A II. Vatikáni Zsinat értelmezése és kapcsolata az Egyház jelenlegi válságával
2017. július 27. írta: Katolikus Válasz

A II. Vatikáni Zsinat értelmezése és kapcsolata az Egyház jelenlegi válságával

Az alábbiakban Athanasius Schneider püspök 2017. július 21-én a Rorate Caeli oldalon megjelent írásának magyar fordítását közöljük.

bp-schneider-1.jpgAz Egyház jelenlegi példátlan válsághelyzete összehasonlítható a IV. század általános válságával, amikor az ariánizmus megfertőzte a püspökök döntő többségét, meghatározó szerepet töltve be az Egyház életében. Keresnünk kell annak módját, hogy ezt a jelenlegi helyzetet egyfelől valósághűen, másfelől természetfeletti lelkülettel jellemezzük - az Anyaszentegyházunk iránti mélységes szeretettel, aki Krisztus passióját szenvedi e rettentő és általános tanításbeli, liturgikus, és pasztorális zűrzavar miatt.

Meg kell újítanunk a hitünket abban, hogy az Egyház biztos kezekben van Krisztusnál, és hogy Ő mindig közbeavatkozik azért, hogy megújítsa az Egyházat azokban a pillanatokban is, amikor az Egyház hajója felborulni látszik - mint ami napjainkban is a nyilvánvaló helyzet.

Ami a II. Vatikáni Zsinat iránti hozzáállásunkat illeti, el kell kerülnünk két szélsőséget: a teljes elutasítást (amit a szedevakantisták és a Szent X. Piusz Papi Testvérület (SSPX) egy része művelnek), és mindannak "tévedhetetlenítését", amiről a zsinat nyilatkozott.

A II. Vatikáni Zsinat legitim gyűlés volt, ami felett a pápák őrködtek, és fenn kell tartanunk e zsinat felé a tiszteletteljes hozzáállást. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy tilos számunkra kifejezni a jól megalapozott kétségeinket vagy a tiszteletteljes továbbfejlesztési javaslatainkat egyes konkrét pontokkal kapcsolatban, amíg mindez az Egyház teljes hagyományán és az állandó Tanítóhivatalon alapul.

A Tanítóhivatal sokévszázados időszak alatt közölt hagyományos és állandó doktrinális kijelentéseinek előzményei vannak, és az igazolás kritériumát adják a későbbi tanítóhivatali kijelentések pontosságának megítéléséhez. A Tanítóhivalat új kijelentéseinek elvileg pontosabbaknak és világosabbaknak kell lenniük, de sohasem lehetnek zavarosak, és látszólag ellentétesek a korábbi tanítóhivatali kijelentésekkel.

A II. Vatikáni Zsinat azon kijelentéseit, amelyek zavarosak, az Egyház teljes Hagyományának és állandó Tanítóhivatalának kijelentései szerint kell olvasni és értelmezni.

Kétely esetén az állandó Tanítóhivatal (az előző zsinatok és pápai dokumentumok, amelyek tartalma az évszázadok során, ugyanazon értelem mellett, biztosnak és állandó hagyománynak bizonyultak) kijelentéseinek alá vannak rendelve a II. Vatikáni Zsinat azon objektíve zavaros vagy új kijelentései, amik nehezen egyeztethetők össze az állandó és korábbi Tanítóhivatal konkrét kijelentéseivel (mint például az állam kötelessége, hogy nyilvánosan hódoljon Krisztus, minden társadalom Királya előtt; a püspöki kollegialitás igazi értelme a péteri elsőség és az Egyház egyetemes kormányzásának viszonyában; valamennyi nemkatolikus vallás kártékonysága és veszélyességük a lelkek örök üdvösségére).

A II. Vatikáni Zsinatot úgy kell látni és befogadni, ahogy van, és ahogy valójában volt: egy elsődlegesen pasztorális zsinatként. Ennek a zsinatnak nem állt szándékában új tanítást közölni, vagy definitív formában közölni. A kijelentéseiben a zsinat nagyban megerősítette az Egyház hagyományos és állandó tanítását.

A II. Vatikáni Zsinat egyes újszerű kijelentéseinek (pl. a kollegialitás, a vallásszabadság, az ökumenikus és vallásközi párbeszéd, a világhoz való viszony) nincs definitív természete, és mert látszólagosan vagy ténylegesen nincsenek összhangban a Tanítóhivatal hagyományos és állandó kijelentéseivel, pontosabb magyarázattal és precízebb, tanító jellegű toldalékokkal kell kiegészíteni őket. A "folytonosság hermeneutikája" elvének szemellenzős alkalmazása sem segít, mivel erőltetett értelmezésekhez vezet, amik nem meggyőzőek, és amik nem segítenek abban, hogy a katolikus hit megváltoztathatatlan igazságainak, és azok konkrét alkalmazásának világosabb megértésére jussunk.

