2017. augusztus 10. Szent Lőrinc vértanú
2017. augusztus 10. írta: Katolikus Válasz

2017. augusztus 10. Szent Lőrinc vértanú

szlv.jpgSzent Kallixtus katakombájában gyülekezett a római egyház. Valérián császár rendelete ismét a föld alá kényszerítette. A szent titkokat ünneplik. A vértanúk haló pora mellett vértanújelöltek. Holnap talán már az arénában állnak. S azután az örök Bíró előtt, pálmájukkal a kezükben. Most körülállják a misztériumot: a Krisztus testének és vérének eucharisztiáját, hogy az ő áldozatának lángjába olvadjon szívük hősi föllángolása, hogy vegyék a „halhatatlanság orvosságát” s erősek maradjanak a küzdelemben.

II. Szixtus, a pápa pontifikál. Diakónusai körülötte. Az egész hívő sereg aggódó szeretettel néz a pásztorra. Tudják, hogy a császár elsősorban őt keresteti halálra. Azt gondolja: Megverem a pásztort és elszélednek a nyáj juhai. De az aggódó szeretet is elcsitul az oltár titkának ünneplésében. Az áhítat és kegyelem csendje borul az egész gyülekezetre.

Egyszerre fegyvercsörgés vág bele a csendbe. Itt van a veszedelem, hamarabb, mint várták. Katonák jönnek be és a pápát az oltártól ragadják el. Viszik négy diakónusát is. Csodálatos, hogy az egyet nem bántják: Lőrinc diakónust. De az ifjú levita nem akar hátrább maradni a többinél, nem akarja elveszíteni a vértanúság koronáját. És nem válhat meg püspökatyjától. Ha eddig mellette volt, most is ott a helye. Nyomon követi a foglyokat. Fölsír benne a földi szeretet „Atyám, hová mész fiad nélkül?” kiáltja utánuk. Mert atyja volt atyja helyett, mióta mint gyámoltalan kisgyerek ide került Rómába valahonnan Hispániából: És mennyi gonddal őrizte, nevelte! Mennyi szeretettel! Most maradjon el mellőle? Hiszen mindig hűséges fia volt! Hűséges abban a szent méltóságban is, amit rábízott. Ha az atya nem akarta meghallani a fiú szavát, talán a püspök meghallja a diakónusét: „Püspököm, hová mégy diakónusod nélkül? Mikor a legszentebb áldozatot bemutattad, mindig oldaladon volt a helyem. Mivel vontam most magamra haragodat? Talán hűtlennek találtál tisztségércben? Állíts csak újból próbára és lásd, vajon méltatlant választottál-e az egyházi szolgálatra?” Nem, ezért nem utasíthatja őt vissza a püspök! De miért nem szól akkor? Sírva panaszkodik tovább: „Eddig mindig rám bíztad Krisztus vérének kiosztását. Ma sajnálnád tőlem azt a dicsőséget, hogy véremet a tieddel együtt onthassam?!”

Hosszú az út a börtönig. S Lőrinc diakónus addig érvel, addig siránkozik, míg megszólal a pápa. Nyugtatás, biztatás a szava: „Fiam, nem hagylak el. Rád még nehezebb küzdelem, teljesebb korona vár. Látod, engem, gyönge öreget kímélnek majd. A te győzelmed dicsőségesebb lesz. Ne sírj! Három nap múlva követni fogsz.” S hogy egészen megnyugtassa, még egy szolgálatot bízott rá - az utolsót: diakónusi szolgálatot. Hadd lássa, hogy igazán megbecsüli, feddhetetlennek találja eddigi szolgálatát az oltár körül. Halkan, hogy a kísérők ne hallják, adott utasítást: Szét kell osztani az egyház vagyonát a szegények között. Mert az ő örökségük az. Ne jusson a pogányok kezére!

Augusztus hatodikán volt ez.

