2017. október 4. Assisi Szent Ferenc hitvalló
2017. október 04. írta: Katolikus Válasz

2017. október 4. Assisi Szent Ferenc hitvalló

stferenc.jpgA világon működő sokféle rend közt ma kétségkívül Szent Ferenc negyedik rendje - a francia Gebhart Emil nevezte így először a Szent tisztelőinek egyre sokasodó táborát - a legelterjedtebb. Míg ugyanis a többi rendek tagjainak számát legfeljebb ha tízezrekben fejezhetjük ki, addig ez a legmodernebb szerzet milliókat és milliókat számlál. Mert a ferences kultusz valami utolérhetetlenül finom nemzetköziség szálaival fűzi egymáshoz az emberek millióit, akiket nyelv, világnézet és társadalmi állás dolgában ég és föld választanak el egymástól, de akik mind egyek abban, hogy áhítatos, lelkes csodálattal tekintenek fel a szegénység apostolának napsugaras alakjára. És ha okát keressük e ritka egyértelműségnek, mindjárt első tekintetre megtaláljuk azt a poverello di Dionak, Isten kis szegényének páratlanul kedves és vonzó egyéniségében és legendákkal dúsan átszőtt életében.

Szent Ferenc a nyájas spoletoi völgy egyik ősi városában, a Subasio-hegy meredek lejtejéről alátekintő Assisiben született az Úr 1182. évében. Atyja, Bernardone Péter jómódú posztókereskedő volt, aki különösen a dél-franciaországi Provence-szal állott élénk üzleti összeköttetésben. Provence-ban időzött akkor is, mikor nagyobbik fia született, és éppen ez indította őt arra, hogy hazatérése után a gyermek eredeti János nevét a szebb hangzású Francesco kis francia) névvel cserélje fel.

Bernardone Péter igen nagy reményeket fűzött fia születéséhez; nem kevesebbet várt tőle, mint a már úgy is virágzó üzlet továbbfejlesztését és a családi vagyon megsokszorozását. Ezért mindjárt felcseperedése után maga mellé vette őt az üzletbe. Ferencnek azonban nem volt ínyére a kereskedői pálya; ő inkább fényes lovagi jövőről álmodozott. Dolgát becsületesen elvégezte ugyan, de a lelke másfelé járt. Mikor leszállt az est, a boltból egyenest hasonló gondolkodású cimborái vidám társaságába sietett; szinte nap-nap mellett dús lakomát ült velük, utána pedig hangos nótaszóval és lantpengetéssel végigjárta a városka utcáit. Ilyenkor valósággal sugárzott az életkedvtől és az örömtől. A legszebb dalok az ő ajkán fakadtak; a legszellemesebb tréfáknak és csínytevéseknek ő volt a kieszelő mestere. De bármily magasra csapott a kedve, közönségessé és frivollá sohasem vált; sikamlós vagy kétértelmű szó nem hagyta el ajkát. Amellett maga volt a megtestesült jóság. Szegényt sohasem bocsátott el alamizsna nélkül. És amikor egyszer mégis megtette, lelkiismerete azonnal megszólalt. Meg is fogadta szentül, hogy ezentúl senkit. aki Isten nevében fordul hozzája, el nem utasít.

De a vidám dínom-dánomnak hamar vége szakadt. Assisi ugyanis a 12. század végén észrevétlenül belesodródott a körötte dúló nagy harcba; majd mindjárt utána súlyos belső viszályok dúlták fel nyugalmát, melyek viszont ősi ellenségével, a gőgös Perugiával hozták összeütközésbe. A harc folyamán a gyakorlatlan assisi polgársereg Ponte San Giovanninál nagy vereséget szenvedett és részben a perugiaiak fogságába esett (1202). A foglyok közt volt az akkor húszéves Ferenc is, akit aranyos kedélye most sem hagyott el. A közel másfél évig tartó fogság ideje alatt jóformán kizárólag ő tartotta a lelket fogolytársaiban. De alig hogy visszanyerte szabadságát, máris újabb megpróbáltatás várt rája. Egy súlyos betegség hónapokra leverte lábáról és egészen a halál küszöbéig sodorta. Ferencet szíve gyökeréig megrendítette a betegség, mert csak most eszmélt rá igazán a mulandóság félelmetes valóságára. Ez a felfedezés jó időre megrontotta hangulatát. Gondolatai eddigi hívságos örömeiről önkénytelenül az örökkévalóság felé szálldostak. De végleges magábatérésének ideje még nem érkezett el. Amint egészsége helyreállott, fokonkint kedve is visszatért. Vidám cimborái társaságában tovább folytatta tehát korábbi szórakozásait és tovább szövögette lovagi terveit. Sőt most már nem elégedett meg a puszta tervezéssel, hanem cselekvéshez látott. 1205-ben felcsapott Briennei Walter tarentoi herceg seregébe és Nápolyba indult. De csak Spoletoig jutott. Itt álmában megjelent neki az Úr és visszatérítette őt szülővárosába.

