2017. augusztus 9. Vianney Szent János Mária hitvalló
2017. augusztus 09. írta: Katolikus Válasz

2017. augusztus 9. Vianney Szent János Mária hitvalló

(Szent Lőrinc vértanú vigíliája)

vszjm.jpg„Ha egyszer valakinek olyan kevés a teológiai tudása, mint a plébános úrnak, írta az arsi plébánosnak működésének elején egyik szókimondó paptestvére, akkor sohasem lenne szabad a gyóntatószékbe ülnie.” A levélíró nem is sejtette, hogy a Mindenható Vianney János életével akarja igazolni az apostol szavát: „Akiket a világ balgatagoknak tart, azokat választotta Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtlenjeit választotta, hogy megszégyenítse az erősöket” (1Kor. 1,27).

Az alázatos plébános érezte, hogy a levélírónak igaza van s megköszönte az őszinte figyelmeztetést. De kötelességből tovább gyóntatott, sőt 30 éven át naponként 16-17 óra hosszat is, s ezzel az apostoli munkával nemcsak hogy teljesen megújította a plébániája lelki arculatát, hanem tíz évi gyóntatás után évenként húszezer, élete utolsó éveiben pedig százezer zarándokot vonzott Arsba.

Született 1786 május 8-án Dardillyban a lyoni egyházmegyében. Szülei egyszerű földművesek voltak. Isten tíz éven belül hat gyermekkel áldotta még őket. János volt a negyedik. Édesanyja korán Isten szolgálatára nevelte. A fiú hálás is volt ezért: azt a kis Mária-érmet, amelyet négy-ötéves korában kapott anyjától, halálos ágyán is viselte. A családi ház a környék szegényeinek rendes szállása volt. János születése előtt megfordult ott a koldus Labre Szent Benedek is (ápr. 16) s talán ő könyörögte ki Istentől a jámbor házaspárnak ezt a fiút. Beköszöntött a francia forradalom, majd anyagi nehézségek; iskoláztatásról szó sem lehetett. János tiszta lélekkel szívta magába az Isten- és emberszeretetet, anyjával együtt sírt a haza sorsán és önmagán, hogy nem mehet iskolába, jó példával várt elől testvéreinek és társainak s legeltette csekélyke jószágukat. „Milyen boldog voltam, mondotta halála előtt is, amikor csak három juh és egy csacsi fölött kellett őrködnöm: szívem kívánsága szerint imádkozhattam.”

A forradalom alatt az istentisztelet halálbüntetés terhe alatt volt megtiltva. A lyoni egyházmegyének körülbelül 900 plébániáját 50 missziós kerületre osztották s a szomszéd Écully is ilyen kerület központja lett. János anyja odavaló volt s férjével és gyermekeivel nem egyszer vett részt azokon a titkos istentiszteleteken, amelyeket a munkásoknak öltözött papok pajtákban, erdőkben, magánlakásokban tartottak. Fiát is ott készíttette elő az első szentáldozásra. 1799-ben éppen a szénagyűjtés ideje volt. A derék falusiak szénásszekereikkel kora reggel odaálltak egy grófi kastély ablakai alá: avatatlan szem ne vegye észre, hogy odabenn 16 fiatal lélek, köztük a 13 éves János, először egyesül Urával-Istenével.

Az ezután következő hat év alatt szántott, vetett, aratott, kapált. Amikor első nap kellett szőlőt kapálnia, nagyon nehezen haladt előre. Másnap aztán segített magán. Néhány lépésnyire maga előtt kis Mária-érmet tett le a földre s kapálás közben oda-odanézett. Amikor az éremhez ért; újra előbbre tette. Nemsokára még az idősebbeken is túltett a munkában. „Mint fiatalember, mondotta később, görbe ekevassal törtem a rögöt s biztatgattam magam: János, lelkedben is gyomláld a gazt s készítsd a talajt Isten magvának befogadására.” Otthon pedig legnagyobb öröme volt, ha gondozhatta a náluk megszállt koldusokat vagy ha szamaruk hátán fát vihetett valami szegénynek, s ha esténként a mécses gyér világítása mellett szent könyvet olvashatott.

Jó ideje szíve leghőbb vágya volt, hogy pap lehessen, de az első komoly lépést csak 19 éves korában sikerült megtennie. Az écully-i plébános, Balley, 1805-én nagynehezen fölvette abba az iskolába, amelyet a papságra készülő fiúk számára nyitott. Az idősebb fiú teljes elszántságával fogott hozzá a tanuláshoz. A jószándék azonban nem tudta pótolni az előismeretek hiányát, s bizony nehezen értette meg a tanulnivalókat, s még nehezebben tartotta meg emlékezetében. A nehézségek terhe alatt majdnem letört s vissza akart térni az ekeszarvához. De a derék plébános lelket vert bele. A fiú nehéz helyzetében szent bizalommal, gyalogszerrel s összekoldult kenyéren elzarándokolt Dél-franciaország nagy szentjének, Regisi Szent Ferencnek (jún. 16) sírjához Louvesc-be. Szeretett szentjének közbenjárása megsegítette: ezentúl könnyebben ment a tanulás.

1809-ben újabb akadály emelkedett előtte: besorozták katonának. Egy-kettőre kiképezték, hogy a spanyol harctérre küldjék. Ezrede már útra készen állott, s János betért egy templomba.

Annyira elmerült az imádságban, hogy amire kiért, bajtársai már elmentek. A parancsnokság utasítására azonnal az ezred után indult, de egy napi erőltetett menetelés ellenére sem bírta utolérni. Erre egy olyan faluba vetődött el, ahol nem igen lelkesedtek Napóleon hadjárataiért: Jánost bizony ottfogták tanyai tanítónak. Bujdosása alatt állandóan feje fölött lebegett az új sorozás damoklesi kardja. Ettől csak akkor szabadult meg, amikor öccse az örökség egy részének fejében beállt helyette katonának. Most már nyugodtan folytathatta tanulmányait.

Huszonhatéves korában (1812) az écully-i plébános közbenjárására fölvették a verrières-i szemináriumba. Fogyatékos latin tudása miatt alig tudta elvégezni bölcseleti tanulmányait. Ezután a lyoni nagyszemináriumba szeretett volna bejutni. Azonban Balleynek leggondosabb előkészülete ellenére is megbukott a fölvételi vizsgán s csak újabb utánjárás után engedték megint vizsgálatra. A vizsga sikerült s fölvették a szemináriumba (1814). Végre 29 éves korában (1815) nem annyira tudománya, mint inkább nagy buzgósága alapján áldozópappá szentelték. Anyja már nem lehetett jelen első szentmiséjén: teológiai tanulmányai alatt meghalt. A fiatal papot az écully-i plébános kérte és kapta maga mellé káplánnak gyóntatási engedély nélkül. Újra átvette vele a teológiát s kieszközölte számára az engedélyt, hogy először őt, majd a híveket is gyóntathassa. A gyóntatás művészetébe is, amelyben később annyira remekelt, ez a nagyszerű plébános vezette be. Balley 1817 végén káplánja karjai közt lehelte ki lelkét, Jánost pedig 1818 elején főpásztora Arsba küldte plébánosnak. Ezzel új korszak kezdődött életében.

Ezt a kis falut a forradalom és a napóleoni háborúk teljesen kiforgatták mivoltából. A férfiak ünnepnapokon elmaradoztak a templomból, nem igen törődtek a húsvéti gyónással, az ünnepi vecsernye zsoltárait túlharsogta a kocsmázók éneke és a táncolók hejehujázása, az aratás idején vasárnap is folyt a mezei munka, s a piacon lelkiismeret furdalás nélkül csapták be a vevőket. A plébános munkához látott. Látogatta híveit, emelte az istentisztelet fényét, mint ügyes ezermester sok szép dolgot magi megcsinált a kis templom számára, gyóntatott, imádkozott, böjtölt.

