Barsi Balázs atya: Mire megoldás a nős férfiak pappá szentelése?
2017. augusztus 11. írta: Katolikus Válasz

Barsi Balázs atya: Mire megoldás a nős férfiak pappá szentelése?

Válasz Beer Miklós püspök atyának

Az alábbiakban Barsi Balázs ferences szerzetes atya írását közöljük, amelyet Beer Miklós püspök atyának szán, nyílt válaszként. A cölibátus témájában ajánljuk még ezt a korábbi bejegyzésünket.

160110_barsibalazs.jpgBeer Miklós püspök nős férfiak pappá szentelésében látja a paphiány megoldását.

Európában általában, és nálunk, Magyarországon, nem paphiány van, hanem hívőhiány. Ha egy-egy fíliában tíz-húsz ember, vagy annyi sem jön össze vasárnaponként szentmisére, akkor hazánk missziós terület lett. Egy évtizeddel ezelőtt a verbiták (missziós atyák) térképén Magyarország a választható missziós országok között szerepelt. Argentína őserdeiben nem a papok számát növelték, hanem remekül felkészített, Istennek szentelt (coelibatust vállaló) papok számára nagyszerű missziós programot dolgoztak ki, és katekétákat neveltek melléjük.

Valóban el kellene hagyni azt a fajta, a fölszentelt nős diakónusok által néha gyakorolt „csonkamise”-szerű liturgiákat, és az Isteni Ige hatékony hirdetését kellene bevezetni helyette. A szemináriumokban arra kellene nevelni a papságra készülő fiatalokat, hogy felkészített katekétákkal és diakónusokkal dolgozzanak együtt.

Helyes, amit a püspök atya mond, hogy nem a papok megházasodásáról van szó, hiszen arról szó sem lehet, mert a coelibatus fogadalmában visszavonhatatlanul átadták magukat a szűz Krisztus Főpap szolgálatára.

Inkább a papok nevelésében az egyéni életszentségre való törekvést kellene a középpontba állítani, bemutatva, hogy éppen ennek a kisugárzása az igazi pasztoráció: „Ti vagytok a föld sója.", "Ti vagytok a világ világossága." (Mt 5,13-14), ld. Vianney Szent Jánost.

Amikor szent buzgalomtól elragadtatva megoldásokon törjük a fejünket, néha elhanyagoljuk megkérdezni magát az Úr Jézust.

Ő, amikor a házasság felbonthatatlanságáról szólt, és az őt hallgató apostolok azon megütköztek (hogy a mózesi felmentéseket nem Isten akaratának tartja), akkor ezen megütközés után nem egy új témát hozott elő, a coelibatust, hanem a házasság kontextusában maradva kijelenti, hogy van, aki lemond a házasságról a Mennyek Országáért. Tehát nem arról volt szó, hogy valaki eleve nem nősül meg, hanem arról, hogy a Mennyek Országa úgy érkezhet el az életébe, hogy abbahagyja a nemi életet a feleségével. Nyilván nem a feleség beleegyezése nélkül.

Ez volt az ősi gyakorlat. Pappá vagy püspökké szentelés előtt éppen a papság vállalásáért mondtak le a házasság gyakorlásáról, a feleségük beleegyezésével.

Az Egyház később, hogy ezt a nehézséget elkerülje (ti. a házasságban élő férj és feleség közös döntését), eleve azon férfiak közül választotta ki papjait és püspökeit, akik a Mennyek Országáért már lemondtak a házasságról.

A trullói zsinat (nem egyetemes zsinat) tévedett abban, hogy ősi szokásra hivatkozva a nős férfiak felszentelését úgy értette, hogy azok továbbra is gyakorlatilag gyermeket nemzhettek. A keleti rítusú püspök miért nem lehet férj? Mert ez az ősi szokás (amely Krisztus szavára hivatkozik) maradványa.

Hogy ezt vállalni nehéz? Az egynejű házasság vállalása sem könnyű a romlott természetnek, de vállalható a kegyelemmel.

Minderről bővebben olvashatunk Stickler bíboros tanulmányában (a Központi Szeminárium adta ki), és Jáki Szaniszló "A coelibatus teológiája" című művében, valamint Jean-Pierre Batut bibliai elemzésében ("Feltámadás, cölibátus, nemiség", Communio 1995/III. évf./III.). Ezek elolvasása nélkül sajnos kiüresedhet az a hitben folytatandó párbeszéd, amely a coelibatust érinti.

A nős papság elterjedésével a coelibatusban élő papság gyakorlatilag megszűnne (ld. a keleti egyházakban). Így aki mégis a coelibatust választaná isteni sugallatra, az nem kerülne-e abba a gyanúba, hogy püspök akar lenni? Illetve: jó volna-e, ha csak szerzetesek köréből kerülnének ki a püspökök?

Természetesen nemcsak a coelibatus úgymond külsődleges betartásáról van szó, hanem az egyetlen Főpap, Jézus Krisztus követéséről mindenben, egészen addig, hogy a papnak a teljesen osztatlan, Jézus Szívével egyesült szíve képes legyen az Ő szeretetével szeretni a rábízottakat.

Ha ez Krisztus akarata, akkor van-e egyházi hatalom, amely efölött áll? Tehát az eljövendő időkben ebben a kérdésben sem csupán egy pasztorális probléma megoldása vezessen bennünket, hanem Krisztus akaratának kutatása.

A kutatás tudományos része mellett a coelibatusban élő szentéletű papok életének és tanításának kutatása, valamint a lincolni egyházmegye példájának és hasonló példáknak a figyelembevétele is fontos. És természetesen mindezeket meg kell, hogy előzze a mélységes imádság.

