2017. augusztus 4. Szent Domonkos hitvalló, rendalapító
2017. augusztus 04. írta: Katolikus Válasz

2017. augusztus 4. Szent Domonkos hitvalló, rendalapító

szdhr.jpgA 12. és 13. század fordulójának zűrzavarából mint két tűzoszlop világít elénk Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc alakja. A Gondviselés kiválasztott eszközei voltak ők. Hiszen nekik kellett a kialakulni készülő új, emberségesebb, egyensúlyozottabb és lelkibb világ kikristályosodási tengelyéül szolgálni; ő rájuk várt a feladat, hogy a maguk és a nyomukba szegődött százezrek életével leszereljék a nyílt kitörésig izzott egyházellenes hangulatot, és élét vegyék a szegények és gazdagok áthidalhatatlan ellentétéből bármely pillanatban kirobbanható forradalomnak. Nem csoda, hogy már kortársaik megérezték kivételes nagyságukat, és már életükben szebbnél-szebb legendákkal szőtték körül napsugaras alakjukat.

A két nagy rendalapító közül Szent Domonkos volt az idősebb. 1170-ben született Ókasztilia Calaroga (ma Calereuga) nevű községében. Az életszentség igényét családi örökségként hozta magával. Atyja, Guzman Bódog és nagyobbik bátyja, Antal, a szentség hírében múltak ki; anyját: Aza Jankát és kisebbik bátyját, Manest pedig hivatalosan is oltárra emelte az Egyház. Ilyen környezetben korán jelentkezett és napról-napra határozottabb irányt vett az élénkeszű és gyors felfogású fiúcska vallásos géniusza. Szenvedéseket viselni, önmegtagadást gyakorolni - ez jellemezte már gyermekéveit. Mikor tizenöt éves korában a palenciai főiskola hallgatói közé iratkozott, már befejezett, kialakult lelki ember volt. Palenciában, mint valamikor Nagy Szent Vazul és Naziánzi Szent Gergely Athénben, csak két utat ismert: a templomba és az iskolába vezetőt. Már ekkor hősi fokon gyakorolta az irgalmasság cselekedeteit. Mikor pl. az 1191. évi rossz termés nyomán Palencia környékén nagy éhínség támadt, ő minden ingóságát, köztük drága könyveit és pergamentjeit is pénzzé tette s a befolyó pénzt az utolsó fillérig az ínségesek táplálására fordította. Mikor valaki sajnálkozott, hogy a drága kutyabőrkönyvektől oly könnyű lélekkel megválik, azt mondta: „Mit? Holt állatbőrökön gubbasszak, mikor testvéreim éhen halnak!” Sőt egy szegény özvegyasszonyon, akinek egyetlen kenyérkereső fia éppen akkortájt a szaracénok fogságába került, úgy akart segíteni, hogy magamagát akarta felajánlani a fogoly fiúért cserébe. Azonban erre nem került sor; közben sikerült jobb megoldást találni.

Tanulmányai végeztével Domonkos áldozópappá szenteltette magát és atyai jóakarójának, Boldog Azevedoi Diégonak közbenjárására már 1199-ben ozmai kanonok lett. Mint kanonok különösen az igehirdetésben tűnt ki; e mellett szívvel-lélekkel támogatta Diégót, aki közben ozmai püspök lett, a káptalan eredeti szervezetének visszaállításában. Az ő oldalán maradt akkor is, mikor ez VIII. Alfonz kasztíliai király megbízásából Dániába indult, hogy a trónörökös számára megkérje az egyik dán hercegnő kezét. További megbízatásának megfelelően Dániából egyenesen Rómába indult. Dolgai elintézése után Dél-franciaországon keresztül vette útját hazafelé. Így jutott el 1206 nyarán Montpellierbe, ahol két pápai követ és tizenkét cisztercita apát részvételével éppen akkor nagy tanácskozás folyt a Dél-franciaországban széltében-hosszában elterjedt albiai eretnekek visszatérítéséről Ezek az albiai eretnekek kerülték a templomot és a szentségeket, támadták a papságot és hatóságokat, és erőszakos, veszedelmes forradalmároknak bizonyultak.

Diégó és tudós kísérője nagy érdeklődéssel hallgatták végig a tanácskozást, és amikor véleményadásra szólítatták fel őket, habozás nélkül kijelentették, hogy az ő meggyőződésük szerint az eretnekeket csak fáradhatatlan prédikálással s egyszerű és alázatos apostoli élettel lehet visszavezérelni az Egyházba. Mivel a jelenlevőknek kivétel nélkül tetszett a gondolat, a püspök és Domonkos azonnal munkába állottak és néhány hónap alatt prédikálva feljárták Languedoc téres lapályait. Első sikereik hatása alatt 1206 októberében a Pirenei hegység lejtőjén fekvő Prouille faluban egy kis menházat rendeztek be azoknak a leányoknak befogadására, akiket szüleik szegénysége miatt az eretnekség veszedelme fenyegetett. Fulko toulouse-i püspök, akinek joghatósága alá Prouille tartozott, nagy szeretettel karolta fel az alapítást és a Miasszonyunkról nevezett templommal együtt tetemes birtokot is bocsátott az alapítók rendelkezésére s ezzel lehetővé tette, hogy a női menedékház mellé férfikolostort is alapítsanak.

