Raymond Burke bíboros: "Itt az ideje szólni!"
2017. augusztus 16. írta: Katolikus Válasz

Raymond Burke bíboros: "Itt az ideje szólni!"

Új interjú Burke bíborossal - Első rész

Új interjú jelent meg az egyik dubia bíborossal, az Apostoli Szignatúra (ti. az Egyház legfelsőbb bíróságának) korábbi prefektusával, az amerikai Raymond Burke-kel. Az interjút a The Wanderer magazin részletekben kezdte el közölni. Az alábbiakban az interjú augusztus 7-én megjelent első részletének magyar nyelvű fordítását közöljük.

20141110cnsph024-800x500.jpgThe Wanderer: Annak a centenáriumi évnek a közepén vagyunk, amiben azt ünnepeljük, hogy a Szűzanya három pásztorgyereknek megjelent a portugáliai Fatimában, 1917. májusa és októbere között. A látnokok közül a legidősebb, Lucia dos Santos nővér egyik levelében, amit Carlo Caffarra bíborosnak írt 1983-ban vagy '84-ben, az jelezte, hogy "a döntő ütközet Krisztus és a Sátán királysága között a házasság és a család felett zajlik majd." Mindazzal a támadással, ami a házasságot és a családot érte az elmúlt években, és ami egyre fokozódik, gondolja, hogy beléptünk a történelemnek ebbe az időszakába, amikor a "döntő ütközet" zajlik? Ha igen, hogyan válaszoljanak rá a világi hívek?

Raymond Burke: Igen, szilárdan hiszem, hogy beléptünk a történelemnek abba a korszakába. A civil társadalomban támadásokat látunk a család egysége ellen a mindenütt jelenlévő "gender-ideológián" keresztül, és az azonos nemű emberek úgynevezett házasságán keresztül, amely természetesen nem lehet igazi házasság. Ez annak a jele, hogy valóban apokaliptikus állapot van jelen a társadalomban. Mi több, ezek az eszmék még az Egyházba is beférkőztek, ahogy azt a 2014-ben és 2015-ben a házasság és család témáiban tartott püspöki szinódusokon láttuk. Az ilyen típusú eszméket erőltették a szinóduson, mint olyan úgynevezett "változást", amelyeket "az idők jelei" tesznek szükségessé.

Ez a változás, ahogy állítják, nem a tanításban következett be, hanem inkább a gyakorlatban. Az elv, amit népszerűsítettek, az volt, hogy az Egyház tanítása a házasságról egy ideál, és hogy a szinódus arra a pásztori gyakorlatra fókuszált, ami a korunk problémáihoz igazodik, miközben az ideált érintetlenül hagyja.

Nem lehet azonban olyan pásztori gyakorlatunk, ami nem tiszteli a tanítást, amire épül. A tanítás nem egy ideál, hanem a valóság egy kifejezése, azon kegyelem valóságának a kifejezése, hogy férfiak és nők vagyunk; a kegyelemé, hogy házasságra vagyunk meghívva; a kegyelmé, amiben a pár részesíti egymást a házasság szentségében, amit férj és feleség valóban tesz, amikor házasságra lépnek.

Emlékszem, a 2014-es ülésszakon az egyik bíboros kijelentette, hogy a tanítás a házasságról megfelelő úgy, mint egy ideál. Azonban mivel olyan nehéz követni a gyakorlatban, nem várjuk az emberektől, hogy olyan hősiesek legyenek, hogy a követelményei szerint éljenek. Én erre azt válaszoltam: "De bizony ezt várjuk tőlük, mindenki arra van meghívva, hogy hősies keresztény életet éljen, és hogy küzdjön a bűnös hajlamok ellen." Így tehát tényleg úgy hiszem, hogy ebben a döntő ütközetben vagyunk. Ez az oka annak, hogy -- a magam szerény módján -- mindent megteszek azért, hogy védelmezzem az igazságot a házasságról és a családról.

Ezen a májuson a Római Életvédő Fórumon Caffarra bíboros elmondott egy történetet a szolgálata kezdetéről, miután Szent II. János Pál pápa a II. János Pál Házasság- és Családtudományi Pápai Intézetének első elnökévé nevezte ki. Elmesélte, hogy számos nehézségen kellet túljutniuk az Intézet beindításakor. Úgy döntött, hogy ír Lúcia nővérnek a portugáliai Coimbra kármelita kolostorába, hogy imádságra kérje őt. A nővér a válaszlevelében jelentette ki, hogy a döntő ütközet a házasság és a család felett zajlik majd.

