Nagyinterjú a Hittani Kongregáció leváltott prefektusával - Második rész
2017. október 08. írta: Katolikus Válasz

Nagyinterjú a Hittani Kongregáció leváltott prefektusával - Második rész

Gerhard Müller bíboros az Amoris Laetitiáról, a Hittani Kongregáció és a Kúria állapotáról

Edward Pentin, a National Catholic Register munkatársa szeptember 13-án készített nagyinterjút Gerhard Müller bíborossal, a Hittani Kongregáció júliusban leváltott prefektusával. Az interjút két részletben közöljük a Katolikus Válaszon. Az alábbi az interjú második, befejező részének magyar fordítása, az interjú első részlete magyarul ide kattintva olvasható.

17356883_303.jpgProblémát jelent, hogy a pápa olyan saját értelmezéseket ad [az Amoris Laetitiához], amelyek látszólag ellentétben állnak az ön által támogatott hithű értelmezéssel, mint például az argentin püspököknek szóló levelében és a máltai püspököknek címzett méltatásában?

Az argentin püspököknek szóló levél esetében, ha a pápa egy személyes és privát levelet ír, az nem hivatalos tanításbeli dokumentum.


Feltették a Vatikán honlapjára.

A Vatikán honlapjának van némi súlya, de ez nem tanítóhivatali tekintély, és ha megnézi, hogy mit írtak az argentin püspökök az iránymutatásukban, hithű módon is értelmezheti azt.


Visszatérve a Hittani Kongregációra, milyennek szeretné látni a visszatérését a rendelt céljához? Milyennek szeretné látni a működését az új prefektusa, Luis Ladaria érsek alatt?

Teológiai értelemben Ladaria érsek és én teljesen ugyanúgy értelmezzük a katolikus hitet és teológiát, mivel ő a nagy egyházatyákra és teológusokra hivatkozik, és a Szentírás verseire, Isten szavára, és az apostoli hagyományra tekint, mint alapra - ugyanaz a keretrendszere. De remélem, hogy a titkárnak és a helyettes titkárnak is ugyanez lesz a felfogása: szolgálni az ortodox hitet, szolgálni a Szentatyát az Egyház egysége és a kinyilatkoztatott igazság terén betöltött nagyon fontos szerepében. A hozzáértés fontosabb, mint a barátság, az egyenesség jobb szolgálat, mint az ambíciók. Személyesen megmondtam a Szentatyának, hogy különösen fontos, hogy a kongregáció tagjai, elöljárói, a munkatársaink és a tanácsadóink mindenekelőtt hithűek legyenek, teológiai kompetenciájuk legyen, helyes erkölcsi életük és papokként mély lelkiségük kell, hogy legyen.


Zavarja önt az efféle opportunizmus?

A Szentatya a római kúriának, a bíborosoknak mondott második karácsonyi beszédében a kúria 15 betegségéről szólt, mint amik nagyon általánosak. A résztvevők közül sokan sértve érezték magukat, mivel a sajtó úgy beszélt a vatikáni hivatalnokokról, mintha mind karrieristák és opportunisták lennének, akik csak pénzt és nagy apartmanokat hajhásznak. De nem szabadna általánosítva beszélnünk a jelenlegi emberekről, mintha bűnösök vagy ostobák lennének.

Karrieristákat és opportunistákat nem szabadna előléptetni, más személyeket pedig, akik hozzáértő munkatársak, nem szabadna kizárni mindenféle ok nélkül, vagy elküldeni őket a kúriától. Ez nem jó. Azt hallottam itt egyes helyeken, hogy a kúrián dolgozók nagy félelemben élnek: ha valami kicsiny vagy ártalmatlan bírálatot mondanak, egyes kémek a megjegyzéseiket továbbadják közvetlenül a Szentatyának, a hamisan megvádolt embereknek pedig esélyük sincs megvédeni magukat. Ezek az emberek, akik rosszakat és hazugságokat mondanak másokról, megsértik és lerombolják a jóhiszeműséget, és olyanok jóhírét, akiket a testvéreiknek neveznek.

A Szentírás és Jézus szavai nagyon határozottak azokkal szemben, akik beárulják a testvéreiket, és akik a gyanakvásnak ezt a rossz légkörét megteremtik. Hallottam, hogy senki sem szól, mindenki fél egy kicsit, mert mindenkit beárulhatnak. Ez nem felnőtt emberek viselkedése, hanem egy nevelőintézeté.