Diégo váratlan halála után Domonkos rendületlen kitartással folytatta a munkát: járt-kelt, prédikált, vitatkozott s ahol a jóakaratnak csak egy szikráját látta, ott nem nyugodott mindaddig, míg az illető lelket egészen meg nem nyerte az igazságnak. Ebben a térítő munkában Domonkosnak három hatalmas segítője volt. Nagy tudása és világos meggyőző beszédje volt az egyik. A másik: szigorú és szegény élete. Az albiaknak úgyis az volt a nagy érvük: az apostolok szegénységben éltek, nem úgy, mint az ő korukban az egyháznagyok. Domonkos egyszer szállást kapott néhány gazdag eretneknél. Mind megtért, mert látták, hogy az egész idő alatt kenyéren és vízen böjtölt és a puszta padlón hált. A harmadik és leghatalmasabb munkatársa volt Isten különös kegyelme, mely csodákban is nyilvánult. Egy alkalommal Domonkos egy konok eretneknek írásban adta az igazság bizonyítását. Ez este megmutatta társainak, kik éppen a tűznél ültek. „Ha nem ég el, akkor elhisszük, hogy Isten a katolikusok részén van”. Háromszor tűzbe vetették, mindannyiszor épségben került ki. - Más alkalommal egy apát ebédre hívta. Sokáig késett, utána küldött hát egy szerzetest. Ez tudta, hol keresse: a templomba ment és ott látta őt, amint néhány könyöknyire a padló fölött elragadtatásban lebegett.

Mindennek híre ment; sokan meg is tértek. De az aratás messze mögötte maradt a magvetés lelkes buzgalmának. Az eretnekek általában makacsul ellene szegültek az igazságnak. A Montfort Simon vezetése alatt megindult keresztes hadjárat még jobban megkérgesítette szívüket. Legtöbb helyütt gúnnyal és üldözéssel fogadták a fáradhatatlan apostolt, aki pedig minden gondolatát és szíve minden dobbanását az ő lelkük megmentésének szentelte.

Az apostolkodásnak ez évei látszólagos meddőségük ellenére mély nyomokat hagytak Domonkos lelkében. Beláttatták vele, hogy munkája sikerét és tartósságát csak az esetben remélheti, ha alkalmas társakat gyűjt, azokat eltölti a maga szellemével, és céltudatosan vezérli őket a megkezdett úton; más szóval, ha egyéni buzgalmát századokra és világrészekre szánt intézménnyel, renddel tudja alátámasztani. A rendalapítás gondolata aránylag korán felmerült a szent lelkében. Eleitől kezdve olyan lelkészkedő és prédikáló rend képe lebegett lelki szemei előtt, mely nincsen meghatározott egyházhoz kötve, mint Szent Benedek fiai, hanem a megyéspüspök felügyelete alatt szabadon mozog az egész egyházmegyében. Első tanítványokul két jómódú toulouse-i polgárt, Cellani Pétert és bizonyos Tamást sikerült megnyernie. Fulko püspök és Montfort Simon, a keresztes háború diadalmas hőse azonnal felkarolták és anyagilag is jelentékenyen támogatták a nagy jövőre hivatott vállalkozást. Fulko 1215 őszén a IV. lateráni zsinatra utaztában magával vitte Rómába Domonkost és ott lehetővé tette számára, hogy a hatalmas III. Ince pápa előtt élő szóval is kifejthesse tervét. Ebben az útjában a szentnek imádság közben egyszer látomása támadt: Az Üdvözítő szent haragjában három lándzsát készült a földre vetni, Szűz Mária eléje állt, két férfiúval: ezek majd engesztelést adnak a föld gonoszságaiért. Az egyik férfiúban hamar önmagára ismert. A másikhoz hasonlót másnap látott meg a templomban. Eléje sietett: „Te vagy az én fegyvertársam. Együtt harcolunk majd Isten ügyéért” s elmondta neki látomását. Az a másik férfiú Assisi Szent Ferenc volt.

Isten e két nagy harcosának azonban előbb még sok harcot kellett megvívniuk belső nehézségekkel. Domonkos vállalkozása számára az időpont nem volt szerencsés. A folyamatban levő lateráni szentzsinat ugyanis éppen azokban a napokban tiltotta meg új szerzetesrend alapítását. Ince pápa tehát erre való hivatkozással elutasította Domonkos kérését, illetve meghagyta neki, hogy a már meglevő regulák valamelyikét válassza rendje számára.