A spoletoi látomás új korszakot nyitott Ferenc életében. Szórakozásaival egyszer s mindenkorra felhagyott, s helyettük a templom csendjét, a magányt és a szegények társaságát kereste. Egy véletlen találkozás alkalmával hősiesen leküzdötte magában a bélpoklosokkal szemben addig érzett borzalmát és undorát; azóta jóformáan mindennap kilátogatott a középkori társadalom e szerencsétlen áldozatainak telepére, barátságosan elbeszélgetett velük, kimosta és bekötözte sebeiket, rendbe hozta ruhájukat, gazdag alamizsnát osztott nekik, s a végén valamennyinek arcát és kezét megcsókolta.

Így élt hónapokon át közelebbi cél és hivatás nélkül, mikor az Úr egy újabb ujjmutatással közelebb segítette őt hívatásához. Mikor ugyanis egy alkalommal az assisi határban fekvő kicsiny Szent Damján-templomban imádkozgatott, egyszer csak megcsendült fülében a keresztre feszített Úr Krisztus szava: „Ferenc, menj, építsd fel hajlékomat; hisz látod, csaknem romokban hever”. Ferenc először megrettent a hang hallatára, de azután készségesen kijelentette: „Szívesen megteszem Uram”. És azon melegében munkához is látott. Mivel a kijelentést szó szerint vette, mindenekelőtt eszközöket keresett a romladozó templomocska rendbehozásához. Többek között atyja boltjából néhány vég posztót Folignoba vitt, és árát felajánlotta a kis templom gondnokának, bizonyos Péter nevű papnak. Bernardone, akit amúgy is nagyon bántott fia különös viselkedése, módfelett felindult ezen az eseten. Haragjában egy sötét odúba zárta Ferencet és előbb jószóval, majd keserű szemrehányásokkal és durva szitkokkal, végül ütlegekkel próbálta más belátásra bírni. Mikor pedig látta, hogy semmise sem megy vele, a püspök elé hurcoltatta, hogy legalább a posztó árát visszaszerezze tőle. Ferenc, mikor megtudta, hogy miről van szó, lelkesedése szent hevében ruháit is levetette és a pénzzel együtt odatette atyja lábához; azután hangos szóval így kiáltott: „Halljátok és értsétek meg. Idáig Bernardone Pétert neveztem atyámnak, de ezentúl az Úrnak akarok szolgálni. Ezentúl már nem ezt mondom: Atyám, Bernardone Péter, hanem egyedül ezt: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”.

Így jegyezte el magát a gazdag posztókereskedő fia a Szegénység úrnő hűséges lovagjául. Könnyű szívvel és dalos ajkkal vágott neki most már az új életnek. A kedves Szent Damján-templom helyreállítását tekintette legsürgősebb feladatának. Utána a Szent Péter-, majd az Angyalos Boldogasszony- vagy másnévien Porciunkula-kápolnára kerítette a sort.

Idáig jutott munkájában, mikor egy újabb isteni ösztönzés végre rásegítette igazi hívatására. Mikor ugyanis 1209 febr. 24-én, Szent Mátyás apostol ünnepén misét hallgatott, a napi evangélium szavai valósággal kinyilatkoztatásként hatottak rája. Úgy érezte, mintha egyenesen neki mondaná az Úr: „Elmenvén pedig hirdessétek, mondván, hogy elközelgett a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, poklosokat tisztítsatok meg, ördögöket űzzetek ki; ingyen kaptátok, ingyen adjátok. Ne legyen se aranyotok, se ezüstötök, se pénzetek övetekben, se táskátok az útra, se két köntösötök, se sarutok, se bototok; mert méltó a munkás az ő élelmére” (Máté 10,7-10).

Ferenc szinte felujjongott e szavak hallatára. Saruit, botját azonnal eldobta magától, remete-öltönyét hamuszürke színe durva zubbonnyal, derékövét pedig egy darab kötéllel cserélte fel és így felkészülve haladéktalanul hirdetni kezdte a bűnbánat és magábatérés evangéliumát. És szavának hamarosan visszhangja támadt. Sokan megtértek, mások egyenesen követőivé szegődtek. Ferencet kimondhatatlan örömmel töltötte el az új társak csatlakozása, mert most már Assisi, sőt Umbria határain túlra is kiterjeszthette működését. Fiai, mint a tavasz vándormadarai, gyors egymásutánban tünedeztek fel Romagnában, Anconában, Toscanában, majd egész Közép-olaszországban, és a benső meggyőződés izzó erejével hirdették a bűnökből való kiemelkedés és az erények útjára való visszatérés parancsoló szükségességét. Igénytelenségüknél csak vidámságuk volt nagyobb. A legenda szavai szerint „sok volt az örömük, mert sokat hagytak el és sárszámba vették azokat, amik az embereket meg szokták szomorítani, és így mérhetetlen vala vigadozásuk, és fölötte nagy a lelki örömük”.