Egy idősebb egyházi személy, névtelenséget kérve tőlem, ezt "a terror uralmának" nevezte.

Ugyanez megy egyes teológiai fakultánsokon: ha bárki bármi megjegyzést tesz vagy kérdést tesz fel az Amoris Laetitiával kapcsolatban, kiutasítják őket, és hasonlók. Ez nem érett dolog. A dokumentum 351. lábjegyzetének egy bizonyos értelmezése nem lehet a püspökké válás kritériuma. Egy leendő püspöknek az Evangélium tanújának kell lennie, az apostolok utódjának, és nem csupán olyasvalakinek, aki egyes szavakat ismételget a pápa egyetlen pasztorális dokumentumából, annak kiforrott teológiai megértése nélkül.

Különbséget kell tennünk aközött, hogy mi van az Egyház hivatalos tanításában, mi a pápa szerepe, és mi az, amit a privát megnyilatkozásaiban mond. A pápának ezeket a privát véleményeit tisztelni kell, mivel azok a Szentatya véleményei és szavai, de senki számára nem kötelező mindent kritikátlanul elfogadni, amit mond, például politikai vagy tudományos kérdésekben. Azok az ő személyes véleményei, de semmi közük a katolikus hitünkhöz, amit számunkra Isten kegyelme igazol.


Az Amoris Laetitiával és a bírálata miatti félelmekkel, továbbá a dubiára adott válasz hiányával kapcsolatban nem az az ironikus, hogy mindez a pápa parrhesiára (bátor és őszinte beszédre) és párbeszédre irányuló óhajával megy szembe?

Mindenkinek, akiből püspök, bíboros, vagy pápa lesz, meg kell tanulnia különbséget tenni azon kritikusok között, akik a személy ellen vannak, és azok között, akik a küldetésed ellen. A Szentatyának, Ferencnek, tudnia kell, hogy fontos az, hogy elfogadják a szándékait: segíteni azokat az embereket, akik távol vannak az Egyháztól, az Egyház hitétől, Jézus Krisztustól, aki segíteni akart nekik. Ez az eszmecsere nem ellene zajlik, nem a szándékai ellen, több tisztázásra van azonban szükség. A múltban is voltak eszmecseréink a hitről és annak lelkipásztori alkalmazásáról. Nem az első alkalom, hogy ez megtörtént az Egyházban, miért nem tanulunk tehát az Egyház régi tapasztalataiból, hogy jó és mélyreható eszmecserét folytassunk a hit és az Egyház életének előmozdításáról, és hogy ne személyeskedjünk és megosszunk? Ez nem személyes kritika felé, mindenkinek meg kell tanulnia ezt, és tiszteletben tartania az ő nagy felelősségét. Nagyon nagy veszély az Egyházra nézve, hogy egyes ideológiai csoportok úgy mutatják be magukat, mint akik az Amoris Laetitia egyetlen igaz értelmezésének kizárólagos őrzői. Úgy érzik, mintha jogukban állna ostobának, merevnek, régimódinak, középkorinak, satöbbinek ítélni mindenkit, aki más álláspontot képvisel.

Senki sem mondhatja például, hogy Caffarra bíboros semmit nem értett az erkölcsteológiából. Néha a keresztényietlen magatartás a L’Osservatore Romanoban, a Vatikán félhivatalos hírlapjában jelenik meg, vagy a média hivatalos orgánumai képviselik, hogy vitát és szenzációt gerjesszenek. Ez nem segíthet nekünk ebben a helyzetben: segíteni csak egy mélyreható teológiai eszmecsere fog.


Ön szerint az eszmecserére nyitott akaratnak ez a hiánya, és ez a tendencia a dolgok személyessé tételére azért van, mert azoknak, akik ezeket a vádakat megfogalmazzák, nem elég erős a meggyőződésük, és tudják, hogy az érveik nem állnák ki az alapos vizsgálat próbáját?

