Evolúciós termék-e az erkölcsi törvény?
2017. július 10. írta: Szerdahelyi Miklós

Evolúciós termék-e az erkölcsi törvény?

Az előző hétvégén a plébániai táborunkban "Miért vagyok katolikus: hit és értelem" címmel tartottam előadást, melyben  - meglehetősen vakmerő módon - egy óra alatt igyekeztem összefoglalni a tudnivalókat a hit és értelem témájáról, valamint bizonyítani Isten létezését, Jézus istenségét, és a Katolikus Egyház igazát - és még a kérdéseknek is bele kellett férniük. Az egyik kérdés kapcsán írok most, mert úgy érzem, hogy az ott helyben adott válaszom nem volt kielégítő.what-are-ten-commandments_833_460_80_c1.jpg

Az előadás második felében többek között az objektív erkölcsi törvény abszolút voltával igyekeztem igazolni Isten szükségszerű létezését, mire egy kérdező felidézett egy kollégáival folytatott informális munkahelyi beszélgetést annak bemutatására, hogy az erkölcs nem mindenki szerint objektív, ti. a kollégák azt vallották, hogy az erkölcsi törvény evolúciós termék, vagyis relatív. Erre a felvetésre túl hosszan és a kellő lényegretörés nélkül válaszoltam. Néhány gondolatot szeretnék rögzíteni azzal kapcsolatban, hogy mit is kellett volna válaszolnom.

Az erkölcsi törvény evolúciós/relatív voltával kapcsolatban a kulcskérdés tulajdonképpen az, hogy vajon jónak kell-e lennünk? Ha jónak "kell" lennünk, akkor az erkölcs objektív, ha ellenben az erkölcsi törvény evolúciós/relatív, akkor nem vagyunk kötelesek a jót tenni, illetve a lelkiismeretünket követni. A választ erre a dilemmára, azt hiszem, mind tudjuk. A dolog lényegében ennyire egyszerű, sőt könnyen nyilvánvalóvá is tehető.

Rossz emberré tesz-e engem, ha a kollégáimmal való beszélgetést követően, melyben ők azt bizonygatták, hogy az erkölcs nem objektív, az egyiküket megrúgom, majd a másikukat meglopom, a harmadik ellen áskálódni kezdek, a negyediknek megszegem az adott szavamat? Rossz dolgok-e ezek tényleg, objektíven? Vagy csak az evolúciós rendnek - nem is tudom: az erkölcsi ösztöneimnek? - mentem ellenében, hasonlóan ahhoz, amikor például úgy döntök, hogy nem eszem akármilyen okból, pedig ösztönösen ennem kéne, hiszen éhes vagyok? Lehetséges-e, hogy ez az evolúciónak állítólagosan ellentmondó kegyetlen és önző magatartásom egyszerűen csak kellemetlen a kollégáimnak, de nem valójában rossz?

Nem vitatom, hogy bizonyos mértékig az altruizmus az evolúciósan is előnyös lehetett, és ha az evolúció olykor altruista viselkedésre támaszkodott, s ezáltal ezt a magatartást erősítette ösztöneinkben, akkor az evolúciós szempontból a helyes kérdés az - ahogy ezt egyes szakértők meg is fogalmazzák -, hogy "vajon miért vágyunk rá, hogy jók legyünk?". Ez a kérdés helyénvalónak is tűnik nekem a korlátai között, csak éppen nem számol azzal a számunkra a hétköznapokban (és életfilozófiánkban is) sokkal fontosabb kérdéssel, hogy "vajon miért kell jónak lennünk - akkor is, ha minden ösztönünk és vágyunk a rossz irányba húz"?

Az evolúciós érvelés óhatatlanul az ösztönök szintjén ragadja meg az erkölcs eredetét. Ám nem úgy van-e ez, hogy az ösztöneink alapvetően semlegesek, és többek között épp erkölcsi megfontolásból mondunk olykor igent, olykor nemet egy-egy ösztönünk indíttatásaira? Mi mondja meg nekünk, hogy mikor engedjünk, és mikor álljunk ellent ösztöneinknek? Ha két ösztön viaskodik bennünk, mi alapján döntünk közöttük, vagy utasítjuk el mindkettőt? El tudjuk szerintem képzelni hová vezetne az, ha mindig az erősebb ösztönünknek engednénk. Az ember épp azáltal emelkedett ki az állatvilágból, hogy valami alapján az ösztönei ellenében is tud dönteni. Az ösztönök felett az akaratunkkal uralkodunk, az akaratunkat pedig megfontolások, közöttük erkölcsi megfontolások is irányítják, melyeket nem feltétlenül a "vágyom rá" logikája vezet (noha vágyhatunk is  a jóra), hanem egy titokzatos "kell" - ezt kell tennem, azt nem szabad tennem -, ami épp akkor legnyilvánvalóbb a tudatunkban, amikor a vágyaink és ösztöneink más irányba vinnének minket.