Az emberek örömmel látták ugyan, milyen nagyszerűen ért a plébános a földműves dolgokhoz; de bizony nem vették jó néven, ha ebéd idején beállított hozzájuk s lelki dolgokról is kezdett beszélni. Aztán neki magának is sok-sok nehézsége volt a különféle gyónási esetekkel s főleg a prédikációval. Hét óra hosszat, sőt néha egész éjjel, hiába szorongatta kezében a tollat. Egy-egy szentbeszéd elkészítésével napokig elkínlódott s utána is csak nagy keservesen tudta megtanulni. De nem tört le, s néhány év alatt a falu teljesen megújhodott. Az arsiak megszerették a plébánost s rajta keresztül az Úristent. Kezdtek gyakran gyónni, áldozni, egyesületek alakultak, s a négy kocsma közül három magától zárult, a negyedik pedig a plébánostól kapott kárpótlás után szűnt meg.

Ars lassan a környék, sőt az egész ország oázisa lett. 1825-től kezdve tömegesen zarándokoltak oda az emberek püspökök és papok, egyetemi tanárok és földművesek, nagy bűnösök és szentek -, hogy lelkileg felüdüljenek. A 19. század egyik legnagyobb egyházi szónoka, Lacordaire (+1861) is azt mondotta: „Engem meghallgatnak az emberek a Notre Dame-ban s elmennek a színházba. Meghallgatjuk az arsi plébánost s gyóntatószékéhez tódulnak”. Az arsi templom szószéke és a plébános gyóntatószéke (védőszentjének, Ker. Jánosnak kápolnájában állott) fölelevenítette az Úr előhírnökének korát. „Itt a földön, mondotta János, senki sem fogja megtudni, hány bűnös ember találta meg üdvösségét Arsban.”

Csak Isten különös karizmája magyarázza meg azt a csodálatos varázst, amellyel az egyszerű falusi plébános a bűnbánat szentségéhez vonzotta a bűnösöket és azokat, akiket valami csapás kizökkentett a lelki életből. Szinte emberfölötti az a szeretet, mellyel föl tudta, karolni a bűnösöket. Egyik paptestvére s közötte a következő párbeszéd folyt le. „Plébános Úr, ha a jó Isten. szabad választást engedne, hogy vagy ebben a pillanatban az égbe menjen, vagy még a földön maradjon, hogy a bűnösök megtérésén fáradozzék, mit választana?” „Azt hiszem, maradnék.” „És meddig maradna? Itt maradna a világ végéig?” „Maradnék” Pedig mialatt a bűnösök és szenvedők válláról leemelte a keresztet, őreá ugyancsak ránehezedett annak egész súlya.

Paptestvérei, különösen kezdetben, érthetetlen különcnek nézték. Egy ideig parlagon hagyták az evangéliumot s az arsi plébános működését bírálgatták a szószéken. Sőt többször följelentették a püspöknél. Részben innen is magyarázható életének legnagyobb csapása: 1847-ben meg kellett válnia a tőle alapított s 25 éven át vezetett leányárvaháztól („Providence”), amelynek vezetését és gazdálkodását nem értették. Természeténél fogva érzékeny ember volt s nagy alázatosságra volt szüksége, hogy ezeket a megpróbáltatásokat hősiesen viselje.

Súlyosan nehezedett rá a kísértések keresztje is. Kísértései minden elképzelhető módon kétségbe és elkeseredésbe akarták kergetni. Néha olyan erősen vették elő, hogy méltatlansága tudatában menekülni akart Arsból. Mindezekhez járult gyenge egészségi állapota. A gyóntatószékben való sok ülés, a bűnök fölött érzett lelki kínok, önsanyargatásai s az öregedés aláásták egészségét. Belső fájdalmak kínozták, lábfagyása volt, szédülések fogták el, száraz köhögés s főleg álmatlanság gyötörte és gyöngítette. „Egy órai jó alvás mellett, mondotta, még robogni is tudnék.” Mindig agyoncsigázottnak, fáradtnak érezte magát.