Egész életemben a II. Vatikáni Zsinat után azt láttam, hogy azoknak, akik az úgynevezett progresszivizmust támogatják, soha nincsenek teológiai érveik. Az egyetlen módszerük az, hogy hiteltelenítenek másokat, "konzervatívnak" nevezik őket, és ez megváltoztatja a valódi kérdést, ami a hit valósága, és nem pedig a személyes, szubjektív, pszichológiai beállítottságod. Mit értenek "konzervatív" alatt? Olyasvalakit, aki az 1950-es évek dolgait szereti, vagy a régi hollywoodi filmeket az 1930-as évekből? A jakobinusok véres katolikusüldözése a francia forradalom alatt progresszív volt vagy konzervatív? Vagy az, hogy a negyedik századi ariánusok tagadták Krisztus istenségét, liberális volt vagy tradícionális? Teológiailag lehetetlen konzervatívnak vagy progresszívnek lenni. Ezek abszurd kategóriák: sem a konzervativizmusnak, sem a progresszivizmusnak nincs semmi köze a katolikus hithez. Ezek politikai, támadó, retorikai besorolások. Az egyetlen célja ezeknek a kategóriáknak az, hogy hiteltelenítsenek velük másokat.

Nekünk Szentírásunk van, eszkatológiai kinyilatkoztatásunk Jézus Krisztusban, Jézus Krisztus visszavonhatatlansága, a Megtestesülés, a kereszt megváltása, a Feltámadás, Jézus Krisztus Második Eljövetele a világ végén... A pápa és a püspökök felelőssége, hogy legyőzzék a megosztottságot. Éppen ezért rendkívül veszélyes az Egyház számára felosztani a püspököket a pápa barátaira és ellenségeire egy apostoli buzdítás lábjegyzete kapcsán. Biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik majd emiatt az interjú miatt is beárulnak engem, de azt remélem, hogy a Szentatya el fogja olvasni az egész interjút, és nem csak néhány főcímet, amik nem adhatják vissza azt a teljes képet, amit elmondtam.


Kijelentené, hogy még sohasem volt ilyen pápánk, akinek ennyire vitatott lett volna a hozzáállása a tanításhoz, különbséget téve a tanítás és a lelkipásztori gyakorlat között, és ezáltal megengedve a hamis értelmezések terjedését? Ebben az összefüggésben kijelentené, hogy nagyobb szükség van a Hittani Kongregációra, mint bármikor?

Neki más a megközelítése: II. János Pál és a korábbi pápák, VI. Pál és XVI. Benedek - ők foglalkoztak az összes modern kérdéssel és a modern világ születésével; ők jó magyarázatokat adtak. Ő [Ferenc pápa] azt gondolja, hogy a hozzájárulása nem ebben az irányban van, mivel világos, hogy az ő pásztori hozzáállása az úgynevezett Harmadik Világból származik. A szegények a kulcs az Új Evangelizáció számára, és ő valóban ezt akarja, nagy jószándékkal megpróbálni legyőzni ezt az ellenérzést az Egyházban. A Szentatya nemcsak azt akarja mondani, hogy ez vagy az nem megengedett, hanem nagyobb jelentőséget szeretne adni a jószándékoknak, pozitívan; például elmondani, hogy az Evangélium az élet oldalán áll, és nem csupán azt, hogy az abortusz ellen van.

Hit és élet, kegyelem és szeretet között elválaszthatatlan kapcsolat van, és nem pedig az elmélet és gyakorlat kettőssége. Különbséget tenni a kettő között marxista hozzáállás. Nem elméletekről beszélünk, mert a hit nem egy elmélet; a hit Istennel való egységünk a lelkiismeretünkben. Nem az elmélet és a gyakorlat a mi kategóriáink, hanem az igazság és az élet, amelyek egyaránt a kegyelem ajándékai, az Istennel való kommunikáció formái az Egyházban, mint Krisztus testében. Ezért hát a lelkipásztori gyakorlat azt jelenti, hogy valódi megértésére jutunk annak, amit Krisztus pásztorként és jó pásztorként megtesz értünk, az örök élethez vezetve minket.


Milyen más aggodalmai vannak, amelyeket szeretné, ha orvosolnának a Hittani Kongregációban, vagy akár még szélesebb körben is?

A Hittani Kongregáció szerepe nagyon fontos: a prefektus és valamennyi munkatárs interjúkat ad és beszédeket tart, amik a hitet népszerűsítik. Ez egy új szerepkör volt, amit Joseph Ratzinger bíboros alakított ki a hosszú prefektusi ideje alatt, mi pedig nem térhetünk vissza a régi, zsinat előtti hozzáálláshoz, amikor a Hittani Kongregáció, avagy a Szent Offícium, csupán egy bürokratikus véderő volt a Vatikán falai mögött, és mindenki félt attól, hogy levelet kap a kongregációtól. Ez egy régi forma, és remélem, hogy nincs visszaút hozzá. A kongregációnak ösztönzéseket és eligazításokat kell kínálnia az Egyháznak, különösen a püspököknek és teológusoknak, a hit tanítóinak. A legjobb segítség ma a Szentatyának egy magasszintű hit- és erkölcstani kongregáció.


