2017. június 14. Nagy Szent Vazul püspök, hitvalló és egyháztanító
2017. június 14. írta: Katolikus Válasz

2017. június 14. Nagy Szent Vazul püspök, hitvalló és egyháztanító

szv17.jpgA kappadóciai Cezáreában született 333 táján előkelő és gazdag családból, amelyben állandósult buzgó ősök minden hite és szentsége. Az Egyház a szentek közt tiszteli szüleit, Vazult és Emméliát (máj. 30.), akiket négy fiúval és öt leánnyal áldott meg az Isten; azonkívül testvérnénjét, ifj. Makrinát (júl. 19.), két öccsét, Nisszai Gergelyt (márc. 9.) és Szebasztei Pétert (jan. 9.), végül pedig atyai nagyanyját, id. Makrínát (jan. 14.). A szentek tudományába édesanyja mellett főleg nagyanyja vezette be, a világi ismeretekbe és a gyakorlati életbe pedig édesatyja, aki a szónoklattannak neves tanára és keresett ügyvéd volt

Főiskolai tanulmányait szülővárosában, majd Konstantinápolyban és 351 után 4-5 éven át az akkori tudományos világ középpontéban, Athénben végezte. Konstantinápolyban a kor legünnepeltebb tudósa, Libánius tanította, aki később önzetlenül elismerte, hogy kiváló tanítványának nyelvművészete fölülmúlja az övét.

Athénben fejlődött ki közte és a már otthonról ismert Naziánzi Szent Gergely között az a páratlan barátság, amely egész életükön át soha semmit sem veszített bensőségéből (lásd máj. 6.). Az érzékeny, költői lelkű és szónoki lendületű Gergelyt kiegészítette a határozott jellemű és gyakorlati érzékű Vazul. Vazul egy későbbi írásában azt tanácsolja a keresztény fiatalságnak, hogy a méhecske módjára mézet és ne mérget szívjon a pogány irodalom virágaiból. Ezt a bölcs tanácsot azért adhatta, mert tanulmányai alatt e szerint járt el; „a pogány tudomány tehetetlensége hitének támasza” lett. Szellemi kincsekkel meggazdagodva tért vissza hazájába, ahol rövid ideig atyja foglalkozására adta magát. A kor szokásinak megfelelően csak akkor (357) vette föl a keresztség szentségét.

Keresztsége után nemsokára élete főleg testvérnénjének, Makrinának hatása alatt új irányt vett. Elhagyta a világot, hogy egyedül az Úr Jézusnak éljen. Éppen ebben az időben kezdte meg hódító útját a Keleten az a szerzetesség, mely Egyiptomban már régen virágzott.

Vazul nagy alapossággal látott hozzá szándékának megvalósításához. Bejárta Szíria, Palesztina, Mezopotámia és Egyiptom szerzetestelepeit, hogy elsajátítsa ezt az új szigorú életmódot s megismerkedjék legkiválóbb képviselőivel. Majd a szegények közt osztotta szét nagy családi vagyonát s Új-cezária környékére vonult, nem messzi attól a kolostortól, ahol akkor már édesanyja és nővére élt. Rövid időn belül kolostorokkal népesedett be a környék s Naziazi Szent Gergely ellátogatott ide. Nem győzi dicsérni azt a szent és munkás életet, amely itten folyt. A szerzetesek vidáman zsolozsmáztak, noha kenyerük oly kemény volt, hogy majdnem beletörött az ember foga, s a szükség oly nagy, hogy ha nem lett volna a közelben Vazul édesanyja, éhen haltak volna. Itt született meg Vazul hatalmas szervező egyéniségéből az a két szerzetesszabályzat, amely a mai napig alaptörvény a keleti szerzetesek számára (baziliták, Vazul görög neve: Bazilius után), mint aminő nyugaton Szent Benedeké. Innen indította meg nagyarányú döntő küzdelmét az arianizmus ellen. Az evangélium igazáért égő meggyőződése vitte őt el a 360. évi konstantinápolyi hitvitára; ez bírta őt rá, hogy nagy fájdalom árán is szakítson hozzá közelálló megtévedt emberekkel, aminő volt pl. szülővárosának püspöke, Dianios, s ez adta kezébe a tollat, hogy mint író is szembeszálljon a hit ellenségeivel.

Újabb forduló életében a 364. esztendő. Ekkor szentelte pappá Dianios püspök utódja, Özséb. Ugyanebben az évben lépett trónra Valens császár, a fanatikus ariánus, aki az egész Keletet ariánussá akarta tenni. Vazul világosan látta a veszedelmet. Ha Cezárea elesik, vége van egész Pontusnak (északi Kis-Ázsia), mert hisz a cezáreai püspök Kappadócia érseke és egész Pontul exarchája
smile hangulatjel
prímása). Félretett minden egyéni érzékenykedést, amelyre féltékenykedő püspöke egyidieig ugyancsak elég okot adott, az öregedő Özsébnek mindene lett s Cezáreát a katolikus hithűség legerősebb bástyájává tette.

