Az újraházasodottak csak egy dologban nem lehetnek példaképek. Éppen abban. – válasz a Talita cikkeire
2017. augusztus 16. írta: Szerdahelyi Miklós

Az újraházasodottak csak egy dologban nem lehetnek példaképek. Éppen abban. – válasz a Talita cikkeire

Lehet azt kívánni, hogy bár ne így lenne, de így van: a házasság felbonthatatlan.

A házasság nem csak addig szent és felbonthatatlan, amíg sikeres és szeretetteljes közösség. A házasság akkor is szent és élő kötelék természetfeletti értelemben, amikor a természet szintjén benne keseredettség, bántás, és hűtlenség zajlik.

Mi mást jelentene a felbonthatatlanság? Ez egy tény, amely ajándék egyeseknek, és kereszt másoknak - de mindkét esetben kegyelem. A feladat tehát nem az, hogy a mentálhigiéné szintjére lerángassuk a kinyilatkoztatott hittitkot, majd megállapítsuk, hogy a dolog olyan árnyalt, hogy nem is igaz tulajdonképpen, hanem az, hogy felnőjünk a feladathoz, és másokban is bízzunk, hogy Isten segítségével képesek elfogadni, sőt, megszeretni. Mi mást jelentene a hűség?

A Talita egy kétrészes cikksorozatot írt a nyáron az újraházasodottak témájában (az első cikk itt, a második itt). Ezek elemzése következik alább.

talita.PNG

Az első cikkben a Talita szerzője, Sólyom Beáta pasztorális tanácsadó, lelkigondozó, azt kérdezi: gondolhatunk az elváltak és újraházasodottakra, mint példaképekre? Az egész cikk lényege, hogy ezt a nézőpontot, amelyre a cikk helyeslő választ ad, valami „dobozon kívüli” zseniális újdonságként tálalja, melyre a szakértő éles szeme, kutatási adatok (15 beszélgetés) alapos elemzésével jutott. Ehhez képest az egész tézis legfeljebb azért meglepő, mert rossz kérdésre nem lehet jó választ adni.

Szerintem megmondható bármiféle kutatás nélkül is, mert triviális, hogy természetesen az újraházasodott személyek lehetnek példaképek: szakmailag, a sportteljesítményeikben, gyereknevelésben, sőt erkölcsileg sok szempontból, és még buzgó imaéletükben is. Az egyetlen szempont, ami alapján biztosan tudhatjuk, hogy nem lehetnek példaképek ezek az emberek, az, ami alapján a Talita megkülönböztette őket, ami alapján a csoport meghatározása történt: ti. hogy újraházasodottak. Ugyanis az újraházasodás, abban az értelemben, ahogy a Talita is használja (hogy közben létezik ezeknek az embereknek egy korábban kötött, mindmáig érvényes házassága), egyszerűen házasságtörés, vagyis súlyos bűn. A súlyos bűnt és a súlyos bűnben tudatosan kitartó magatartást példaértékű dologként megerősíteni és ajánlani botrányokozás, ami Jézus szerint egyenesen malomkő-díjas mutatvány (vö. Lk 17,1-2) – erről a Talita is írt 2013-ban

Egy valóban őszinte kérdésre, hogy az újraházasodottak lehetnek-e példaképek, visszakérdezhetünk, hogy “példaképek miben?”, és hogy “mi köze van ehhez az újraházasodottságuknak?”, “miért fontos ezt kiemelni?”. Ám Sólyom Beáta cikkének végére érve kiderül, hogy igazából nem kérdez, hanem kijelent: “Állítom, hogy klienseim [akik "súlyos bűn"-ben "makacsul kitartanak"] a megtérés [értsd: saját feltételrendszerük szerinti érzelmi megbékélés Istennel] útján példát mutathatnak az őket bűnösként kezelő intézményes egyháznak”. Vagyis a vallásban és a lelkiéletben állítja elénk példának a krisztusi értelemben megtérést nem gyakorló újraházasodottakat. Erre nincsenek jó tisztázó kérdések, ez tévedés - még ha megnyugtató tévedés is. Krisztus a bűnből kigyógyítani jött minket, nem a bűntől sebzett lelkiismeretünk fájdalomcsillapítására, nem a látszatot menedzseli, hanem valóban gyógyít.

Az első Talita-cikk módszertana is kérdéses számomra: az újraházasodottak személyes példái (a 15 beszélgetés alapján) még akkor sem tűnnek relevánsnak a példaértékűség szempontjából, ha nem egy súlyos, objektív erkölcsi rossz volna a gondolkodás tárgya. Nincs ugyanis kontrollcsoport, amihez képest példamutatóak volnának az újraházasodottak. A cikk nem hasonlítja eredményeit össze azok szubjektív lelki fejlődésével, akik újraházasodás helyett kitartanak szent házasságukban, vagy épp azokéval, akik szintén nem házasodnak újra, csak együtt élnek valakivel, aki nem a házastársuk.

A Talita-cikk valóban megemlíti, hogy „Az egyházi törvénykönyv szerint ez [az újraházasodás] súlyos bűn, melyben ők [az újraházasodottak] makacsul kitartanak”. Azonban a pasztorális szakember elmulasztja a bűnből való megtérés kötelességét, sőt akár csak lehetőségét is hangsúlyozni. A megtérésre való buzdítás elmulasztása nem magyarázható a cikk tudományos kiindulási pontjával, hiszen a cikk tulajdonképpen egy buzdítás az újraházasodottak követésére. Ehhez képest a vonatkozó egyházi törvényt, mely az objektív jót állítja elénk, mint egy kellemetlen és megváltoztatandó körülményt említi a cikk. Azt sejteti, hogy talán a „gyermekekkel szemben elkövetett bűn okán” lenne ésszerűbb érvénytelennek tekinteni a házasságokat retrospektíve, holott a szerző nyilván tudja, hogy egy érvényes és elhált házasságot nincs joga az Egyháznak felbontani a legnagyobb bűnök esetén sem. A cikk szerint mintha az is az Egyház törvénye ellen szólna, „hogy a második házasságukban élők, akik nem tudták rendezni az egyház nyilvánossága előtt kapcsolatukat, nem éreznek morális bűntudatot e folyamatos törvényszegés miatt”, holott ez inkább utal a megkérdezettek lelkiismeretének állapotára, melyet, mint tudjuk, kötelességük lenne az Egyház igazsághoz hű tanításához formálniuk.

