2017. szeptember 7. Kassai három szent vértanú
2017. szeptember 07. írta: Katolikus Válasz

2017. szeptember 7. Kassai három szent vértanú

kassai_hszv.jpgA 17. század nagyon nehéz viszonyok közt köszöntött rá a magyar katolicizmusra. A protestánsok ugyanis rossz szemmel nézték az Egyház öntudatra eszmélését, s diadalmas előretörését minden tőlük telhető módon akadályozni igyekeztek. Alkalomadtán még nyílt erőszaktól, sőt vérontástól sem riadtak vissza. Haragjukkal különösen a papok és szerzetesek ellen fordultak, mivel elsősorban őbennük látták a katolikus öntudat hordozóit és úttörőit. Már Székely Mózes erdélyi és Bocskay István magyarországi felkelése számos derék papnak és szerzetesnek életébe került. Még több áldozatot kívánt Bethlen Gábor 1619. évi támadása, mely az alkotmányos szabadság jegyében indult ugyan meg, de mindjárt kezdetben a türelmetlen vallásháború jellegét öltötte. Az áldozatok közül hitvalló hősiességükkel magasan kiemelkedtek Kőrösy Márk esztergomi kanonok, Grodecz Menyhért és Pongrácz István jezsuita atyák, akik mindhárman egyazon helyen, Kassa városában és egyazon időben, szept. 6. és 7. közti éjszaka szenvedtek hitükért kínhalált.

Kőrösy Márk volt a legfiatalabb. 1588-ban született a horvátországi Kőrösön. Gimnáziumi tanulmányait a bécsi jezsuita kollégiumban végezte; azután a gráci egyetemre ment s miután ott kitüntetéssel megszerezte a bölcsészeti doktorátust, a zágrábi egyházmegye kispapjaként a római Collegium Germanico-Hungarícum kötelékébe lépett. Az Örökvárosból 1615-ben tért vissza s mindjárt hazaérkezése után a római kollégium szelleméhez híven lángoló buzgalommal látott hozzá a lelkek üdvösségének munkálásához. A nagy Pázmány Péter érsekprímás azonnal felismerte az ifjú pap értékét és már 1616-ban egyházmegyéje kötelékébe fogadta. Először Nagyszombatba küldte gimnáziumi igazgatónak, majd két évre rá esztergomi kanonokká és komáromi főesperessé nevezte ki. Mint kanonok társainak bizalmából mindjárt kinevezése után a Kassa közelében fekvő széplaki uradalom élére került kormányzónak. De a sok vesződséggel járó gazdálkodás nem elégítette ki a lelkes pap ambícióját; titokban visszasóvárgott a lélekmentő munkához. Már éppen a lemondás gondolatával foglalkozott, mikor az események alakulása Kassára sodorta őt és alig harmincegyénes korában meghozta számára a vértanúi koronát.

Kőrösyt korban Grodecz atya követte. Ő idegen földön, a sziléziai Teschenben született 1584-ben, galíciai, grodeki eredetű lengyel családból. Középiskolai tanulmányait vértanútársához hasonlóan szintén a bécsi jezsuitáknál végezte. 1603-ban a brünni újoncnevelő intézet tagja lett; a két évig tartó próbaidő leteltével pedig Prágába ment magasabb tanulmányokra. Prágában kezdte meg áldozópapi tevékenységét is, mint az ottani árvaház lelkésze. 1618-ban a kassai helyőrség német és szláv nyelvű legénységéhez osztották be katonapapnak. Ebben a minőségében szelídségével igen mély hatást gyakorolt szilaj híveire és puszta megjelenésével vissza tudta őket tartani minden nagyobb kihágástól. A hagyomány különben azt tartja róla, hogy feltűnő módon rendelkezett a nyelvek adományával: szláv hallgatói akadálytalanul megértették német beszédét és fordítva német hallgatói minden fennakadás nélkül tudták végig hallgatni szláv beszédét.

