2017. október 10. Borgia Szent Ferenc hitvalló
2017. október 10. írta: Katolikus Válasz

2017. október 10. Borgia Szent Ferenc hitvalló

borgia_szent_ferenc_hitvallo.jpgBorgia Szent Ferenc a fejedelmi trón magasáról szállott alá, hogy egyszerű szerzetes lehessen. Mint egykoron Ábrahám, az Úr egyetlen szavára kiment rokonsága köréből és atyja házából, odahagyott rangot, vagyont, fényes pályát, és habozás nélkül követte a kegyelem hívó szózatát. S ezzel a lépésével nagyobb szolgálatot tett az Egyház ügyének, mintha vaskos köteteket írt volna a lemondás erényének szépségéről és érdemszerző erejéről. Mert fönséges példájára az egész katolikus világ felfigyelt; sokan önként nyomába szegődtek, mások legalább magukba tértek és komolyabbra fordították életük irányát.

Borgia (Borja) Szent Ferenc a szó legigazibb értelmében királyi vérből eredt. Atyai részről ugyanis VI. Sándor pápának, anyai részről pedig Katolikus Ferdinánd spanyol királynak volt a dédunokája. 1510 okt. 28-án született, mint János gandiai herceg és Janka spanyol királyi hercegnő elsőszülött gyermeke. Mivel anyját már tízéves korában elvesztette, neveléséről nagyanyja, a jámbor Mária Henrika gondoskodott. Később nagybátyjának, a szaragosszai érseknek udvarába került, ahol különösen egy jeromosrendi híres hitszónok volt reá nagy hatással. Irodalmi és bölcseleti tanulmányok mellett nagy kedvvel foglalkozott lovagi gyakorlatokkal. Jámborsága és magába mélyedésre való hajlandósága szintén korán megnyilatkozott. Különösen nagy kedve telt a prédikációk hallgatásában. A szónoknak úgyszólván minden szavát elleste és utána családi körben szívesen elismételte a hallottakat. Így feljegyezve találjuk róla, hogy tízéves korában több apáca rokona beöltöztetése alkalmával olyan szívhez szólóan beszélt a mi Urunk keserves kínszenvedéséről, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon.

Tanulmányai befejeztével a világbíró V. Károly császár udvarába került az ifjú herceg, akit nemcsak bizalmába fogadott, hanem barátságával is megajándékozott. Ugyanerre az időre esik házassága is (1529). Hitvesével, Castrói Eleonorával mindvégig a legteljesebb egyetértésben és harmóniában élt. Egyébként az udvari élet nem sokat változtatott megszokott életrendjén. Mindennap meghatározott időt fordított imádságra, olvasmányra: a Szentírást, szentek életét, lelki könyveket naponként olvasta. Ha olyant talált, ami különösen megfogta, szokása volt a könyvet becsukni és az olvasmányt mintegy megemészteni. Mindennap hallgatott szentmisét, minden hónapban áldozott. Az akkor nagyon dívó kártyajátékot kerülte. Az volt a meggyőződése, hogy ott az ember négy drágakövet veszít el: időt, pénzt, áhítatot és sokszor a lelkiismeretességet. Annál jobban szeretett szabadidejében solymászni és még inkább bölcs emberekkel társalogni. Irodalmi és művészi tanulmányokkal is szívesen foglalkozott; különösen a zenei komponálást űzte nagy kedvvel.

Egyes, véletlennek látszó események közbejötte még közelebb vitte Istenhez. Így súlyos betegsége, melyben már beszélőképességét is elvesztette, először döbbentette rá az élet mulandóságának tudatára és először villantotta fel lelkében a világtól való elszakadás gondolatát. Egy kényes megbízás, a halott Izabella császárné tetemeinek Toledóból Granadába való szállítása még jobban megerősítette őt e gondolatban. Mikor ugyanis Granadába érve hivatalból fölnyittatta a koporsót, hogy a hatóság előtt tanúságot tegyen a halottnak azonosságáról, látta, hogy az enyészet mennyire kikezdte a császárné hajdan világhíres szép arcát. Ekkor szentül feltette magában, hogy mihelyt csak teheti, teljesen szakít e romlandó világgal. De a császár semmiképpen sem akart lemondani szolgálatairól; sőt éppen ekkor (1539) nevezte ki a Szent Jakab rend lovagjának és a katalán tartomány alkirályának. Ferenc meghajolt a kényszerűség előtt. Nyájasságával, másrészt a gonoszok, rablók és útonállók iránt tanúsított szigorúságával rövidesen megnyerte katalán alattvalóinak szívét. Egyidejűleg azonban fokozta önsanyargatásait és az Oltáriszentség iránti odaadását. Mindennap áldozott, deszkán hált, nagy lakomákon is csak kevés zöldséget evett és egy pohár vizet ivott, s így a valaha testes ember csakhamar aszkétává aszott. Éjnek idején is személyesen utánajárt, nem történik-e valami kereszténytelen dolog nagyszámú cselédségében; gyermekeit maga tanította elmélkedni, magával vitte kórházakba és szegényekhez. 1542-ben másodszor kérte elbocsátását, Károly azonban csak 1543-ban mentette fel.