Domonkos így dolgavégezetlen volt kénytelen visszatérni toulouse-i társaihoz. De vasenergiája nem csüggedt el. A kényes regulakérdést úgy oldotta meg, hogy az 1216 ápr. 10-én tartott prouille-i tanácskozáson a premontrei szabályzat rendelkezéseivel kiegészített ágostonos regulát fogadtatta el a szerzetesi életközösség zsinórmértékéül. Azután pedig Cellani Péter házából a Fulko püspöktől kapott Szent Romanus-templomhoz tette át a maga és követői lakását és itt rendezte be az első sajátképi domonkosrendű kolostort. Majd újból Rómába ment a megerősítés kieszközlése céljából. III. Honorius pápa, III. Ince utóda nagyon kegyesen fogadta őt és már 1216 dec. 22-én kiállította számára a megerősítő bullát és megengedte, hogy tagjai bármely egyházmegyében prédikálhassanak és gyóntathassanak.

A szent 1217 aug. 15-én szétküldte tizenhat főt számláló csapatát a világ különböző tájai felé. Maga ismét az Örökvárosba ment és ott a Santa Sabina-egyház mellett férfi-, a San Sisto mellett pedig női-kolostort rendezett be. Szavára és példájára számos előkelő és tudós férfi csatlakozott hozzája; így pl. a lengyel Szent Jácint és Boldog Cseszlaus.

1218-ban hazájába, Spanyolországba, innét Párizsba, majd a tudományok másik városába, Bolognába látogatott el s mindenütt sok kiváló embert nyert meg rendjének. Bolognában a híres Magyar Pál jogtanár is hozzája csatlakozott (lásd febr. 10) s ezzel Magyarország felé is megnyitotta a terjeszkedés útját. Ugyancsak Bolognában tartotta a 1220-ban az első egyetemes rendi káptalant, mely minden valószínűség szerint a szegénység nagy apostolának, Assisi Szent Ferencnek hatása alatt a teljes szegénység alapjára helyezkedett: a prédikáló testvérek a ferencesek mintájára kolduló renddé alakultak át.

Domonkos nagy örömmel szemlélte rendje rohamos terjedését és tüneményes sikereit. Most már csak egy vágya volt: hogy mint hithirdető, vértanúhalállal fejezze be életét. Az 1221. évi második egyetemes káptalan után útra is kelt a pogány kunok országába. De a Gondviselés másként határozott felőle. Velencébe már halálos betegen érkezett. Ezért szeretett testvéreivel visszavitette magát Bolognába, hogy e szívéhez oly közel álló városban fejezze be életét. Mikor halálát közeledni érezte, maga köré gyűjtötte fiait, és lélekbemarkoló szákkal intette őket a regula megtartására. „Kedves testvéreim és fiaim - mondotta - hármas örökséget hagyok rátok: a szeretetet, az alázatosságot és szent szegénységet”. Azután a földön hamura fektette magát és úgy fogadta az utolsó szentséget. 1221 aug. 6-án költőzött hazájába. Tetemeit ideiglenesen a bolognai Szent Miklós kolostor templomában helyezték el; innét azonban 1234. történt szentté avatása után a tiszteletére épített San Domenico-templom gyönyörű gótikus kápolnájába vitték át, ahol jelenleg is nyugosznak.

Jámbor hagyomány szerint Szent Domonkos nagy bizalommal hatalmasabb fegyvert kért Szűz Máriától az albiai eretnekség ellen. S a Szent Szűz akkor az olvasó-imádságot adta neki. Ma tudjuk, hogy ez a nagyhatalmú fölséges imádság (lásd okt. 2) jó két századdal később kezdett terjedni. De biztos, hogy az ő fiai voltak legbuzgóbb terjesztői és maga Szent Domonkos volt egyik fő képviselője az olvasóimádság szellemének. Egyik szentbeszédje után egy pap, aki el volt ragadtatja előadásának világosságától és erejétől, megkérdezte tőle, milyen könyvekből meríti azokat a hatalmas, mély gondolatokat? „Fiam, felelte a szent, legtöbbet a szeretet könyvéből merítettem. Hisz ebből az egy könyvből mindent meg lehet tanulni”.

Szerzetének címerébe pedig ezt az egy szót íratta: Veritas, igazság! Nem csoda aztán, ha szerzete a századok folyamán oly nagyot művelt Isten országáért. Hogyan is mondja Szent Pál? „Járjunk az igazság útján szeretetben, és mindenképpen növekedjünk Krisztushoz, ki a fej ... Így történik azután a test ( = az Egyház) növekedése a maga épülésére a szeretetben” (Ef. 4,15-16).

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr4312719584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.