A Talita-cikk pozitívumként említi az újraházasodottak áldozásának napirendre kerülését a 2014-es szinóduson, mely a szerző szerint „megmutatta, hogy a változást sürgetők [katolikus püspökök] ugyan többségben vannak, de arányuk nem éri el a szükséges kétharmadot”. De ez sem így van, még ha Magyarországon és a Vatikánban is van olyan vágyvezérelt klerikus, aki ezt a tényszerűen cáfolható valótlanságot terjeszti.

A 2014-es szinóduson az a paragrafus (az 52-es) nem arról szólt, hogy az újraházasodottak áldozhassanak, hanem egyszerűen leírta, hogy egyesek a szinóduson mellette, mások ellene szólaltak fel. És még csak ez sem lett megszavazva. Csak a téma említése is 104 "igen" - 74 "nem" arányban nem kapta meg a szinódusi szabályzatban lefektetett szükséges kétharmadot, hogy bekerüljön a Relatio Synodiba, mely a 2015-ös szinódus kiindulási dokumentuma lett. Érdekes, de immár megválaszolhatatlan kérdés, hogy vajon kapott-e volna a passzus egyáltalán ennyi "igen" szavazatot, ha az atyáknak nem azt mondják előre, hogy egyetlen passzus sem kerül be a dokumentumba, ami nem ér el 2/3-os támogatást: a Relatio-ba kerülés küszöbét Ferenc pápa már a szavazás végeredménye ismeretében vitte le 50%-ra, pontosan azért, hogy a kétes passzusokat "megmentse". 74 atya azonban még így is említésre érdemesnek sem találta az újraházasodottak Eucharisztiához járulásának témáját, míg a 104 atya is csak a egy leíró bekezdést szavazott meg, mely megemlíti, hogy egyesek javasolták, mások ellene voltak, és megint mások tovább gondolkodnának a kérdésről. A sikertelen szavazás egyszerűen nem az újraházasodottak áldozásának engedélyezéséről szólt, mint ahogy azt a Talita állítja.

Az első cikkre érkezett kommentek miatt a Talita egy második cikkben állást foglalt az újraházasodottak áldozásának kérdésében, ennek címe „Bűn fenntartani egy rossz házasságot? – Gondolatok a katolikus újraházasodott elváltak kapcsán”. E cím mellett jóindulattal sem lehet csak úgy elmenni. Az olvasó elé állított hamis dilemma az, hogy mivel egy toxikus kapcsolatban benne maradni lehet bűn (ami igaz), ezért valahogy mégis csak igazolt lehet az újraházasodás, vagyis az mégsem biztos, hogy bűnös dolog. A tények, hogy az újraházasodás mindig bűnös, mert a lényege szerint házasságtörés, és hogy egy toxikus házastársi kapcsolatból ideig vagy végleg úgy is ki lehet szállni, hogy az illető nem kezd új házasságtörő párkapcsolatba, elkerülik a Talita figyelmét. Az Egyház tanítása szerint egy menthetetlenül bántalmazó házastárstól különválni nem csupán erkölcsileg megengedett, de a jogos önvédelem szellemében (és valójában a bántalmazó lelki javára is tekintettel) egyenesen erkölcsi kötelesség is.

Ez a második Talita-cikk hiába szögezi le, hogy „nekünk, a Talita szerkesztőinek nincs különvéleményünk a hivatalos katolikus állásponthoz képest az újraházasodott elváltak áldozásának ügyében”, mert egy mondattal később elárulják, hogy nem értették meg azt, amiről azt állították, hogy elfogadják. Így folytatják: „Viszont elfogadnánk a zsinati atyák döntését, ha egyszer úgy látnák jónak, hogy az ilyen életállapotú embereket is engedheti áldozni a püspök vagy egy lelkivezető”. Ha elfogadják, hogy az újraházasodottak áldozása az állapotuk belső természetéből adódóan (vagyis a körülményektől és a szándéktól függetlenül) objektíve és megváltoztathatatlanul lehetetlen (mert objektíve szentségtörő, és ezen a tényen senki embernek nincs hatalma változtatni), ahogy azt korábbi szinódustól pápákon át a Hittani Kongregációig bezárólag az Egyház tanítóhivatala is véglegesen lezárva kimondta már, akkor ugyanabban a bekezdésben nem állíthatják, hogy a kérdést szinódusi atyák többségi szavazatának függvényévé tehetik.

Más felvetések helyesek a Talita-cikkben, mint például, hogy az újraházasodottakon túl más nyilvános bűnösök szentségtörő szentáldozását sem szabadna elnéznie a hívő közösségnek, vagy a felszólalásuk az elcsalt érvényességi perek ellen. Ezekről azonban a katolikus tanítás és jog ugyanúgy rendelkezik, mint az újraházasodottak áldozásával szemben. Ellentmondásos a logika, ami létező visszaélések felhánytorgatásával próbál érvelni egy újabb visszaélés mellett.

Remélem, hogy a Talita szerkesztői el tudják fogadni, hogy a párbeszéd érdekében szükség van ezeknek a pontoknak a nyilvános tisztázására.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása