2017. október 15. Szent Teréz szűz
2017. október 15. írta: Katolikus Válasz

2017. október 15. Szent Teréz szűz

ast.jpgSpanyolország Szent Jakab apostol mellett védőszentjét tiszteli benne. Oltárain úgy ábrázolja, mint az egyházdoktorokat szokás: doktorkalapban és köpenyben, könyvvel és tollal a kezében; jobbján lebeg a Szentlélek galamb képében. Úgy is emlegetik ott, mint a misztikai élet mesterét: doctora mistica. Az Egyház pedig szeráfi szűznek ünnepli: virgo seraphica. Az egyháztörténet dicsőíti, mint az egyházi életnek és nevezetesen a sarutlan karmelitáknak nagy reformálóját, mint az Egyházban történeti szerephez jutott nők egyik legnagyobbját. Az irodalom-történet megállapítja róla, hogy a spanyol irodalom virágkorának megindítója, aki klasszikus spanyol prózát írt már akkor, mikor Lope di Vega még kis gyermek volt, és a híres Cervantes, a Don Quijote írója még a szalamankai iskolát rótta.

S akit ennyi nagyság és dicsőség övez, egyszerű, tanulatlan nő volt, sok és súlyos betegségek sújtotta, igénytelen karmelita apáca, aki még élete vége felé is azt mondja: „Egészen zavarban vagyok. Mert ha látom is egyfelől Isten jóságát, másrészről ismerem rossz életemet, mellyel megérdemeltem volna a kárhozatot. Ó, az én leányaim ajánljanak Istennek, és áhítattal tiszteljék érettem Szent Józsefet, aki olyan sokat tud tenni”.

Szent Terézia élete az isteni kegyelemnek remeklése, világító bizonyság arra, mit művelhet a Szentlélek Úristen az olyan lélekkel, mely Istenadta tehetségeit hűségesen átengedi alkotó kezének. Mert az iránt nem lehet kétség, hogy Terézia, a rendkívüli kegyelmek választott edénye, rendkívüli természeti adományoknak is boldog birtoklója. Ő maga mondja: „Az is Istennek egy kegyelme, hogy mindenütt, ahol megfordultam, tetszettem, és ezért mindenütt nagyon szerettek”. Nagyon tudott hatni az emberekre, könnyen megnyert másokat a maga terveinek; s nagy dicsősége, hogy ezt a tehetségét mindig szent ügyekre fordította.

Kitűnt ez már gyermekkorában. Tíz testvére volt. Édesatyja, a jómódú, komoly, mélyhitű Cepeda Sanchez Alfonz valamennyi gyermekét szerette, de kedvence Teréz volt, aki 1515 márc. 28-án született Avilában, Ókasztília hajdani fővárosában, melynek ódon várfalaiba, várszerű, komor házaiba és 13 kolostorába szinte bevette magát az ősi komor, tüzes, bensőséges spanyol katolikus lelkület. Ebben a környezetben Teréz korán megtanult olvasni, még korábban imádkozni és a hitért lelkesedni. Hétéves sem volt még, mikor négy évvel idősebb közvetlen bátyjával, Rodrigóval olvasták a szentek életét. A két gyermeklelket megigézte az az elszántság, mellyel azok hátat fordítottak minden földi gyönyörűségnek a mennyország örök örömeiért. „Örökre, örökre (para siempre) ”, ismételgették, és úgy tűnt föl nekik, hogy a vértanuk a legokosabb emberek: rövid szenvedésért örök boldogságot kapnak cserébe. Gyermekfejjel nagyot gondoltak. Titkon elhagyták a szülői házat: mennek a mórok földjére, mert úgy olvasták a legendában, ott hitükért lefejezik a keresztényeket. A nagy vállalkozás természetesen dugába dőlt. A gyermekeket nagybátyjuk meglátta a város szélén és hazavitte. De jellemző, hogy a következő szigorú atyai kihallgatáskor a 11 éves Rodrigó a 7 éves Terézre vallott: ő volt a tervező és ösztökélő.

Nem kevésbé jellemző, hogy a „vértanú”-kudarc után a két gyermek, megint Teréz kezdeményezésére remete életre akarta adni fejét. Persze ez a terv is csütörtököt mondott. A gyermekész úgy gondolta, a remeteséghez legszükségesebb dolog a remetekunyhó. Nagybuzgón hozzá is láttak az építéshez, de az építmény ismételten bedőlt. Teréz kénytelen volt beérni azzal, hogy pajtásaival apácásdit játszogatott és sokat imádkozott, különösen az olvasót. Apáca akart lenni mindenáron. Az is lett - de milyen kerülővel!

Belejutott ő is abba a korba, mikor főként leányok előtt új színekben, káprázatos ígéretekkel jelenik meg a világ. Nagy csábítás ez, különösen ha valaki olyan okos, kedves és feltűnően szép, mint Terézről a kortársak tanúsítják. Az is baj volt, hogy épp ezidőtájt halt meg édesanyja. A magára maradt élénk szellemű Teréznek bontakozó lelke más irányítás híján rákapott az akkor divatos a lovagregényekre, minőket édesanyja, a jámbor Ahumada Beatrix néha szórakozásul olvasott. Az újfajta olvasmány rabul ejtette lelkét. Elválhatatlan Rodrigó bátyjával együtt ő maga is írt ilyent. De, ami aggasztóbb: észrevétlenül belélopózott bizonyos világiasság: a társaságot amúgy is kedvelte. Most unokatestvérei észrevétették vele, hogy szép. Kezdte is magát cicomázni, kereste a hatást, sőt titkos levelezésbe bocsátkozott egy unokabátyjával. Mindebben nem vesztette el egyáltalán gyermekkori ártatlanságát. Ettől visszatartotta már atyjától örökölt szilárd becsületérzése és kötelességtudása is. Sőt még szokott áhítatgyakorlatait sem hanyagolta el. De távolodott attól a bensőséges lelkiségtől, mellyel megindult - meg is siratta később; aztán veszedelembe került a hivatása - már nem gondolt többé apácaságra.

Idejében történt tehát, hogy édesatyja 16 éves korában nevelésre beadta az ágostonos apácákhoz. Itt főként szentéletű elöljárójának hatása alatt rövid néhány hét alatt szakított világias gondolataival és relációival s megint buzgó lelkiéletre adta magát. Mikor aztán vagy másfél év múlva súlyos betegen hazakerült, egy szentéletű nagybátyjának példája, szava és könyvei megérlelték elhatározását: belép a karmelitákhoz, a Megtestesülés-kolostorba. Tudta, hogy édesatyja leánya iránti határtalan szeretetből ezt majd ellenzi, és sokáig tusakodott őbenne is a gyermeki szeretet. Küszködésének végett vetett Szent Jeromosnak egy szava, melyet egy habozó szerzetesjelölthöz írt: „Még ha tulajdon édesatyád feküdnék is a küszöbre, lépd át és könnytelen szemmel siess a kereszt zászlaja alá. Ebben az ügyben az egyedüli kegyelet a kegyetlensége. Azzal az elszántsággal, mely nagy föladatokkal szemben mindig jellemezte és finoman nőies lelkébe olyan sajátságos férfias vonást vitt bele, 1533-ban egy őszi reggel Antal öccse kíséretében elhagyta az otthont, bár jobban fájt a szíve, mintha meg kellene halnia, s becsöngetett a Megtestesülésről nevezett karmelita nőkolostorba. Atyja utóbb meghajolt Isten akarata előtt, és Teréz 1533 nov. 2-án beöltözött.

A Megtestesülés-kolostor aránylag enyhe szabály szerint élt. Az apácák szabadon járhattak rokonaikhoz, nőket még a klauzúrán belül is fogadhattak, s mert Avila csaknem minden előkelő családjának volt valakije a népes kolostorban, meglehetősen sűrű vendéglátás járta. Terézia gyermekkora óta kereste a magányt és az imádságot, de egyben élt-halt a barátkozásért és főként a szellemes társalgásért. Így tehát a Megtestesülés-kolostor egészen a lelkéhez állt. Ami a tisztességbe ütközött, attól már természettől fogva undorodott, a szerzetesi fegyelem és engedelmesség általában nem esett nehezére, soha senkiről rosszat nem mondott, a betegeket önfeláldozással gondozta. Nem csoda, ha testvérei és elöljárói mintaszerű apácának tartották és föltétlenül megbíztak benne.

Teréz azonban többre volt hivatva mint arra, hogy átlag-apáca legyen. S Isten nem késett rendkívüli nevelésébe venni azt, akit rendkívüli dolgokra hívott.
Huszonegy éves korában súlyos betegségbe esett: sokszor eszméletét vesztette; idegei úgy fájtak, hogy alig bírta a fekvést; gyomra nem tűrt ételt, tagjait negyednapos láz gyötörte. Egy alkalommal négy napig tetszhalott volt. Már szemére csöpögtették a viaszt, a Megtestesülésben elkészítették a sírját. Őt virrasztó öccsének vigyázatlansága következtében hozzá még majdnem elégett ebben az állapotban. Az atyai szeretet mentette meg az élve-eltemetéstől, és Szent József közbenjárása háromévi szenvedés után visszaadta egészségét, legalább annyira, hogy megint szerzetesi fegyelemben tudott élni és nagyobb odaadással hódolhatott az imádságnak, melyre betegsége, édesatyjának istenes halála és jámbor gyóntatóinak biztatásai serkentették.

Ekkor kezdtek jelentkezni rendkívüli imádságos kegyelmei: a szóbeli és elmélkedő imádság helyett a szemlélődő imádság, melyben a lélek minden szó, gondolatfűzés, észerőltetés nélkül szent nyugvásban vagy egyenest elragadtatásban közvetlenül Istennel, az Úr Krisztussal vagy a szentjeivel van szinte megérzi és megtapintja jelenlétüket. Sokszor látja az Úr Krisztus alakját, hallja szavát, egészen fölolvad benne; viszont a környező világról és önmagáról teljesen elfeledkezik, sőt még testi élete is nagyrészt föl van függesztve. Teréziának ezek a kegyelmek, melyeket nem hajszolt, sőt nem is keresett, sok vígasztalást hoztak, de mondhatatlan szenvedést is. Eleinte megszenvedte, hogy még nem szakított gyökeresen világias szórakozásaival és a földi dolgokhoz való ragaszkodásával. Érezte, hogy nincs rendjén még mindig kicsinyes, hívságos emberi dolgokkal kacérkodni, ha az ember oly bizalmas barátságban van Istennel. De nem tudta magát rászánni a szabadító vagy-vagyra. Végül 1555 tájban ennek a kínzó kétlakiságnak véget vetett Szent Ágoston Vallomásainak (aug. 28) olvasása, és a megostorozott Jézus egy képének elmélyedő szemlélete.

Most szakított minden világiassággal és teljes lélekkel visszatért az időnként abbahagyott belső imádsághoz. Egyre sűrűbben jöttek az elragadtatások, még mások előtt is, a látomások és belső isteni szózatok. Ide kopogtattak az előzőknél rettenetesebb új kínok is. Egy apácának önleleplezései gyanússá tettek akkoriban Spanyolországban mindenkit, aki elragadtatásoktól, látomásokról tett vallomást. Terézia félt, hogy vele is a gonoszlélek űzi végzetes játékát, és jóakaró, de értelmetlen gyóntatók ebben megerősítették. Most a rendkívüli kegyelmek elleni tusakodás és kishitűség keserves évei következtek, melyekben határtalan Isten-szeretése és alázata volt egyetlen támasza. Végre tudós és szent lelki emberek, Borgia Szent Ferenc, Bannez Domonkos, Alkantarai Szent Péter tüzetes vizsgálat után megnyugtatták: rendkívüli imádságos adományai Istentől vannak; nagy kegyelmek, de nagy szentségre is köteleznek.

Teréz a hívásnak nem is állott ellen. 1599-ben érte Isten-szeretetét az a kegyelem, hogy gyermek képében egy szeráf aranyhegyű dárdával általverte szívét. Albában őrzött szívén ma is látható a szeráfi szeretetnek ez a sebe (ünnepe aug. 27). Egy évre rá pedig fogadalmat tett, hogy két dolog közül mindig a tökéletesebbet választja. Ebben az időben kezdte leírni, gyóntatói parancsára, imádságos élményeit. S itt kitűnt egy új tehetsége: páratlan részletességgel, pontossággal és szemléletességgel tudta leírni azokat a ritka és ezért nehezen hozzáférhető élményeket. Így lett a misztikai élet tanítója.