Voltak esetek a történelemben, amikor bizonyos ökumenikus zsinatok nem definitív kijelentéseit később - köszönhetően a higgadt teológiai vitának - finomították vagy hallgatólagosan kijavítottak (pl. a Firenzei Zsinat kijelentéseit az Egyházi Rend szentségének anyagáról, ti. hogy annak anyaga az eszközök átadása, miközben a biztosabb és állandó hagyomány azt mondta, hogy a püspöki kézrátétel elegendő - ez olyan igazság, amit végül XII. Piusz pápa 1947-ben erősített meg). Ha a Firenzei Zsinat után a teológusok vakon alkalmazták volna a "folytonosság hermeneutikájának" elvét a Firenzei Zsinatnak erre a konkrét (objektíve téves) kijelentésére, és kiálltak volna amellett, hogy az a feltevés, hogy az eszközök átadása az Egyházi Rend szentségének anyaga, az állandó Tanítóhivatallal összhangban áll, valószínűleg sohasem értük volna el a teológusok általános egyetértését az igazságban, ami szerint egyedül a püspöki kézrátétel az Egyházi Rend szentségének valódi anyaga.

A doktrinális vita higgadt kultúráját kell létrehoznunk az Egyházban a II. Vatikáni Zsinat azon kijelentéseit illetően, amik zavarosak, vagy amik téves értelmezésekhez vezettek. Egy ilyen doktrinális vitában semmi sem botrányos, hanem épp ellenkezőleg: hozzájárulást jelent ahhoz, hogy az Egyház változtathatatlan hitletéteményét biztosabb és teljesebb módon megőrizzük és elmagyarázzuk.

Senki sem emelhet ki egy bizonyos zsinatot, abszolutizálva azt, vagy a valóságban egyenlővé téve azt Isten elbeszélt (Szenthagyomány) vagy leírt (Szentírás) Igéjével. Maga a II. Vatikáni Zsinat helyesen állapítja meg (vö. Dei Verbum, 10), hogy a Tanítóhivatal (a pápa, a zsinatok, a rendes és rendkívüli Tanítóhivatal) nem Isten Igéje felett, hanem alatta áll, alárendeltje annak, és csupán szolgája annak (ti. Isten elbeszélt Igéjének, vagyis a Szenthagyománynak, és Isten leírt Igéjének, vagyis a Szentírásnak).

Objektív oldalról nézve, a Tanítóhivatal (a pápák és zsinatok) definitív jelleggel bíró kijelentéseinek nagyobb értéke és nagyobb súlya van a pasztorális kijelentéseikéhez képest, amelyek természetszerűleg változtatható és átmeneti jelleggel bírnak, a történelmi körülményektől és egy bizonyos korszak pasztorális helyzeteitől függően. Ugyanez a helyzet a II. Vatikáni Zsinat kijelentéseinek legtöbbjével.

A II. Vatikáni Zsinat eredeti és értékes hozzájárulása az Egyház valamennyi tagjának életszentségre való egyetemes meghívásában (Lumen gentium, 5. fejezet), a Miasszonyunknak az Egyház életében betöltött központi szerepének tanításában (Lumen gentium, 8. fejezet), a laikus hívek fontosságának kimondásában a katolikus hit fenntartása, megvédése és hirdetése terén, az evangelizálásra és az időleges valóságoknak az Egyház állandó felfogása szerinti megszentelésére irányuló kötelességük kimondásában (Lumen gentium, 4. fejezet), és az Egyház életében és a liturgia ünneplésében az Isten iránti hódolat elsőségének kimondásában áll (Sacrosanctum Concilium, nn. 2; 5-10). Az ezen felülieket bizonyos mértékben másodlagosaknak, átmenetieknek, és a jövőt illetően valószínűleg felejthetőknek ítélhetjük, mint amilyenek a múltban a különféle ökumenikus zsinatok nem definitív, pasztorális, és egyházfegyelmi kijelentései voltak.

Ezek a pontok - a Miasszonyunk, a hívek személyes életének megszentelése, a világnak az Egyház állandó felfogása szerinti megszentelése, és az Isten iránti hódolat elsősége - a legsürgetőbb területek, amelyek szerint a napjainkban élnünk kell. Mindezekben a II. Vatikáni Zsinat prófétai szereppel bír, amely sajnálatos módon nem valósult még meg kielégítően.