A vértanútriászban a horvát Kőrösy és a lengyel Grodecz mellett Pongrácz atya képviselte a törzsökös magyar elemet. Az ősi szentmiklósi és óvári Pongrácz-családból származott, mely már a 13. században nagy szerepet játszott a Felvidék történetében. 1582-ben született az erdélyi Alvincen s kiképzését a kolozsvári jezsuita kollégiumban nyerte. Itten annyira megkedvelte mestereinek életét, hogy 1602-ben szülei és rokonai tanácsa ellenére maga is közéjük lépett. A próbaidőt Brünnben töltötte el; utána Prágában, Laibachban, Klagenfurtban és Grácban tanult, illetve tanított. 1615-ben a hatalmas Homonnay Drugeth György eszközlésére Homonnára küldötték elöljárói hitszónoknak és tanárnak. Rövidesen számos eretneket visszavezérelt az Egyház kebelébe: úgy hogy a híres kassai kálvinista pap, Alvinczy Péter váltig panaszkodott, hogy ameddig ez az egy jezsuita él, sem ő, sem felekezete nem remélhet nyugtot. Bethlen támadása nem Homonnán, hanem Sárosban találta Pongráczot, ahol Péchy Zsigmondot vigasztalta súlyos betegségében. A veszedelem hírére azonban késedelem nélkül Kassára sietett az ottani katolikusok bátorítására, s Kőrösyvel és Grodecczel együtt a kassai katolikusok főpártfogójának, Dóczy András főkapitánynak házában vonta meg magát.

Bethlen Gábor vezére, Rákóczi György 1619 szept. 3-án érkezett protestáns hajdúival Kassa alá és azonnal erélyesen követelte a város átadását és a bentrekedt Dóczy főkapitány kiszolgáltatását. A protestáns városi tanács nem emelt kifogást e követelések ellen; mivel azonban a hajdúk nagyon fenyegetően léptek fel, nem merte feltétel nélkül feladni a várost. Alkudozást kezdett tehát Rákóczival és csak akkor nyitotta meg előtte a kapukat, mikor megígérte, hogy a város jogait s lakóínak személy- és vagyonbiztonságát tiszteletben fogja tartani. A szerződés szept. 4-én jött létre, és Rákóczi már a következő nap bevonult kétszáz gyaloghajdúval. Első dolga Dóczy őrizetbe vétele volt. De ugyanakkor megparancsolta, hogy a főkapitány házában, a mostani premontrei rendházban tartózkodó három papot is tartóztassák le és se kimenni ne engedjék őket, se senkit hozzájuk be ne bocsássanak, és se ételt, se italt, se levelet vagy üzenetet ne engedjenek bevinni hozzájuk. A durva hajdúk szóról-szóra teljesítették ezt az embertelen parancsot és két napon át étlen-szomjan tartották a halálra szánt papokat; sőt mikor ezek másnap, pénteken legalább egy falat kenyeret kértek tőlük, durván egy darab húst vetettek eléjük ezekkel a szavakkal: „Nesztek, barmok, faljátok fel ezt”. A szenvedők azonban természetesen óvakodtak ilyen áron csillapítani éhségüket.

Szept. 6-án estefelé egy csapat hajdú tört a szállásukra, föltörte a kápolnát és onnét minden elmozdíthatót elvitt vagy összetört; azután a foglyokra támadt és pénzt követelt tőlük. De a két jezsuita szegénységi fogadalmára, Kőrösy pedig pénztelenségére való hivatkozással csak ígéretet tudott tenni arra, hogy kiszabadulása után megfizeti a követelt váltságdíjat. A martalócokat azonban nem elégítette ki az ígéret. „Úgy hát készüljetek a halálra”, ordították minden felől, „De hát miért kell meghalnunk?” kérdezték az üldözöttek. „Mert pápisták vagytok”, hangzott a lakonikus válasz. „Jó, ezért a szent ügyért készek vagyunk azonnal meghalni”, felelt bátran Pongrácz atya és egyúttal odanyújtotta nyakát. A jelenlévők közül azonban egyik sem mert a bakó szerepére vállalkozni, hanem ehelyett nagy dérrel-dúrral elvonultak.

Utána jódarabig semmi sem történt. Hajnal felé azonban magának Bay Zsigmondnak, a gyaloghajdúk kapitányának vezetésével újabb fegyveres csoport jelent meg a vértanúk háza előtt és nagy lármával dörömbölni kezdett. Pongrácz atya azonnal ajtót nyitott, mire az egyik benyomuló hajdú buzogányával leütötte őt; utána többen rávetették magukat, megfosztották ruháitól és kezénél, lábánál fogva erősen megkötözték. Ugyanígy tettek Grodecz atyával is. Utolsónak Kőrösyre támadtak.