Most érettnek találta az Úr arra a munkára, mely az igénytelen apácát korának, sőt az Egyháznak nagy emberévé tette: megreformálni Kármel ősi szerzetét és a katolikus hitéletnek új bensőséget és melegséget adni akkor, mikor megcsípte a protestantizmus dere.

Teréz okos alázatosságától távol állt a szerzetreform gondolata. Ő jól érezte magát a Megtestesülésben. A körülötte folyó élet és emberek nem zökkentették ki lelki útjából. Ahhoz tartotta magát, amit később egy panaszkodó leányának írt: „Kegyednek úgy kell viselkednie, mintha ketten az Úristennel egyedül volnának a kolostorban ... Végre is, nincs az a hely széles e világon, ahol nem volna módunkban szeretni a mi Urunkat, Istenünket; s hála az ő szent nevének, nincs az az ember, aki ebben meg tudna akadályozni minket. Azonban mikor egy beszélgetés alkalmával több apáca nehezményezte a Megtestesülés zajos életét és több magányt kívánt, egy világi, sőt világias fiatal leány-rokona odaszólt: „Ha csak ez kell nektek, fogjatok össze ti, s kezdjetek valami elvonultabb életet.” Teréz elhárította a gondolatot, azonban másnap a szentáldozás után megjelent neki az Úr és megparancsolta, hogy azt a tervet mindenképpen valósítsa meg. Meg is tette rendkívüli szívóssággal és bölcsességgel megalapította ugyancsak Avilában a kicsiny Szent József-kolostort (1562 aug. 24), s ott teljes szegénységben élte 12 társával az eredeti karmelita szabályt. Pedig ellenszegült rendjének főnöke, a városi hatóság, a lakosság és a régi szerzetesrendek.

A „sarutlan” karmeliták olyan eszményt valósítottak meg, melyért az Egyházban és Spanyolországban már akkor titokban sokan lelkesedtek. Nem csoda, ha ezek fölkarolták az új zárdát, és természetes, hogy a Szent József-kolostor szelleme kikívánkozott Avila falai közül. Szent Terézia egyházi biztatásra és isteni meghagyásra megkezdte az „alapítások”-at. Élete hátralevő húsz évében 17 sarutlan női kolostort alapított és - ami nagyobb dolog: 13 férfi kolostort az eredeti szigorú szabály szerint.

Ezekben az alapításokban tűnt ki igazi nagysága. A legtöbb helyen le kellett győzni vagy a hatóságoknak, vagy a nagyoknak, egyháznagyoknak is, ellenállását. Ezt megtette személyének varázsa: aki egyszer érintkezésbe jutott vele, lángoló hívévé szegődött. Azután meg kellett küzdeni a nincstelenséggel. Legtöbb alapítását a szent pénz nélkül tette; az új alapítások teljesen alamizsnára voltak utalva. Terézia határtalanul bízott Isten segítségében, és egyéni vonzó ereje mindig előteremtette az utolsó percben a szükségest. Más baj is jelentkezett. Az új alapítások hirtelen népesedtek, különféle természetű és igényű, sokszor kiforratlan emberek nem egyszer veszélyeztették a még meg nem szilárdult közösségeket. Teréz korának legkiválóbb férfiait is megszégyenítő éleslátással ismerte föl a helyzeteket és embereket, páratlan leleményességgel találta meg a legkényesebb helyzetekben is a kivezető utat. Legtöbb alapításában az ifjú közösséget az ő példája vezette be Kármel szigorú, szemlélődő, de derűs szellemébe. A fegyelemtől és a sarutlan eszménytől nem tágított, de a túlzásoknak mindig ellenállt. Az elkerülhetetlen döccenőkön és súrlódásokon aranyos humora, derűje, együgyű, őszinte testvérszeretete és alázatossága segítette át a testvéreket.

Mikor elöljárói több évi kintlét után visszarendelték perjelnőnek a Megtestesülés-kolostorba, majdnem egyhangú fölzúdulás fogadra a „sarutlan reformálót”. Ő még csitította az őt kísérő karmelita provinciálist: van okuk méltatlankodni, mikor ilyen haszontalan főnöknőt küldenek a nyakukra. A káptalanterembe a főnöknő helyére Szűz Mária szobrát tette: ő lesz a főnöknő. Maga kis zsámolyra ült a lábánál és kérte a testvéreket, hogy Isten szeretetéért tartsák meg szabályaikat. Alig szólt néhány mondatot, hozzáállt a népes közösségnek nagyobb része, és nem telt bele félév, mindenki rajongott érte. Egykettőre helyreállította a meglazult fegyelmet, még pedig elsősorban azáltal, hogy rendbe hozta a kolostor anyagi helyzetét, melyről éleslátó bölcsessége első tekintetre megállapította, hogy az minden bajnak gyökere.

Legnagyobbnak akkor bizonyult, mikor a sarusak mesterkedései elnyomással fenyegették élete művét. Ez akkor volt, mikor Keresztes Szent János, a sarutlan férfi-karmel alapításában főmunkatársa szégyenletes börtönt szenvedett nyolc hónapig (lásd nov. 24), Teréz Toledóban volt internálva és új alapításoktól el volt tiltva, a régiek pedig a sarusak joghatósága alá kerültek. Teréziát a nehézségek, üldözések és szenvedések nem verték le. Krisztussal egyesült lelke egyenest örült nekik. Benső összeszedettsége és rendkívüli imaélete most termette legszebb virágait, szeráfi Krisztus-szeretése készséggel ölelte a nagy testi szenvedéseket, melyek már alapításaiban is állandó kísérői voltak; egészséges rassz spanyol szellemét pedig hősi harcra villanyozta az ellenség támadása. Fáradhatatlanul tanakodott ügyének és lelkének barátaival, írt királynak és pápának, ostromolt Istent és embert. És megérte eszméinek teljes diadalát. Az Egyház úgy ünnepli, mint Kármel második alapítóját.

Akkor már egész Spanyolországban szent híréhen állt. Útjaiban sokszor elég volt egy megjelenése idegen, nem karmelita kolostorokban is, hogy új szellem pezsdüljön föl; egynéhány szava, egy imádsága megtérített megrögzött bűnösöket. Persze támogatta jövendölő és csodatevő, nevezetesen gyógyító tehetsége. Fejedelmek és főpapok szerencséjüknek tekintették, ha érintkezésbe juthattak vele.

Alba hercegi családja is súlyos helyzetben kívánta jelenlétét. Ő nagybetegen, forró nyári időben, a hihetetlenül rossz spanyol utakon engedett a szeretet hívásának - mint annyiszor életében. Nagybetegen ért Albába. Itt jóval előre megmondotta halála pontos idejét. Alázatosan alávetette magát az orvosok fölösleges kínzó beavatkozásainak, derűjét és összeszedettségét végig megőrizte. Bensőséges oktatások és elragadtatások között szállt a lelke Istenéhez, kit már földi életében olyan odaadással szeretett, mint kevesen rajta kívül. Halálának napja 1582 okt. 4. csütörtök, épp az a nap, melyen életbe lépett XV. Gergely pápa új naptárreformja; ennek következtében a következő nap, péntek okt. 15-e lett. Ezért van ünnepe okt. 15-én.

Tetemei mindjárt csodálatos illatot árasztottak, sok csodás gyógyítást közvetítettek és mindmáig ép állapotban vannak Albában, a tiszteletére emelt díszes bazilikában. Boldoggá avatása már 1614-ben történt. Szentté XV. Gergely avatta 1622-ben Loyola Szent Ignáccal, Xavéri Szent Ferenccel és Néri Szent Fülöppel együtt. Azóta Spanyolország második védőszentje, Kármel anyja, írásaival pedig a nagy imádkozók mestere. Életét megírta és műveit magyarul kiadta Szent Teréziáról nevezett Ernő atya, sarutlan kármelita.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.