Püspökének halála (370) után ő lett az utód. A magas egyházi méltóságba belevitte a maga egyéni kiválóságait: életszentséget, elméleti s gyakorlati tudást, írói és szónoki tehetségét s páratlan kormányzati bölcsességet. Mint főpap nagyarányú tevékenységet fejtett ki s már kortársai részéről kiérdemelte a Nagy nevet. Legelőször is megszüntette az egyházi életbe becsúszott visszaéléseket. Főként tulajdon példájával olyan kitűnő papságot nevelt, hogy messze földről tőle kértek papokat püspöknek. Megreformálta az istentiszteletet. Keleten mai napig használatban van a Vazul-féle liturgia. Megtette azokat az intézkedéseket, melyek megtörték az arianizmus uralmát: új püspökségeket alapított s azokat hithű emberekkel töltötte be, tollat ragadott és nyomós szavával világosságot gyújtott, főként pedig eleven és közvetlen kapcsolatot tartott fönn a nyugati egyházzal, elsősorban a katolikus igazság krisztusi centrumával, Rómával.

Ezt a céltudatos hatalmas működést nem nézhette jó szemmel a császár. Elküldötte tehát Cezareába Modesztus prefektust, hogy Pontusban ismét uralomra juttassa az arianizmust. A helytartó fenyegetéseire Vazul a nagy szentek felsőbbséges nyugodtságával felelt. „Fenyegetéseid közül - mondotta - egyik sem érint. Akinek semmije sincs, attól bajos javakat elkobozni. Száműzetést - nem ismerek: mindenütt otthon vagyok; hisz az Úr birodalmában járok. Kínzás az nem fájhat már az én összeaszott testemnek. A halált szívesen veszem, gyorsabban visz Istenhez; hisz jó ideje meghaltam már s igyekszem a sír felé”. E válasz hallatára Modestus fölkiáltott: „Így még senki sem beszélt velem”. Vazul nyugodtan felelt: „Mert valószínűleg még nem akadt dolgod katolikus püspökkel”. A császár ezt megtudta s már most személyesen akart vele beszélni. Vízkereszt napján csakugyan nagy kísérettel megjelent a cezáreai templomban. Fölajánláskor ő is az oltárra tette ajándékát s a szentmise után négyszemközt tárgyalt a nagy püspökkel. Most is a szellem fejedelme bizonyult erősebbnek, s a császárnak annyira imponált a rettenthetetlen, gerinces Vazul, hogy többé nem zaklatta, sőt tekintélyes birtokkal ajándékozta őt meg.

Ellenfelei erőlködése ellenére száműzetésre később sem került a sor. Amikor már a kocsi is készen állott elhurcolására, csodálatosan meggyógyította a császár hirtelen megbetegedett fiát. Valens 378 aug. 9-én csatamezőn esett el, s Vazul legalább néhány hónapig örülhetett annak a kedvező változásnak, amely e halál nyomában a katolikusok javára bekövetkezett.

A császároknak ez a félelmet nem ismerő ellenfele lefelé olyan jóságosnak bizonyult, hogy „a szűkölködők közös atyja” nevét kapta. Mielőtt szerzetessé lett volna, szegények közt osztotta föl vagyonát. Áldozópap korában Cezáreában nagy éhínség ütött ki. Vazul egyrészt az édesanyja halála után reámaradt javait a nyomor enyhítésére fordította, másrészt ki részt ki tudta vinni, hogy a gazdagok éléskamrái megnyíljanak a szegények számára. Püspök korában pedig a Valens császártól kapott birtokon szegényházat és kórházat alapított, amelyeket gyakran meglátogatott. Hogy itt megint nagyobbarányú alkotással állunk szemben, arra tanú Gergely, aki ezt a telepet „új város”-nak nevezte.

Élete olyan volt, mint a gyertya: világított, melegített, de fogyott is. Mint püspökének főtámasza és mint püspök nem hagyott föl a legszigorúbb szerzetesi élettel, s ez teljesen aláásta egészségét. Negyven éves korában már aggastyánnak látszott, aki rövidesen elvesztette minden fogát s emellett sokat szenvedett májbaja miatt is. Amit Modesztusnak mondott testről, az nem volt szónoki túlzás. Ettől az agyonsanyargatott és beteg testtől 379 jan.1-én vált meg.

Halálakor gyászt öltött nemcsak az egész város, hanem az egész hívő világ. Beláthatatlan embertömeg tolongott holtteste körül. Mindenki érinteni akarta vagy legalább látni, avagy árnyékába állni. A terek, oszlopcsarnokok, házak és tetők zsúfolva voltak. Pogányak és zsidók versengtek a katolikusokkal a tiszteletadásban.

Alig lehetett erőszakkal a kriptába vinni, mert a tömeg erővel; erejével ereklyét akart szerezni. A tolongásban többen halálukat lelték. A nép azonban boldogoknak ítélte ezeket: Vazullal együtt halhattak meg. A hű barát, Naziánzi Szent Gergely akkor súlyos betegen feküdt. Úgy érezte, mintha kétfelé vágtak volna és az egyik fele meghalt volna. De, mondotta jóval később, még most is megjelenik neki Vazul és oktatja meg feddi, mint életében tette. Vazul nagy volt mint püspök és nagy mint ember.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr1412592467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.