Lőrinc már nem siránkozott. Siránkozásnál, de még a vértanúság pálmájánál is előbbrevaló a jó diakónusnál a szolgálatot teljesíteni. Egész éjjel munkában van. A szegények, özvegyek, árvák, nyomorékok után jár s kiosztja az egyház pénzét. Azután ékszerészekkel tárgyal. Eladja az arany, ezüst kincseket s újra kezdi útját a nép között. A reggel már az ítélet helyén találja, hogy búcsút vehessen a vértanúktól. Elővezetik a pápát. Újra feltámad benne a ragaszkodó szeretet és már messziről kiáltja: „Ne hagyj el, atyám!” És elcsuklik szava a sírástól. De mindjárt eszébe jut, hogy szolgálatban áll, végzett munkájáról kell jelentést tenni. „Mindent teljesítettem, amit parancsoltál: a rámbízott kincséket kiosztottam”. Nagy buzgóságában nem is gondol arra, hogy avatatlan fülek is meghallhatják. Hangos szóval kiált.

Hippolitus tribunus meghallotta s rögtön őrizetbe vétette az ifjút. Lőrinc itt is diakónusnak bizonyult: a betegek segítőjének, az evangélium hirdetőjének, térítőnek, keresztelőnek. Volt az őrizetbe vettek közt egy Lucillus nevű vak. S mikor az panaszkodni kezdett vaksága miatt, nagy bizalommal vigasztalta: „Higgy az Isten Fiában, a mi Urunk Jézus Krisztusban és. keresztelkedjél meg. Meglásd, visszakapod szemed világát.” Fölbátorodott erre a vak: „Régóta szeretnék én már Jézus Krisztus nevében megkeresztelkedni”. Rövid katechézis után teljesedett kívánsága. S keresztelés közben megnyílt a szeme.

Hamar híre terjedt a csodának, és valahány vak csak hozzáférhetett Szent Lőrinchez az őrségen, mind kérte, segítsen rajta. És ő imádkozott fölöttük, érintette szemüket: és mindnyájan láttak. Megrendülve tapasztalta Hippolitus a sok csodát. Ép szemmel is vak volt eddig. Most látóvá lett. Rövid tanítás után ő is megkeresztelkedett.

Mindez a dolog fülébe jutott a városprefektusnak. A kincsekről szóló beszéd is.

Augusztus 8-án reggel maga elé vezettette hát Lőrincet. És szólt hozzá: „Ti keresztények tele kiabáljátok a világot, hogy nagyon keményen bánunk veletek. Most azonban szó se essék kínzásról és vértanúságról! Csak - amint hivatalomhoz is illik - egy szelíd és jóindulatú kérdésemre szeretnék választ kapni ... Mondd csak, mit tudnál a hazának áldozni egyházatok fölöslegeiből? A császár háborúba keveredett a perzsákkal és pénzforrásai kiapadtak. Rólatok pedig tudott dolog, hogy aranyedényeket használtok áldozataitoknál és a szentelt bort ezüst serlegből isszátok. Még viaszgyertyáitok is arany gyertyatartókon égnek. És úgy tudom, hogy a ti Istenetek, akit a zsidók keresztrefeszítettek, azt tanította, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré. És ha nem csalódom, ő maga is szegényen élt és nektek is a szegénységet ajánlotta. Semmi akadálya hát, hogy kezemhez juttassátok kincseiteket. Annál gazdagabbak lesztek jócselekedetekben”.

Szent Lőrinc szíve összeszorul erre a beszédre. Minden szó méreg és álnokság; az igazságtalanságokat, a vértanuk kínjait idézi. Azokét is, akik most mentek előre. De ő is ért a római diplomácia nyelvén s tudja magát fegyelmezni: „Van egynémely kincse a mi egyházunknak. Még tán különbek is, mint amikkel a császár rendelkezik. Ha adsz néhány napot, hogy kissé rendezzem őket, semmi akadálya, hogy a legjavát megmutassam neked”.

Szívesörömest ad a prefektus három napot. Övé lesznek a keresztények legendás hírű kincsei! A szent diakónus pedig megy, hogy beváltsa szavát. Ismeri az egyház kincseinek rejtekhelyét. Ő sáfárkodott velük. Összeszedi most mind, akikbe az egyháza vagyonát fektette: a magukkal tehetetlen öregeket, vakokat, némákat, bénákat, poklosokat. Úgy kell hozni a legtöbbjét. Azután jönnek az özvegyek, árvák és a szüzek. A haladék szinte nem is elég, hogy valamennyit összehívja a hír. De azért harmadnapra, augusztus tizedikére együtt van a hatalmas sereg. A Szent hívja a prefektust, nézze meg. Csodálkozva látja a nagy úr a sokadalmat, és türelmetlenül érdeklődik a kincsek után. Lőrinc rámutat a seregre a jó sáfár büszkeségével: „Itt vannak! Örök kincsek. Nem apadnak el. Könnyen megtalálhatók, mégis bajos dolog elrabolni őket”.