Ekkor végre komolyan gondolhatott terve kivitelére. A különböző rendek közt való választás nem okozott neki gondot. Amióta Barcelonában megismerkedett Szent Ignác lelkigyakorlatainak szellemével, végérvényesen a jezsuita rendbe való belépés mellett döntött. Feleségének 1546 márc. 27-én bekövetkezett halála az utolsó akadályt is elhárította útjából. Levélben még abban az évben felvételét kérte tehát Szent Ignáctól, ami okt. 9-én meg is történt. Mivel azonban családi ügyeinek rendezése és nyolc gyermeke jövőjének biztosítása hosszabb időt igényelt, III. Pál pápa engedélyével egyelőre a világban maradt, és titkon tette le szerzetesi fogadalmait (1548 febr. 2). Utána, még mindig titokban, szorgalmasan hozzálátott a teológiai ismeretek elsajátításához. Miután családi ügyeit nagyjából sikerült elrendeznie, 1550 őszén Rómába indult. Itt újabb küzdelem várt rája. III. Gyula pápa bíborossá akarta kinevezni. Az alázatos szent megdöbbent. Ő nem azért mondott le világi rangjáról, hogy most újabb rangot vegyen magára. Szent Ignác a fenyegető veszedelem elhárítására legjobbnak látta őt eltávolítani a kúria szeme elől. 1551 elején tehát visszaküldte Spanyolországba. Itt végre megkapta a császár beleegyezését, lemondásába. Kevéssel utána (1551 máj. 24) megtörtént pappá szentelése is. Az egykori gandiai herceg és alkirály, pápák és királyok vérszerinti leszármazottja, most már, mint szegény láthatott munkához. Bár ekkor már 42. évében járt, ifjú buzgalommal vetette magát új hívatása betöltésére. Néhány társával szegény kolostort alapított s itt a legteljesebb szegénységben és szigorú önmegtagadásban élt. Sokszor mezítláb és zsákkal a hátán ment végig azokon az utcákon, melyek alkirálynak látták. Apostoli útjain alázata és igénytelensége nem ismert határt. Egy régi barátja ki is fejezte csodálatát: hogyan bírja a szegényes szállásokat? „Nem olyan veszedelmes a dolog, felelte a szent; mindig előre küldöm kvártélymesteremet.” A barát meghökkenésére aztán megmondta: „Az önismeretem és érdemtelenségem tudata, az az én szálláskészítőm és fullajtárom.” Szent sóvársággal kereste a megalázást. De minél inkább kereste, annál határozottabban az ellenkezőt érte el: „a szent herceg” lett a neve, és amerre megfordult, még az utcán is letérdeltek az emberek, hogy áldását vegyék. Prédikációja csodákat művelt. Vén bűnösök magukba szálltak, egész községek bűnbánó társulatokká alakultak, előkelő ifjak és híres tudós férfiak tódultak a Jézustársaságba. Sőt puszta megjelenése és egyénisége volt a leghatásosabb prédikáció. Egyszer Evorában kellett neki a böjti prédikációkat tartani. Egy reggel jelentik az érseknek, Ferenc annyira fáradt, hogy nem tud prédikálni. Az érsek erre azt üzente: „Nem akarom én, hogy prédikáljon. Csak menjen föl a szószékre, hogy a hívők lássák azt, aki mindent elhagyott Isten szeretetéért.”