Miután szép szóval nem tudták őt hittagadásra bírni, kezénél fogva a szoba gerendájára akasztották s mezítelen testét égő fáklyákkal, sütögették és bárdokkal vagdosták, úgyhogy a hús cafatokban lógott le róla és megpörkölt bordái közt szabadon lehetett látni belső részeit. A fiatal kanonok azonban egyetlen panaszszó nélkül állotta a rettentő kínokat és mindegyre csak Jézus és Mária szent nevét hajtogatta. Végre maguk a bakók is megelégelték a kínzást; egyetlen vágással a fejét vették a hős vértanúnak és testét a szennygödörbe vetették.

Kőrösy után ismét Pongráczot vették sorra, aki mindhármuk közt a legbátrabb és legszókimondóbb volt. Az ő testét is össze-vissza hasogatták és égették; azután vastag kötéllel olyan erősen összeszorították fejét, hogy koponyája ropogni kezdett, szemei kidülledtek s halántékából kiserkedt a vér. Mivel pedig ilyen helyzetben nem tudták lefejezni, két mély sebet ütöttek rajta és azután azon félholt állapotban őt is a szennygödörbe lökték. Még kegyetlenebbül bántak el Grodecz atyával. Előbb késekkel össze-vissza szurkálták; azután kardokkal és bárdokkal támadtak rája, fáklyákkal égették s végül őt is két társa mellé taszítatták. Pongrácz és Grodecz esetében tehát csak félmunkát végeztek a hóhérok; a szennygödörből egész nap hallható volt megtört sóhajtozásuk. Egy hű katolikus, Eperjessy István, a kápolna gondozója, aki különben az egész jelenetnek szem- és fültanúja volt, végre megemberelte magát és óvatosan odakúszott a 18 gödör szélére. Pongrácz atya, aki még mindig eszméleténél volt, azonnal megismerte őt és kérte, hogy figyelmeztesse Hoffmann Kristóf kamarai tanácsost szomorú helyzetükre. Mikor azonban megtudta, hogy a martalócok Hoffmannt is legyilkolták, így sóhajtott fel: „Jól van tehát, legyen meg Isten akarata. Mi innét nemsokára az égbe költözünk az édes Jézus látására: te is az ő bajnoka vagy; tehát jól harcolj egész a halálig, hogy elnyerd a hervadhatatlan koszorút”. Ezekkel a szavakkal kilehelte lelkét a hős hitvalló.

A katolikus hívek, mikor a megrendítő eseményről értesültek, azonnal lépéseket tettek a szent vértanúk tetemeinek megszerzésére. A bíró azonban, akihez kérésükkel fordultak, durván elutasította őket. „Örüljetek, támadt rájuk, hogy nem lakoltatok ti is úgy, mint papjaitok. Takarodjatok innét és amint titeket nem zaklat senki, úgy ti is maradjatok veszteg.” Mikor azonban Gadóczy Bálint özvegye vette kezébe az ügyet, a városi tanács mégis megtett annyit, hogy a hóhérral kihúzatta és szárazabb helyen takaríttatta el a tiszteletreméltó hamvakat. Sőt Bethlen Gábor Forgách Zsigmond nádor nejének, Pálffy Katalinnak sürgetésére 1620-ban megengedte a tetemek felemelését és elszállítását. A buzgó matróna először a sebesi templomba, majd a hertneki várba vitette az illő módon megtisztított és felékesített ereklyéket; 15 évvel később pedig ólomkoporsóba zárva a nagyszombati klarissza szüzeknél helyezte el az egybegyűjtött csontmaradványokat. A klarisszáktól 1784-ben az orsolya szüzekhez kerültek át s jelenleg is ezeknek nagyszombati templomában nyugosznak. Szent X. Pius pápa 1905-ben hivatalosan is boldogoknak nyilvánította a „szentéletű és keserű halálú” vértanúkat, II. János Pál pedig felvidéki látogatása alkalmával 1995-ben szentté avatta őket.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr8612809290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.