 

Kapcsolódó cikkeink:
Teológus pap válaszol a cölibátussal kapcsolatos kritikákra
Voderholzer püspök az Egyházat elhagyók „aggasztóan magas” számáról
Megnövelni a papi hivatások számát nem rakétatudomány
Sikerrecept paphiányra: Lincoln, Nebraska
Fiú ministránsokkal a paphiány ellen
André-Joseph Léonard érsek, a jó pásztor
Amerikai püspök "nyelvre és térdelve" áldozásra kéri az egyházmegye híveit

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

őszhúrja 2017.08.12. 01:09:50

Már gyermekkoromban a misén elgondolkoztam azon a mondaton, hogy
"Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa..." Úgy, olyasformán értelmezgettem én is magamban, ahogy később a hittanórán kérdésemre a - nagyon tisztelt és szeretett - papunk elmagyarázta.
Lassan érlelődött meg bennem a kételkedés ennek a boldogságmondásnak az igazságában.
Ma is azt gondolom, hogy a hitnek, a Tízparancsolat szerinti életnek végül az üdvösségnek nem lehet a feltétele a lelki elzárkózás olyan dolgoktól, amit maga az Isten adott az embernek, amikor férfit és nőt teremtett. Ezt Isten sem akarhatja.....
Azt gondolom, hogy a papok esetében is hitük rendíthetetlenségét bizonyítaná, példázná az, hogy a család, a feleség, a gyerekek mellett is első marad számukra az Isten.
Tudom, hogy sokszor nehéz próbatétellé válhat ez, de a hitben erősek kiállnák.
A családok számára vonzó, tanulságos és követendő példa lehetne ez.

Még egy gondolat:
A görögkatolikus papcsaládokban sok gyerek van, és gyakoriak a papdinasztiák , azaz nagyon gyakori, hogy a pap fia követi apja hivatását.

Jucek 2017.08.13. 22:25:29

Ja...Nem lehet egyetlen embertöl sem elvárni, hogy egy életen át éljen (bármilyen) emberi, támogató közösség nélkül. Ez nonszensz. Ez bárkit felöröl, lássuk be végre... Ez valóban nem Egyház így, és semmilyen formában nem vonzó senkinek.

eloi 2017.08.14. 01:24:40

@Jucek: Úgy kellene/kellet volna a hívekkel, laikusokkal bánni, hogy akarjanak segíteni! Az nem megy, hogy évtizedekig, századokig kuss van, ne szóljanak bele semmibe, aztán, ha nagyon fogynak, meg a papság is, akkor jajj, miért nem segítenek a papbácsiknak... Nem kellett volna mindenhonnan kiszorítani a híveket, akkor most nem minden gond a pap vállát nyomná. Talán ha maguk is egyenlőnek, partnernek tekintették volna a híveket... De ez már történelem. A kérdés, hogy lehet-e, tudjuk-e, akarják-e új alapokra helyezni a pap-hívek viszonyt?

delphinus 2017.08.27. 19:41:02

Kedves Fülöp Ákos atya!
Idézek egy régi mondást miszerint a legszigorúbb rend nem a szerzetesi, hanem a házasság. Mindig is állítottam, hogy kitartani egy szentségi (holtodiglan-holtomiglan) házasságban szerencsés esetben is nehezebb mint cölebszként élni. Ma már állítólag erre tudományos magyarázat is létezik. Azt állítja ön, hogy a teljes kiszolgálás mellett is nehéz szegény szerzetesnek a cölibátus megtartása. Mi lenne neki könnyű? És miért kellene, hogy könnyű legyen neki? Nem Krisztus szőlőjébe állt be, aki olyan áldozatot hozott mindnyájunkért ami egyedül áll a világtörténelemben? Nem élő jel szeretne lenni, hogy keresőknek és hívőknek felmutassa Isten szeretetét és jelenlétét a világban? Nem értem azt az aránytévesztett siránkozást ami a cölibátust övezi.

Ami a gyakorlati oldalt illeti, a plébánosoknak a régi világokban – nemcsak 100 éve - valóban mindig voltak (ki)szolgálóik és ez ma is sokuknál így van még, de ez mégsem jelent jogalapot arra, hogy ennek automatikusan így kell mindig lennie. Márcsak azért sem, mert Magyarországon egy átlagos család életében sem jellemző, hogy a szülők rendszeresen szolgálókat (szakácsot, takarítót, mosónőt) tudnak tartani, pedig mindkét szülő minimum 8 órában dolgozik, nem csak a saját fenntartásuk anyagi fedezete a tét. Egy belvárosi plébános maga ismerte el nekem szégyenkezve, hogy luxus élete van a családokéhoz képest. És nem is mondhatott mást, mert magam is meggyőződhettem róla. Nagyon sok édesanya betegen is elvégzi a háztartási munkákat és a család körüli teendőket, pedig neki is szüksége lenne elesettségében az ápolásra és a kiszolgálásra, legalább néhány órára, napra, de arra sincsen segítsége.
Visszakérdeznék és megfordítom amit ön mondott: hívő családok valószínűleg olyan beszélgetésben vennének részt szívesen ahol végre ők is elmondhatják, hogy „hogy éreznék jól magukat a bőrükben” az Egyházban és miben tudnak ebben a papok segítségükre lenni. A merev távolságtartás érdekes módon nekünk is probléma ám és gyakran érezzük azt, hogy ránk csak a felajánlásoknál és az adakozásoknál van szükség, ha a saját identitásunk szerinti véleményünket szeretnénk elmondani a saját beszélt nyelvünkön természetesen, akkor hirtelen egyedül találjuk magunkat. A húzósabb dolgokkal most elő sem jövök.
süti beállítások módosítása