Rendkívül fontos, hogy a világi hívek ismerjék a házassággal és családdal kapcsolatos tanítást, a tanítást, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa olyan világosan állít elénk. Beszélgetve más világi hívekkel -- történjen ez bár a munkahelyen, üzleti tárgyalások során, vagy az egyetemeken -- felkészültnek kell lenniük, hogy a széles körben elterjedt téveszméket megcáfolják.

Készen kell állniuk rá, hogy azt mondják: "Nem, ez nem igaz! Ez nem az, amit az Egyház tanít." Még akik híján is vannak az ékesszólásnak, és/vagy nincs teológiai képzettségük, azoknak is van hitérzékük. Az ilyen emberek a kétes gondolatokra azt válaszolhatják: "Nem, nem hiszem el, amit mondasz. Ez nem Krisztus tanítása."

 

The Wanderer: A Fatimai Szűzanya 1917. július 13-án történt jelenése során a pásztorgyerekeknek megmutatta, milyen a pokol. Lúcia nővér azt mondta, hogy rengeteg bűnös azért kerül a pokolba (annyian, mint a hópelyhek), mert nincs senki, aki imádkozna és áldozatot vállalna értük. Eközben a modern kor társadalmában a pokol létét sokan tagadják, és sokan, akik hisznek a létezésében úgy vélik, hogy nagyon kevés lélek jut kárhozatra (csak a megszállott tömeggyilkosok). Még az Egyház magasrangú vezetői között is az unverzalista álláspontot népszerűsítik (ami azt tartja, hogy végül mindenki megmenekül, és a pokol üres).

Ez a nézet ellentmondani látszik nemcsak Lúcia nővér magánkinyilatkoztatásának, de a Szentírás számos bekezdésének is. Mi az Egyház tanítása a pokol létezéséről, és azoknak a lelkeknek a számáról, akik kárhozatra jutnak?

Raymond Burke: Az Egyház világosan azt tanítja, hogy létezik az örök büntetés helye azok számára, akik visszautasítják Isten kegyelmét, azok számára, akik tudva és akarva követnek el súlyos bűnt Isten és az Ő kegyelme ellen. Ezt a helyet pokolnak hívjuk - ez az örök büntetés helye. Bizonyosan tudjuk, hogy a bukott angyalok (az ördögök) a pokolban vannak, ezért azt mondani, hogy a pokol üres, teljesen értelmetlen. Azt is tudjuk, hogy ezek a bukott angyalok (a Sátán és a seregei), ahogy a Szent Mihály főangyal imában mondjuk, "a lelkek vesztére körüljárnak a világban". A Szentírás tanúskodik erről Szent Péter első levelében: "Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el." (1Pt 5,8).

A bukott angyalok mellett, tudjuk, hogy a bűnbánatot nem gyakorolt bűnösök a pokolban vannak. Azonban tudomásom szerint az Egyház sohasem határozta meg, kik ők, vagy hányan vannak. A Szentírásban azonban a mi Urunk, úgy tűnik, azt közli, hogy valójában rengeteg lélek van a pokolban. Például azt mondja: "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak." (Mt 22,14), és hogy "A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta." (Mt 7,13).

Így hát a tanítás szilárd, hogy van pokol, és hogy lelkek is vannak a pokolban. Hogy hányan, azt nem tudjuk, de bizonyosan okot adnak számunkra arra, hogy a saját életünket megvizsgáljuk, és hogy ne essünk abba a hibába, amit a német teológus Dietrich Bonhoffer "olcsó kegyelemnek" nevezett, vagyis hogy azt higgyük, hogy Isten egyszerűen megbocsájt mindent: hogy folytathatunk mindent úgy, ahogyan csak akarunk, és a végén úgyis megmenekülünk. Nem! Ha nem működünk együtt aktívan, és próbálunk Isten kegyelmére válaszolni, az örök kárhozatot kockáztatjuk vele.

 

The Wanderer: A fatimai dokumentumok szerint Lúcia nővér azt írta 1989. augusztus 29-én, hogy Szent II. János Pál pápa a világ felajánlásával Mária Tisztaságos Szívének 1984. március 25-én, teljesítette a Szűzanya kérését. A Római Életvédő Fórumon körülbelül három hónappal ezelőtt a katolikus híveket arra sürgette, hogy "munkálkodjanak Oroszország felajánlásán Mária Tisztaságos Szívének." Mit jelent ez a felajánlás, amire ön hív? Többet jelent annál, mint hogy a pápa egyszerűen nyíltan megnevezi Oroszországot?

Raymond Burke: Ez pontosan azt jelenti. Ilyen egyszerű az egész, azaz, hogy pontosan úgy teljesítsük a Szűzanya kérését, ahogyan ő azt meghagyta. Kétségtelen, hogy Szent II. János Pál pápa pontosan tudatában volt a helyzet komolyságával, hogy fel kell ajánlani Oroszországot Mária Tisztaságos Szívének. Pontosan ezt szándékozta tenni 1984. március 25-én. Amennyire tudom, nyíltan meg akarta tenni, azonban abban az időben azzal érveltek neki, hogy a keleti blokk országaival való barátságos viszony elősegítése érdekében ne említse külön Oroszországot.

Azt gondolom, ez volt a Szentatya szándéka: hogy ténylegesen felajánlja Oroszországot. Azonban azt is gondolom, hogy a helyzetet tekintve, amiben ma találjuk magunkat, Oroszország felajánlását nyíltan kell megtenni, pontosan úgy, ahogyan azt a Szűzanya kérte (ugyanakkor semmiképp nem eltagadva János Pál szándékát, ami magába foglalta Oroszországot, amikor felajánlotta a világot a Tisztaságos Szívnek). Nem áll szándékomban senkit sem megvádolni, hanem inkább válasznak gondolom a jelenkorra, ami annyira súlyosan sürgeti annak szükségét, hogy megvalósítsuk, amit a Szűzanya kért, pontosan úgy, ahogyan azt kérte.

Ismétlen, a felajánlás, amire felhívást intéztem, semmilyen módon nem kérdőjelezi meg azt, amit Lúcia nővér mondott arról, hogy Szent II. János Pál teljesítette a Szűzanya kérését. Egyszerűen csak választ szeretnék még egyszer arra a kérésre, hogy Oroszország nyílt formában felajánlásra kerüljön. Ugyanakkor a hívek joga és kötelessége Ferenc pápát kérni arra, hogy megtegye ezt a felajánlást.

Valójában azt gondolom, hogy Oroszország számára a különleges tisztelet és szeretet jele lenne az ország felé, hogy az Egyház nyíltan felajánlja őt Mária Tisztaságos Szívének. Bizonyos, hogy a jelenések idején a Szűzanyánk az ateista kommunizmus terjedésére gondolt. Összefüggésben áll ez a materializmus és a relativizmus elterjedésével, amit ma az emberek nem ateista kommunizmusnak hívnak, de ami annyira virágzó a társadalmunkban. Oroszország felajánlása ma a nemzetük iránti tiszteletet is kifejez, ami az istentelen gondolkodás elutasításához vezethet. Ilyen módon Oroszország visszatérhet ahhoz a nemes múltjához, amiben egyike volt a világ legistenfélőbb nemzeteinek, és ahol a Szűzanyának óriási tisztelete volt, különösen az Istenbe vetett hit kifejezésének eszközeként.

 

Kollegialitás

The Wanderer: A Szentatyának nemrég küldött levelében, amit az ön és bíborostársai nevében írt, akik az Amoris Laetitia zavart keltő kijelentéseivel kapcsolatos öt dubia tiszteletteljes szerzői, Caffarra bíboros azt írta, hogy önök "kizárólag a bíborosi szolgálatukból eredő súlyos felelősségük tudata mozgatja".

Elöljáróba a következő kérdésekhez, tudna beszélni arról a súlyos felelősségről, ami az Egyház bíborosi hivatalát betöltőiként önöket terheli? Továbbá mennyire fontos a bíboros- (és püspök-) társai kollegialitása szerte a világban? Ön szerint ideje lenne kiállnia azoknak, akik eddig hallgattak?