A nagy sikerektől és megpróbáltatásoktól függetlenül élte a maga szent életét. A legegyénibb élete titok maradt; erről soha senkinek sem beszélt. De gyümölcséről lehet megismerni a fát. Imádságos életének középpontjában a köztünk élő eucharisztikus Jézus állott. Legnagyobb öröme az volt, ha álmatlan éjszakákon legalább ő, nyomorult bűnös, imádhatta Arsban az Urat. A legnagyobb szegénységben élt, s a kezén megforduló százezrekre rúgó összegeken egy-kettőre túladott megfelelő egyházi és jótékony célokra. Jókedvű volt, szerette a tréfát és a szentek életéből vett anekdotákat. Szívességet nem akart elfogadni, de őmaga mindig készen állott a segítségre, akár hívekről, akár segítő paptársairól volt szó. Ez utóbbiak számára mindennap ebéd és vacsora után volt néhány perce bizalmas beszélgetésre. Amilyen kemény volt önmagával és „hullájával” szemben, annyira szelíddé vált, ha bűnössel vagy alkalmatlankodóval volt dolga. Már életében állandóan a „jó” arsi plébános néven emlegették s mindenki „atyám”-nak szólította. Alázatossága nem ismert határt, s az elismerések elől ügyesen ki tudott térni. „A jó Isten, mondotta, aki senkire sem szorul rá, engem használ föl, holott tudatlan pap vagyok; ha még nyomorultabb eszközt talált volna, mindenesetre azt választotta volna s azzal százszor több jót művelhetett volna.” Püspöke tiszteletbeli kanonokká nevezte ki, de a kanonoki jelvényeket csak beiktatásakor vette föl. Teljességgel érthetetlen maradt előtte, miért nevezték ki élete vége felé a becsületrend lovagjának. Majd elsüllyedt szégyenében, amikor az egyik kirakatban meglátta arcképét. Amikor pedig megtudta, hogy megírták életrajzát, fölkiáltott: „Hát vásárra akarnak vezetni?”

Az 1859. év nyara nagyon forró volt s az arsi pap a fülledt gyóntatószékben majdnem elolvadt. Egyébként is akkor már túl volt a 73 éven s 42 éve vezette a plébániát. Érezte, hogy „a bűnösök megölik a bűnöst.” A nyár eleje óta ennek többször adott kifejezést s megköszönte híveinek, hogy olyan nagy odaadással segítették. Júl. 29-én rosszul lett s ágynak esett. Hívei fölgyógyulásáért imádkoztak, őmaga azonban ez egyszer fölgyógyulása érdekében nem akart Szent Filoménához sem fordulni, aki iránt pedig mindig olyan nagy bizalommal viseltetett. Aug. 2-án kérte az utolsó szentségeket, és sírva hallgatta az Úr jövetelét jelentő harang szavát. Egyik paptestvére akkor térdenállva kérte, imádkozzék fölépüléséért. Nem tette. A szentségek fölvétele után a pap kérdezte tőle, van-e valami kívánsága. „Elfelejtette megadni számomra a szokásos búcsút”, mondotta. A pap kívánsága szerint cselekedett. A körülállók kérésére összeszedte minden erejét s megáldotta plébániáját, munkatársait és műveit. Azután lehunyta szeméit csak Istenével akart lenni. Csak akkor nyílott föl mosolyogva, amikor aug. 3-án megjelent halálos ágya mellett püspöke s megölelte hűséges fiát. Másnap hajnalban, amikor a haldoklók imádságában azt imádkozták, hogy „Jöjjenek elédbe Isten szent angyalai s vezessenek az égi Jeruzsálem városába”, Istenhez szállt lelke. Püspöke temette el 300 pap s rengeteg nép jelenlétében.

A falusi plébános a legmagasabb egyházi méltóságra emelkedett. Szent X. Pius 1905-ben boldoggá avatta s az Egyház egyik legtudósabb pápája, XI. Pius, a plébánosok védőszentje iránti nagyrabecsülését azzal fejezte ki, hogy az 1925-ös jubileumi szenttéavatási napok legnagyobbikán, pünkösd ünnepén juttatta őt az embert érhető legnagyobb kitüntetéshez.

Az arcismerők szerint az arsi plébános arca erősen emlékeztet Voltaire vonásaira: ugyanaz a hosszúkás, sápadt arc, ugyanazok a szúrós szemek és mély barázdák, ugyanaz a sajátos arcél, ugyanaz a mosoly. A külső az Úr legnagyobb modern ellenségének a külseje, a lélekből azonban az Úr Krisztus egyik legnagyobb modern jópásztorának vonásai ragyognak elő. „Tud az Isten kövekből is Ábrahámnak fiakat támasztani” (Máté 3,9).

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr5912730092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.