Nem csoda, ha rendi elöljárósága ezt a ritka kincset a szerzet érdekében kívánta kamatoztatni. Szent Ignác megbízta a négy spanyol, illetve portugál rendtartomány ügyeinek vezetésével (1555 nov. 13); Ferenc már ekkor komisszárius minőségben számos jelét adta ritka szervező képességének. Alattvalóihoz szerető, figyelmes és megértő volt; a regula betűjéből azonban soha egy hajszálnyit nem engedett. Időnként mégis nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. Különösen az udvar bizalmatlansága és a családjában előfordult kínos esetek okoztak neki sok keserűséget. Később az inkvizícióval gyűlt meg a baja. Valdés Ferdinánd sevillai érsek, nagyinkvizítor ugyanis egy a neve alatt megjelent, de csak részben tőle származó könyv alapján eretnekséggel gyanúsította. Ferenc a készülő vihar elől egy időre Portugáliában húzódott meg, s onnét egy terjedelmes levélben igazolta II. Fülöp király előtt a maga és rendje igazhitűségét, 1561-ben pedig IV. Pius pápa egyenes meghívására Rómába ment, és a trienti zsinatra távozott Laynez generális helyett egy időre átvette a rend vezetését. Majd amikor négy évre rá Laynez meghalt, az egyetemes káptalan bizalmából ő lett a generális (1565 júl.).

Szent Ferenc mint generális nagyon sokat tett rendje felvirágoztatására. Új provinciákat állított; emellett Mexikóban, Floridában, Peruban, Brazíliában, Afrikában és a Kanári-szigeteken hatalmas területeket nyitott meg a missziós munka számára. Különös gondot fordított a rend benső szellemének fejlesztésére. A regulák holt betűjét minden módon igyekezett átlelkesíteni. A napirendben nagyobb teret biztosított az imádságnak és az eddiginél sokkal erőteljesebben hangsúlyozta az elmélkedés alapvető fontosságát. Reformtörekvéseiben leghathatósabb eszköze egyéniségének ihlető ereje volt. Nyájasság, alázatosság, szerénység, engedelmesség, imádságos buzgóság, lemondás és a földiektől való teljes elszakadás tekintetében egyaránt előttük fényeskedett példával. Még komisszárius korában történt, hogy egyszer beszélni kellett volna rendtársaihoz. „Jobb a tett a szónál, mondotta és végigcsókolta a lábukat.” Ez a szellem kísérte, mint generálist is.

A kemény önsanyargatás és a megállást nem ismerő munka időnap előtt felőrölte a szentnek amúgy sem erős szervezetét. Már súlyos kórral küzdött, mikor 1571-ben V. Pius pápa kívánságára a törökellenes keresztes hadjárat ügyében Bonelli bíboros társaságában Spanyolországba, Portugáliába és Franciaországba utazott. Spanyolországi és portugáliai útja valóságos diadalmenetté alakult. Barcelonában, Valenciában, Madridban, Lisszabonban fejedelmet megillető fénnyel fogadták. II. Fülöp spanyol és Sebestyén portugál királyok készségesen megígérték a tervezett keresztes hadjáratban való közreműködésüket. Annál ridegebb magatartást tanúsított a francia udvar. Ez a kudarc elkedvetlenítette a szentet. Leverten és súlyos lázzal küzdve indult vissza Rómába, hová 1572 szept. 28-án érkezett meg. Három nappal rá már halott volt.

Rendtárai azonnal szorgalmazni kezdték szentté avatását és serényen gyűjtögették a bizonyító anyagot. De ünnepélyes boldoggá nyilvánítása csak ötven évvel később, 1624-ben, szenttéavatása pedig újabb félszázadra rá, 1671-ben következett be. Tetemeit eredetileg Rómában helyezték örök nyugalomra, de unokája, Lerma Ferenc herceg 1617-ben a madridi jezsuita templomba szállíttatta át. A művészi tekintetben is nagy értéket képviselő templom 1931-ben áldozatul esett az egyházellenes forradalmárok vandalizmusának. Így dúlta föl a vadkan a nemes szőlőt (Iz. 5), melyet olyan szentek öntöztek, mint Loyola, Borgia, Szent Teréz és kortársaik.

„Kelj föl, Isten, védd meg ügyedet! Emlékezzél meg arról, hogy az oktalan naponként gyalázattal illet! Ne engedd át a vadállatoknak a benned bízó lelkeket, ne feledd el végképp szegényeidet!” (Zsolt. 73, 22. 19).

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr6212947283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.