És mégis, sokan inkább látnák a Hittani Kongregációt a hit védelmezőjeként, különösen manapság. Mintha a hit védelme terén a tekintély teljes hiányát látnánk a Vatikánból. Mit mondana erre?

Mindig is kerülni próbáltam ezt a benyomást. Rengeteg előadást tartottam, szerte a világban. Amiket bemuttattam, azok a hit és a teljes tanítás népszerűsítése, a hit védelme, a dogmák és az erkölcs új kérdései, különösen a bioetika kihívásai és az összes olyan irányzat, mint a gender ideológia, ami teljesen el fogja pusztítani az emberi létezés alapjait, a családot és a jövőt.


És mi lesz az egyházbeli világias gondolkodás és hitehagyás problémájával, vagy a hithűség védelmével?

Amit megtehettem, megtettem. Aszerint az új vízió szerint értelmeztem a szerepemet prefektusként, amit Ratzinger bíboros, és az utódja, William Levada bíboros képviseltek, ezért XVI. Benedek pápa engem nevezett ki. Azt remélem, hogy a Hittani Kongregáció folytatni fogja ezt a vonalat, a hit népszerűsítésével. Amire szükségünk van, az a nagy törekvés a hit igazságára, és nem csatára több hatalomért az egész Egyházban és különösen a római kúriában.

A kérdés ma nem az egyházi hivatalnokok még nagyobb hatalma, hanem Isten igazsága valamennyi ember élete számára. VI. Pál egyfajta hibát vétett, amikor megváltoztatta a kongregáció szerepét, és az egy lett a többi kongregáció között. Az igazság az, hogy a Hittani Kongregáció fontosabb a többinél, nem azért, mintha a tagjai többnek és nagyobb hatalmúnak gondolnák magukat másoknál, hanem mert az Egyház alapja nem a politika, hanem a hit. Az államtitkár feladata az apostoli nunciatúrák szervezése, a béke és szabadság előmozdítása az államok között, a társadalmi igazságosságért, és így tovább. Ez egy nagyon fontos feladat, mindazonáltal az Egyház nem politikai szervezet, nem társadalmi szervezet, nem NGO [civil szervezet]. A Szentatya egyfolytában hangsúlyozza, hogy mi Isten és az ember közötti teljes egység szakramentuma vagyunk, a valódi hit, remény, és szeretet talaján, és ezt senki nem változtathatja meg.


Szeretné, ha a pápa megválaszolná a dubiát? Elengedhetetlen ez a tanítás épségéhez?

A legjobb az lett volna, ha a Szentatya meghallgatást adott volna, még mielőtt nyilvánosságra hozták. Most már egy erőpróbának vagyunk a tanúi. Helyesebb előbb beszélni, elmélyedni a kérdésekben, és jó válaszokat adni.


Mi a véleménye a korrekcióról? Ha a sok pap és hívő aggodalmának mélységét nézzük a benne felvetett kérdésekben, mennyire lenne fontos, hogy a pápa választ adjon rá?

Amire az Egyháznak szüksége lenne ebben a súlyos helyzetben, az nem még több megosztottság és vita, hanem több párbeszéd és kölcsönös bizalom. A Szentatya és valamennyi jó pásztor a rendezetlen állapotú párok teljes integrációját szeretné. Ennek azonban a szentségek méltó és érvényes vételének általános feltételei szerint kell megtörténnie. El kell kerülnünk egy újabb szakadásokat és különválásokat az egy és katolikus Egyháztól, aki egységének és Jézus Krisztussal való közösségének állandó elve és alapja a jelenlegi pápa, Ferenc, és a vele egységben lévő összes püspök. Szent Péter utódja a személye és az isteni megbízatása iránti teljes tiszteletet érdemel, másrészről viszont az őszinte kritikusai is meggyőző választ érdemelnek. Egy lehetséges megoldás az lehetne, hogy a Szentatya által kijelölt bíborosok egy csoportja formális teológiai vitába kezdene a dubia és a "korrekciók" egyes prominens képviselőivel az Amoris Laetitia 8. fejezete egyes kijelentéseinek különböző, és időnként vitás értelmezéseiről.