Ahelyett, hogy e négy terület szerint élnénk, az egyházi élet teológiai és adminisztratív "kifejezéstárának" jelentős része zavaros doktrinális, pasztorális, és liturgikus pontokat népszerűsített az elmúlt 50 évben, és népszerűsít ma is, eltorzítva ezzel a zsinat eredeti szándékát, és visszaélve a kevésbé világos vagy zavaros tanító kijelentéseivel, annak érdekében, hogy egy másik egyházat hozzon létre - egy relativisztikus vagy protestáns típusú egyházat.

Napjainkban ennek a fejlődésnek a betetőzését tapasztaljuk.

Az Egyház jelenlegi válságának problémája részben abban a tényben áll, hogy a II. Vatikáni Zsinat néhány kijelentését - amelyek objektíve zavarosak, vagy azon kevés kijelentést, amelyek nehezen hozhatók összhangba az Egyház állandó tanítóhivali hagyományával - tévedhetetlenítették. Ilyen módon az egészséges vitát a szükséges implicit vagy hallgatólagos korrekcióról meggátolták.

Mindezzel egyidőben ösztönözték az olyan teológiai gondolatok megalkotását, amelyek ellentétesek az állandó hagyománnyal (pl. az egyházkormányzás rendes kettős legfőbb alanyának - ti. a pápa egyedül, és a teljes püspöki kollégium a pápával együtt - új elméletével kapcsolatban; az államnak a közösségi hódolat iránti semlegességét hirdető tanítás, amely hódolat kijár az igaz Istennek, aki Jézus Krisztus, minden egyes emberi és politikai társadalom Királya; annak az igazságnak a relativizálása, hogy a katolikus egyház az üdvösség Isten által akart és rendelt egyetlen útja).

Fel kell szabadítanunk magunkat az abszolutizálás rabságából, és a II. Vatikáni Zsinat teljes tévedhetetlenítéséből. A higgadt és tiszteletteljes vita légkörét kell kérnünk, az Egyház és az Ő megváltoztathatatlan hite iránti őszinte szeretetből.

Pozitív jelet láthatunk abban a tényben, hogy 2012. augusztus 12-én XVI. Benedek pápa előszót írt ahhoz a II. Vatikáni Zsinatról szóló kötethez, ami az ő Opera omniája részeként jelent meg. Ebben az előszóban XVI. Benedek a fenntartásait fejezi ki a Gaudium et spes és a Nostra aetate dokumentumok konkrét tartalmaival kapcsolatban. XVI. Benedek e szavainak hangneméből láthatjuk, hogy a dokumentumok bizonyos részeinek konkrét hiányosságai nem javíthatók a "folytonosság hermeneutikájával".

Egy olyan SSPX, ami kánonjogilag és teljesen integrálódott az Egyház életébe, szintén értékes hozzájárulásokat adhat ehhez a vitához - ahogy azt Marcel Lefebvre érsek szerette volna. Az SSPX kánonjogilag rendezett jelenléte napjaink egyházi életében szintén segíthet az építő viták légkörének megteremtésében, annak érdekében, hogy amit mindig, mindenhol, és minden katolikus hitt kétezer éven át, napjainkban is világosabb és biztosabb módon higgyék, megvalósítva a II. Vatikáni Zsinat atyáinak igazi pásztori szándékát.

A hiteles pásztori szándék a lelkek örök üdvösségét célozza - olyan üdvösséget, amit csakis Isten teljes akaratának hirdetésén keresztül érhetünk el (vö. ApCsel 20,7). A hitbeli tanítás és konkrét alkalmazásának (a liturgiában és a pasztorális életben) zavarossága veszélybe sodorná a lelkek örök üdvösségét, következésképpen anti-pasztorális lenne, mivel a katolikus hit és hithű konkrét alkalmazása teljességének és világosságának hirdetése Isten kifejezett akarata.

Csakis a teljes engedelmesség Isten akaratának - Aki Krisztuson, a Megtestesült Igén és az apostolokon keresztül kinyilatkoztatta azt az igaz hitet, amit az Egyház Tanítóhivatala magyarázott és gyakorolt mindig ugyanabban az értelemben - hozhatja magával a lelkek üdvösségét.

 

+ Athanasius Schneider
Astana Maria Santissima érsekségének segédpüspöke, Kazahsztán

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr1712695001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Tapsihapsi 2017.07.28. 02:10:58

Nagy tisztelője vagyok Schneider püspöknek, és szerintem nagyon jó módszertant ad a II. Vatikáni Zsinat helyrerakásához. Ugyanakkor a politikai és a püspöki kollégium kérdését érdemes lenne tovább árnyalni.