Raymond Burke: A bíborosok kollégiumát gyakran hívják a római pápa szenátusának. A feladatuk, hogy a Szentatya legfőbb tanácsadói legyenek az egyetemes Egyház kormányzásában. Minden egyes bíborosnak súlyos felelőssége van abban, hogy kifejezze, amit a legjobb meggyőződése szerint az Egyház számára jónak vél. A jelenlegi válságban, amiben vagyunk, ahogy Caffarra bíboros ezt a maga és a másik három bíboros (Brandmüller, Meisner, és Burke bíborosok) nevében kifejezte, az Egyház ijesztő és aggasztó zavar és megosztottság idejét éli. Ahogy Caffarra bíboros írta a levelében, "ami bűn Lengyelországban, az jó Németországban, és ami tilos a philadelphiai érsekség területén, az megengedett Máltán." Hasonlóan, amit az Egyesült Államok egyes egyházmegyéiben mondanak az Oltáriszentség és a Bűnbánat Szentségének vételéről, ellentmond annak, amit más egyházmegyék püspökei mondanak. Ez a katolikus egyházban olyan állapotot eredményezett, ami közel lehetetlen: olyan, mintha egyszerűen a protestáns közösség egy felekezetévé váltunk volna, amiben válogathatunk aközül, hogy az Egyház állandó tanításai közül melyiket követjük. A bíborosoknak ezért valóban nagyon súlyos felelőssége van.

Ami a bíborosok kollegialitását illeti, valóban egy kollégium vagyunk, és egység kellene, hogy legyen közöttünk. Mi ennek az egységnek az alapelve? Ez nem egy politikai elv, ahol azok a bíborosok, akik politikailag rátermettebbek, meggyőzik a bíborosok kollégiumát, hogy értsenek egyet az ő álláspontjukkal a különböző kérdésekben. Az elv az, hogy egységessé váljunk az Egyház állandó tanításában és gyakorlatában; ez az egyetlen elv, ami egységre vezet.

Ahogy említettem a legutóbbi előadásomban az "Az Egyház Tanít" fórumon, botrányos, hogy az egyik bíboros azzal vádolja a másik bíborost, hogy bizonyos pozíciót azért foglal el, mert keserűséggel töltötte el, hogy nem lett meghatározó alak az Egyházban. Ez mind politikai nyelvezet, aminek nincs helye az Egyházban. Azt gondolom, a világ bíborosainak és püspökeinek arra kellene fordítaniuk a figyelmüket, ami a középpontban áll: magára a mi Urunkra, aki él az Ő Egyházában, és az Ő változatlan tanításában és gyakorlatában - a törvényben, amit Ő tanít nekünk.

Mostanáig számos bíboros és püspök kommunikált velem privátban, és a támogatásukról biztosítottak. Sokan nem akartak nyilvánosan megszólalni, és nyíltan megmondták, hogy ennek az az oka, hogy nem akarnak a média támadásainak, és az Egyházon belüli támadásoknak célpontjaivá válni.

Olyan helyzetben vagyunk, amiben ha valaki védelmébe veszi azt, amit az Egyház mindig is tanított és gyakorolt, azzal vádolják, hogy "a pápa ellensége". Ez egy rettenetes vád egy bíboros- vagy püspöktestvérrel szemben.

Azt gondolom, kritikus, hogy azok, akik eddig csendben voltak -- bármi okból is --, felismerjék, hogy itt az ideje szólni. Máskülönben hasonló helyzetbe kerülünk, mint amivel Fisher Szent János és Morus Szent Tamás nézett szembe VIII. Henrik idején.

Egyrészről védelmükbe vették a római pápa tekintélyét, aki nem volt hajlandó megengedni Henrik számára, hogy a feleségétől elváljon, és egy másik nővel összeházasodjon. Ezzel egyidőben a házasságot is védték, mivel amit VIII. Henrik tenni akart, valójában egy másik nővel való együttélés volt, miközben az igazi házassága a feleségéhez kötötte. Fisher Szent János és Morus Szent Tamás lényegében egyedül maradtak abban a helyzetben.

Morus Szent Tamást a pere alatt azzal szembesítették, hogy a püspökök és kolostori apátok többsége a királyt támogatja. Szent Tamás válasza az volt, hogy tanúként mellette áll a Szentírás, az egyetemes zsinatok tanítása, és az összes nagy szent - és hogy ő inkább velük marad. Ami engem illet, ennek a két nagy szentnek a példája az, amit követni próbálok.

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr3812756458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.