Egyes hírek szerint a Hittani Kongregációnak aktája volt Fernandez érsekről, mivel a teológiája problémás volt. Tud erről valamit?

Nem - mindez az én időm előtt történt. Egyszer a Corriere della Serra-nak adott (2015-ös) interjújában nyilvánosan bírált engem, kijelentve, hogy a Hittani Kongregáció prefektusa nem szólhat semmit, hogy a pápa az ő barátja, hogy ő a helyes magyarázója, és hogy a Szentatyát közvetlenül a Szentlélek világosítja meg. Én azonban sohasem olvastam olyat, hogy a Szentatyát a Szentlélek új kinyilatkoztatással világosítaná meg. A pápát a Szentlélek csakis Isten Krisztusban adott kinyilatkoztatásának hiteles értelmezéséhez segíti hozzá. Ők és a püspökök emberi együttműködők a Kinyilatkoztatás átadásában, amit teljességgel Jézus Krisztus, Isten megtestesült Igéje ad, de ők nem kapnak semmilyen más kinyilatkoztatást.

Az evangéliumok emberi szavak, amiket a Szentírás sugalmaz, ez azonban nem zárta ki az evangélisták valódi emberi együttműködését. A katolikus teológia nem szól "a pápa és a püspökök tanítóhivatalának megvilágosításáról". Az apostolok Jézus szavait hallgatták - emberi közvetítés volt ez, emberi természettel, az Egyház együttműködése ezért teljességgel szükséges. A hitet természetesen a Szentlélek adja, de az evangelizáció közvetítésével. Senki sem hisz, csupán Isten szavának meghallásával, emberi fülekkel.


Amikor a pápa egyes tanácsadói gyakran hivatkoznak a Szentlélekre, hogy az álláspontjukat igazolják, azt sugallva, hogy aki őket nem érti, az a Szentlélek működését nem érti, nem veszélyes trend ez?

Attól tartok, hogy van ebben a Szentlélek szerepének egy pünkösdista félreértése. Isten megtestesült Igéjében, Isten Fiában, Jézus Krisztusban, mindannyian a kegyelmet és igazságot kaptuk meg. A Szentlélek jelenvalóvá teszi a teljes kinyilatkoztatást az Egyház tanításában és szentségeiben. A Szentatya nagyon fontos szerepet tölt be az apostoli Hagyományban, de nem kizárólagost. A tanítását Isten Bibliába foglalt szava és az Egyház dogmatikus hagyománya szabályozza. A tanítóhivatalt és valamennyi hívőt a Szentlélek segíti a teljes és csorbítatlan kinyilatkoztatás jelenvalóvá tételében, ők azonban nem kapnak semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást a hitletétemény részeként, ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat is megerősíti (Lumen Gentium, 25).

Senki sem követelheti egy katolikustól, hogy olyan tanítást higgyen, ami nyilvánvaló ellentmondásban áll a Szentírással, az apostoli Hagyománnyal, valamint a pápák és ökumenikus zsinatok hit és erkölcsök terén tett dogmatikai kijelentéseivel. Vallásos engedelmességre, és nem pedig a vak hitre van szükség a pápa és a püspökök felé, de semmiféle ilyenre a barátaik és tanácsadóik felé.

Ezeknek az embereknek elő kellene állnia az érveikkel, és nem engedhető meg, hogy bármiféle tiszteletet követeljenek a vélt tanítóhivatali tekitélyüknek. Nem pusztán azért hiszünk dolgokat, mert egy pápa tanítja azokat, hanem mert ezek az igazságok benne vannak a Kinyilatkoztatásban (vö. II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum, 10).

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr5112938677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Magdolna Magdolna 2017.10.08. 19:15:36

Hány oldalnyi cikk, interjú, ilyen-olyan vélemény nyilvánítás saját tollból vagy kérdésekre válaszolva. Ferenc pápa hallgat, változatlanul hallgat. Provokatívnak és nem tisztességesnek tűnik ez a hallgatás. Persze ezt a mondatomat máris ki lehet forgatni: miszerint Ferenc pápát "tisztességtelen provokatőr"-nek neveztem volna. Ami nem igaz, lévén nem a személyéről, hanem bizonyos cselekedetéről, pontosabban mulasztásáról vélekedek így. Olyan egyszerű lett volna és lehetne még ma is: válaszolnia egyenesen az egyenesen feltett, Hozzá intézett kérdésrkre!