És mikor a prefektus dühösen tiltakozik az ilyen komédia ellen és fenyegetőzve követeli azokat a kincseket, amikre ő vágyakozik: tovább folytatja a diakónus. De már nem a római diplomata nyelvén. Most a Krisztus szolgája beszél. Szavában az van, amint az evangélium értékeli az embert, az életet, a kincseket: „Tudd meg, hogy az arany, amit olyan mohón követelsz, csak megvetendő holt érc, gaztettek és bűnök forrása. Az igazi arany az a világosság, amiben ezek a szegények járnak. Testük gyengeségében, türelemmel viselt szenvedésükben van a kincsük. Ezek nem ismerik a bűnt és a szenvedélyeket - az ember igazi betegségeit, amik rontják és gyalázatba taszítják a gazdagokat és hatalmasokat. Bennük van az egyház kincse, amit meg akartam mutatni neked. Ezek a mi aranyunk, ezüstünk. Gyöngyeink és drágaköveink pedig a szüzek és özvegyek. Istennek szentelték magukat mind, miattuk néz az igaz Isten tetszéssel az ő egyházára. Ha kincsek kellenek, vedd át őket: gondoskodj róluk atyai szívvel!”

Vége lett a prefektusi hivatalhoz illő „szelíd jóindulatnak”. Meglakolsz ezért a csúfságért! hörögte. „Tudom, hogy keresed a halált. De másként jön rád, mint vártad!”

A sértett gőg találékony. De minden erőlködése csak arra jó, hogy teljesedjék a pápa ígérete: Rád nehezebb harc, teljesebb korona vár. Először megostorozzák Szent Lőrincet, azután kínpadra vonják. A legrettenetesebb kínok között is így fohászkodott szíve egész szeretetével: „Áldott légy Uram, Istenem, hogy ennyire könyörületes vagy méltatlan szolgád iránt. Add kegyelmedet, hogy a jelenlevők láthassák: nem hagyod el szolgáidat, megvigasztalod őket a veszedelem idején”.

Erre jött az Úr angyala és letörülte a verítéket homlokáról, a vért sebeiről. S mikor a prefektus azzal fenyegette, hogy egész éjjel a kínpadon sanyargatja, felkiáltott: „Az én éjszakám sötétséget nem ismer; ott minden nappali fényárban úszik”.

Azután egy rostélyra fektették. Alája égő parazsat tettek. Lángra lobbanni nem engedték, hogy tovább tartson a kínzás. Mikor már egy darabig mozdulatlanul feküdt a parázs fölött, vidáman szólt a prefektusnak: „Most már megfordíthatnál. Ez az oldalam eléggé megsült”. Megtették. Később ismét szólt: „Már egészen megsültem.

Akár ehetsz is belőlem”. Mikor a bíró tehetetlen dühében csak átkozódott, Szent Lőrinc az égre emelte szemét és imádkozott. Könnyei végigfolytak az arcán (A Lőrinc-nap táján hulló csillagok: Szent Lőrinc könnyei). Nem magát siratta: Róma megtérését kérte az Úrtól. Egyre halkabb lett a hangja. De imádkozott végig. Míg lelke el nem szállt, hogy az örökkévalóság halhatatlan királya előtt fejezze be közbenjárását.

És még ugyanazon a napon megtért százhetvenöt katona. A szenátorok közül is többen keresztényekké lettek ott helyben. Ezek vitték vállukon a vértanú testét a falakon kívül, Tivoli felé s eltemették. Nagy Konstantin császár templomot épített sírja fölé, mely Róma hét főtemplomának egyike lett. Egy temploma a pápai könyvtár mellett épült. Ezért Lőrinc a könyvek és könyvtárak védőszentje. Dicsősége és tisztelete gyorsan elterjedt az egész Egyházban és csorbítatlanul ragyog mindmáig.

Az üldözést rendelő Valérián császár pedig a perzsa háborúban fogságba került. Császári ruhában tartotta a hátát zsámolyul Sápur perzsa királynak, valahányszor az lovára szállt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr3012732446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.