az első ferences, aki ilyen állást töltött be. Az 1224-27. évek alatt Dél-franciaországban (Montpellier, Toulouse, Puy, Limoges) tanított, prédikált és jelentős rendi állásokat töltött be. Az 1227. évi pünkösdi káptalan a 32 éves Antalt a romagnai rendtartomány főnökévé tette meg. Ettől kezdve Páduát választotta apostolkodásának központjául. 1230-ban résztvett a rendi káptalanon.

Ekkor vitték át a rendalapító holttestét az újonnan épített assziszi bazilikába s ekkor merültek föl a káptalani tagok közt először nagyobb nézeteltérések a szegénység értelmezésében. Döntésért a pápához fordultak, s a Rómába menő küldöttség egyik tagja Antal volt, aki a rend-alapító szigorúbb fölfogását képviselte. A négy hónapi római tartózkodás alatt a nagy IX. Gergely is megismerte kivételes szónoki képességét s kiváló szentírási tudásáért a „szövetség szekrényé”-nek nevezte. Még ennek az évnek őszén fölmentették tartományfőnöki állása alól s ő pápai áldással megerősítve boldogan sietett Páduába, ahol folytatta apostolkodását egészen haláláig.

Az apostolkodás sohasem volt könnyű munka, de szentünk korában egészen különös nehézségekkel kellett megbirkóznia. Ez a kor a szociális jellegű eretnekségek kora, amelyeknek szülőoka elsősorban a nagy társadalmi egyenlőtlenség. A lyoni szegények (Waldes Péter követői) az evangéliumi élet lényegét csak a szegénységben és a vándor-prédikálásban látták, úgyszintén a katharusok (tiszták), akiknek Albi volt a szülővárosa, a legmerevebben vetették el a világi felsőbbséget, az Egyházat és annak olyan intézményeit, aminők a házasság, a szentmise, a papság. Ezek Dél-franciaországot és Felső-olaszországot árasztották el és túrták föl. A legnagyobb koldulórendnek nagy fia, Antal testvér szegénységével, szavával, működésével irtotta az eretnekséget („az eretnekek pörölye”), nyugtatta az embereket s gyógyította a társadalmi bajokat. Fogyhatatlan szeretete, ritka képességei, csodatettei példátlan gyümölcsöket érleltek.

Amikor az eretnekség főfészkében, Riminiben megkezdte működését, csak úgy tudta maga köré gyűjteni a városka lakóit, hogy a tengerparton a víz színére hívta a halakat, amelyek nagy figyelemmel hallgatták szavát. Később azonban már ezrével tódultak szentbeszédeire az emberek s gyóntatószéke körül őrség tartotta fenn a rendet.

Működése utolsó szakaszában pedig harmincezer ember is megjelent egy-egy páduai beszédén; s a hallgatóság közt voltak kiváló főpapok, kereskedők, akik a beszéd idejére bezárták boltjaikat, álruhába öltözött banditák, bűnösök és szerencsétlenek, s főleg ott volt a környék népe, mely fáklyafény mellett már a hajnali órákban özönlött a városba, hogy helyet biztosítson magának.

A népszerű Antal testvér mindenkit szeretett és mindenkin akart segíteni. Nagy részvéttel volt a gazdagok iránt. A gazdagokról az volt a véleménye, hogy „tövis az, amely szúr s a tulajdonos vérét szívja”. Legközelebb állottak szívéhez a gyengék, elnyomottak, kiuzsorázottak, szegények. Ezekért nem sajnált fáradságot s nem ismert félelmet. Egy igazságtalanul fogságban tartott emberért el tudott menni a kor véreskezű Nérójához, Ezzelinóhoz. Lépése nem járt eredménnyel, de a lakosság szerint az is óriási siker volt, hogy élve került haza a veronai zsarnok palotájából. A nehéz társadalmi kérdéseket komoly szociális törvényhozással is akarta megoldás felé terelni. Még halála előtt három hónappal is olyan szociális törvényt eszközölt ki Páduában, amelynek értelmében a szerencsétlen fizetésképtelen adós és családja már nem kerülhettek akármilyen apróságért az adósok börtönébe.

A halmozott munka idő előtt elnyűtte a különben sem erős szervezetet. 1231-ben a nyár elején Pádua közelében Tiso grófnak Camposanpiero nevű nyaralójába vonult üdülésre. A kertben hatalmas diófa állott. A szent úgy gondolta, hogy szívbajából eredő légzési nehézségekre a legjobb orvosság lenne, ha a fa hatágú koronájában ülhetne közelebb az éghez, közelebb az éneklő madarakhoz... A gróf gyöngéd gondoskodással kis lugast csináltatott a fán, s Antal testvér nagyon jól érezte ott magát. Már hazatérésre gondolt. Vissza is tért Páduába, de nem úgy, mint gondolta.

Június 13-án pihenése után a szomszéd ferences kolostorba tért ebédelni. Ebéd közben összeesett s ágyba kellett fektetni. Érezte, hogy közeledik a vég, de szerette volna még látni Páduát. A közelben nem volt más, csak egy rozzant taliga. Arra fektették s vitték a szeretett város felé. A város kapuja előtt azonban kénytelenek voltak megállapodni Szent Klára (aug. 12.) leányainak Arcella nevű kolostorában. A szent meggyónt s fölvette az utolsó szentségeket. Aztán egy Mária-himnusz éneklésébe fogott. Majd magasra vetette tekintetét s ünnepélyesen mondotta: „Látom az én Uramat”. A legenda szerint az isteni kisded már azelőtt is megjelent neki s nagy szeretettel ölelte meg. Ilyen elragadtatásban és zsoltárzengés közben adta vissza lelkét teremtőjének még aznap, élete 36. évében.

Páduában temették el a Maria Maggiore-templomban. A dolog nem ment simán. A szent holttestének birtokáért az előváros és a város lakossága között majdnem polgárháború tört ki. Jún. 17-én, keddi napon temették nagy ünnepélyességgel. Azóta is kedd az a tiszteletének napja. Már a következő év májusában a szentek közé iktatta IX. Gergely. Aznap, a hagyomány szerint, Lisszabonban megszólalt valamennyi harang, pedig senki sem húzta. Bizonyos, hogy azóta két világban szól dicsőségének harangja. 1263-ban abba a hatalmas bazilikába helyezték, amelyet az ő tiszteletére emelt Pádua. Az ünnepségen jelen volt a rend generálisa, Szent Bonaventura (júl. 14.) is. Parancsára fölnyitották a koporsót: a test elporladt, a nyelv azonban teljes épségben volt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr1412589443

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.