Mikor számuk elérte a szent tizenkettőt, Ferenc néhány egyszerű mondatból és szentírási idézetből álló szabályzatot készített számukra s azután a pápai megerősítés kieszközlése céljából Rómába indult velők. A hatalmas III. Ince pápa eleinte tartózkodással fogadta a különös koldus-csapatot. De mikor álmában látta, hogy az ingadozó és összeomlani készülő lateráni templomot, az egész keresztény világ legtiszteletreméltóbb templomát, Ferenc fogja fel és vállának egyetlen nyomásával helyreigazítja, habozás nélkül megadta a kért megerősítést és a prédikálásra való felhatalmazást(1210) A „kisebb testvérek” - így nevezte a szent alázatosságból követőit - ezentúl mint egyházilag elismert szerzetesek folytathatták működésüket.

A megerősítésre az Assisi melletti Rivo Tortóban, majd később a Porciunkulában olyan élet pezsdült, melynek mását az apostoli idők letűnte óta nem látta a világ. A testvérek valósággal versenyre keltek egymással, és az volt a boldogabb, aki igénytelenebbnek és áldozatosabbnak bizonyult a másiknál. A legendák apró virágocskái, melyek később annyi bájt és költőiséget árasztottak erre a páratlanul termékeny korszakra, ekkor fogantak meg és ekkor hajtottak ki a szívek televény talajából. A mozgalom középpontja és éltető lelke mindvégig Ferenc maradt. Az ő meleg szeretete és olvadó jósága aranyozta be a testvérek életét s az ő lángoló lelkesedése tört újabb és újabb ösvényeket az apostoli munka számára.

Olaszország után hamarosan rákerítette a sort Franciaországra, Spanyolországra, Németországra, Angliára, sőt a mohamedán világra is. Ő maga a vértanúság szent vágyától fizetve először Marokkóban akart szerencsét próbálni; majd amikor ez a terve kudarcot vallott, a Szentföldre hajózott. Az egyiptomi Damiette előtt magát Melek-el-Kamel szultánt is felkereste. De az emberséges szultán a várt kínok helyett tisztelettel fogadta és ajándékokkal halmozta el.

A sok örömhöz idővel keserű üröm is vegyült. Minél jobban terebélyesedett a rend, annál világosabban kitűnt, hogy a poverello nem emberekhez, hanem angyalokhoz szabta eszményét. Amíg csak néhány tucat, mesterét tűzön-vízen át követni kész lelkes tanítványról volt szó, minden fennakadás nélkül ment a dolog. Mikor azonban a testvérek száma ezrekre. sőt tízezrekre nőtt, s mikor ennek megfelelően az alapító eleven példája helyébe a törvény, a regula holt betűje lépett, mint a szerzetesi élet szabályozója, kiderült, hogy a magasra tűzött cél nagy tömegekkel csak engedmények és megalkuvások árán érhető el. Ferencnek is látnia kellett, hogy annyi kín és öröm, szenvedés és elragadtatás árán kiszőtt eszménye meghaladja az átlagember teherbíró képességét.

Ő azonban nem volt a megalkuvások embere. Saját személyére nézve a legkisebb könnyítés gondolatát is elutasította és inkább lemondott a rend vezetéséről, semhogy csak valamit is megtagadjon abból, amit a pályakezdés szent napjaiban önként vállalt. Mivel nem akart senkivel harcba szállni, mindjobban elhúzódott a világtól, s legszívesebben az erdők mélyén vagy meredek bérctetőkön remeteségekben vonta meg magát. Itt élte bizalmas barátai társaságában a maga külön gazdag misztikus és legendás életét. Gondolatai már inkább az égben, mint a földön időztek. A greccioi erdőben állított első betlehemi jászol jelenete (1223) és a stigmatizáció lélekrendítő misztériuma (1224; lásd szept. 17) még közelebb vitték az éghez. A betegség is mindjobban elhatalmasodott rajta. De bármennyire eltávolodott a földtől, az Isten ügyéért való szent lángolásban mindvégig hű és következetes maradt önmagához. „Testvéreim - mondogatta még az utolsó időben is - kezdjünk már egyszer szolgálni az Úrnak, mivelhogy eddig nagyon keveset, úgyszólván semmit sem haladtunk előre.” Hasonló következetességet mutatott az emberszeretetben. Testvéreihez, barátaihoz mindvégig olyan figyelmes, gyöngéd és leleményes maradt, aminőnek Rivo Tortóban és Porciunkulában mutatta magát.

Hosszú és kínos szenvedés után 1226 okt. 3-án szenderült jobblétre. A halála fölötti gyászból a természet is kivette részét. Nyomban a halál beállta után megjelentek a szent legkedvesebb madarai, a pacsirták és mondhatatlanul édesszavú dalokkal búcsúztatták el legjobb barátjukat. IX. Gergely pápa már egy és háromnegyed év múlva, 1228 júl. 16-án szentté nyilvánította a szegénység apostolát; Illés testvér pedig, a rend akkori főnöke hatalmas bazilikát emeltetett hamvai fölé. De minden templomnál, képnél és szobornál maradandóbban biztosítja emlékét a nyomában kelt nagy vallási, társadalmi és kulturális átalakulás, mely a középkor egyik legnagyobb korszaknyitó alakjává avatta őt.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.