- Semmi kétség afelől, hogy Jézus Krisztus az egész világmindenség királya. Mindemellett azonban az Evangéliumokban ő maga egyértelműen definiálja Pilátus előtt a királyi hatalma jellegét, ti. azt, hogy az nem a közhatalom gyakorlásában, hanem a "nem evilági" jellegben áll. A Krisztus előtti hódolatnak, vagyis az Isten akarata szerinti normák a megvalósulásának nem politikai eszközökkel, hanem az egyén(ek) metanoiájával, megtérésével kell megtörténnie. A hódolatnak tehát határozottan nem evilági, nem politikai jellegűnek kell lennie. Ha ennek kellene, Jézus vállalta volna a kenyérszaporítás után a királyságra való felkérést, illetve Pilátus előtt - az ő saját szavai szerint - angyalai azonnal a segítségére siettek volna. Ne felejtsük el azt sem, hogy éppen ez biztosítja a kánonjognak és az egyházkormányzatnak az állammal szembeni autonómiáját. Ha kétségünk van ennek szükségessége felől, elég a svéd evangélikus egyházra nézni, ahol az állam egyre inkább követelné a "melegházasságok" egyházi megáldását; vagy elég a Zen bíboros által említett kínai állami püspökkinevezésekre gondolni. Nagyonis szükség van az egyház állammal szembeni autonómiájára a belső kormányzat tekintetében. A politikai rend, mint politikai rend Krisztus előtti hódolatának szükségszerűsége szerintem tehát szentírási alapokon kérdéses. A politikai rend, mint az egyének Krisztus előtti hódolata viszont világos és egyértelmű.
- A püspöki kollégium pápával kommunióban történő legfőbb egyházkormányzati szerve megintcsak nem újkeletű elmélet, ha az ember a komplex dogma- és kánonjogtörténeti aspektust nézi. Sőt, inkább magának a pápai egyetemes joghatóságnak a közvetlen jellege újkeletű. A pápa az első évezredben a hittani és kánonjogi kérdések legfőbb fellebviteli fóruma, valamint a püspöki kollégium működésének vezetője volt. Világos, hogy ezt nem a püspöki kollégium megbízásából, mint "elnök", hanem mint a péteri örökség letéteményese, Krisztus megbízásából végezte, de ennek az egyetemes küldetésnek a közvetlen joghatóságban való kifejezése és gyakorlási formája az, ami a második évezred "új" folyománya.
Az egyetemes zsinatokat jelenleg a Tanítóhivatal rendkívüli formájának tekintjük, de ne feledjük, hogy az I. Vatikáni Zsinat és főleg az első évezred idején ez nem a rendkívüli, hanem a rendes forma, mégpedig a püspöki kollégium kormányzati hatalmának a gyakorlási formája volt, aminek érvényességéhez nyilván kellett a pápa vagy képviselőjének a jelenléte. De maga a püspöki kollégium, mint a pápával együtt legfőbb szerv, semmiképp nem új gondolat.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.07.29. 13:38:43

@Tapsihapsi: Tulajdonképpen a különböző „vezetési formák” megférnének az egyetlen pápai hatalommal is. Eleinte az egyetlen pápai hatalom csak implicit formában mutatkozott meg, de az egyes esetek egyre inkább mutatták, hogy itt tényleges hatalomról van szó. Az implicitből teljesen explicitté válás a dogma szintjén kétségtelenül csak az 1. Vatikáni Zsinaton történt meg.

A 2. Vatikáni Zsinat megfogalmazásai valamilyen kettős hatalomként is érthetők. Ezek a megfogalmazások szándékosan voltak homályosak, hogy a zsinat után teret adjanak a pápai hatalom viszonylagosságát hirdető álláspontoknak.

Ez annyira így volt, hogy amikor Boldog VI. Pál pápa értesült, hogy így őt „megvezették”, sírva fakadt (Ralph M. Wittgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött) és a Lumen Gentium kihirdetése alkalmából rögtön kihirdette a kritikus részekkel kapcsolatos értelmezését is és ezt magához a dokumentumhoz fűzette Előzetes magyarázó megjegyzés címmel. Ez az 1975-ös magyar kiadásban ott van, az MKPK honlapján és a Vatikán honlapján található magyar fordításból valamilyen okból hiányzik, de az angol fordítás végén ott van (www.vatican.va/archive/hist_councils/ii_vatican_council/documents/vat-ii_const_19641121_lumen-gentium_en.html).