Ha az erkölcs evolúciós/relatív, akkor a közbeszédben rossznak mondott emberek nem rosszak voltaképp, csak a vak evolúció alternatív kísérletezéseinek alanyai - meglehet a jövő erkölcsének előfutárai. Ezesetben Hitler erkölcse is csupán a háború kimenetele miatt nem az új jó. Ám ha megnyerte volna a háborút és világuralomra tör, és az emberiséget összességében hatékonyabbá, életképesebbé tette volna, akkor maga a nácizmus a jó szinonimája lehetne ma. Akik az erkölcs objektivitását elvitatják, nem tudják mit beszélnek; ráadásul felháborodásukkal elárulják az objektív erkölcsbe vetett hitüket, amint sérelem éri őket, és megállapítják, valamiről hogy ez "igazságtalan" vagy "rossz".

Az objektív erkölcs szubjektív lelkiismereti megélése egy meglehetősen komplex tapasztalatot hoz létre, ezért nem csoda, ha egyesek abban látják az objektív erkölcs buktatóját, hogy emberek vagy kultúrák különböznek részlegesen abban, mit tartanak erkölcsi jónak. Ilyen különbségek valóban vannak, azonban totális ellentmondás nemhogy nincs, hanem elképzelhetetlen. Például minden kultúrában erényszámba megy a bátorság. Hogy bátornak lenni mit jelent, részlegesen eltérhet kultúráról kultúrára, ám olyan soha sem volt, sőt elképzelhetetlen, hogy valahol a gyávaság megy erényszámba.

Az objektív erkölcs szubjektív felfogásában kialakuló ellentmondások nem önellentmondáshoz vezetnek, hanem épphogy logikusan lehet rájuk számítani, mint minden hasonló helyzetben, ahol egy objektív valóságot  emberek saját tökéletlen eszükkel és érzékeikkel igyekeznek felfogni. A várható eredmény minden ilyen helyzetben az, hogy az emberek jobb és kevésbé jó közelítéssel értik meg az objektív valóságot, de az ellentmondások valójában tévedéseket takarnak, nem pedig az objektív valóság létezését cáfolják. Amint megállapítjuk, hogy a házasságtörésen ért asszonyt rosszabb megkövezni, mint megbocsátani neki, egy objektív erkölcsi mércén helyeztünk el két magatartást. Ha nincs objektív erkölcsi mérce, akkor semmi sem jobb semmi másnál. Továbbá számíthatunk arra is, hogy nem minden cselekedetet tudunk elhelyezni egyértelműen az objektív erkölcsi skálán, vagy hogy több dolog erkölcsi értékét egymáshoz képet nem tudjuk meghatározni, hiszen attól még hogy az erkölcs objektív, szubjektíven különböző érzékenységgel és éleslátással fogjuk azt föl.

Nem tartom e rövid értekezésbe tartozónak, hogy konkrét erkölcsi értékeket mérlegeljek, ugyanis az erkölcs objektivitása mellett való érvelés talán épp szubjektív formájában a legmegnyerőbb. Mint mondtam, a kulcskérdés tulajdonképpen az, hogy vajon jónak kell-e lennünk? Nem ilyen vagy olyan vallások és világnézetek erkölcsi kódexei szerint - melyek közötti választás nem erkölcsi, hanem igazság kérdése -, hanem a saját magunk által felfogott jóság és rosszaság dolgában kell-e hallgatnunk a lelkiismeretünkre? Ki bátorkodna azt állítani, hogy nem: hogy az embereknek a lelkiismeretüket nem kell követniük? (Elárulom: egyedül az objektivisták állíthatják abszurditás nélkül, hogy a lelkiismeret nem követendő, amennyiben nem idomul az objektív erkölcsi normákhoz. pl. az Egyház erkölcsi tanításához).

Úgy tűnik tehát, hogy az erkölcs objektivitásának belátása elkerülhetetlen marad akkor is, ha egyes erkölcsi értékek objektivitása felől kételyeink vannak, ugyanis mind a szubjektív lelkiismeretre való hallgatás objektív kötelezettségének felismerése, mind bármifajta erkölcsi összehasonlítás - pl. jobb segíteni másokon, mint bántani másokat -, feltételezik az erkölcs objektivitását. Attól függetlenül, hogy explicit módon hisz-e valaki az objektív erkölcsben, ez utóbbi két dologban - a saját maga által felismert jóra való törekvésben és az erkölcsi méricskélésben - gazdagok minden ember hétköznapjai.

Gonosz emberek torzult lelkiismerettel, és gyenge emberek kellő akarat nélkül arra, hogy kövessék lelkiismeretüket, élnek körülöttünk; ám lelkiismeret nélküli emberekkel, vagy olyanokkal, akik a lelkiismeretük hangjával l'art pour l'art szembemennek, az őrültek házában találkozhatunk.

Aki azt állítja, hogy nem objektív erkölcsi rossz például szórakozásból ártani másoknak, sőt akkor sem, ha közben felfogjuk szubjektíven, hogy magatartásunk nem helyes, de mégis tesszük, sőt még azt is állítja, hogy nem objektíven jobb kerülni az ilyen szórakozást, akkor az illetőnek vagy túl nyitott gondolkodása, és már valahol elhagyta a józan eszét, vagy képmutató, mert bizonyára nem a saját filozófiája szerint él, és van elvárásokkal mások iránt.

Az erkölcsi törvény néha természeti törvénynek is nevezik. Erről egy másik cikkemben is olvashatsz: 

11 tudnivaló - hogy a természeti törvényt eszik-e vagy isszák?

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr6112643783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.