2017. október 16. Szent Hedvig özvegy
2017. október 16. írta: Katolikus Válasz

2017. október 16. Szent Hedvig özvegy

okto_ber_16_szent_hedvig_o_zvegy.jpgSzent Hedvig fejedelemasszony kitűnő példája a Salamon királytól magasztalt erős asszonynak (Péld. 31), mert egyrészt hűségesen megosztotta férjével az uralkodás minden gondját és örömét, másrészt igazi keresztény alázattal és béketűréssel viselte a rája nehezedett csapások és megpróbáltatások hosszú sorát. Áldása, öröme, mintaképe és tanítómestere volt családjának és népének egyaránt. Róla betű szerint áll az Írás szava: „Kezét kinyújtotta a szűkölködőknek és tenyerét megnyitotta a szegényeknek” ... „a kegyesség törvénye volt az ő nyelvén és .. szemmel tartotta házanépe ösvényeit és kenyerét hivalkodva nem ette”. (Péld. 31).

1174 táján született a felső-bajorországi Andechs várában, mint IV. Berthold meráni herceg és Ágnes groitschi grófnő ötödik gyermeke. Szülei a kor szokásának megfelelően már kicsiny korában a majnamelletti híres kitzingeni apácazárdába adták nevelés céljából. Itt nevelőjének, a jó Petrussa nővérnek felügyelete alatt néhány esztendő alatt elsajátította mindazokat az ismereteket, melyeket kora a fejedelmi származású nőktől megkívánt. Többek közt jól megtanult latinul úgy, hogy később is minden fennakadás nélkül tudta olvasni a szent könyveket. Ha csak rajta állott volna, legszívesebben egész életére ott maradt volna Kitzingenben. De nagyralátó szülei másként határoztak jövőjéről: már tizenkét éves korában eljegyezték I. Henrik sziléziai herceggel. Hedvig nem ellenkezett; még 1186-ban egybekelt vőlegényével, aki maga is német anyától született, német földön nevelkedett s a német kultúráért lelkesedett. Házasságuk mindvégig mintaképe maradt a meleg és bensőséges családi életnek. 1209-ben a férjével való közös megegyezés alapján megszüntette a házastársi együttélést és Lőrinc boroszlói püspök előtt örökös tartózkodást fogadott. Ugyanezen alkalommal férje felvette a tonzurát és fogadalmára való emlékeztetésül szakállat növesztett. Ekkor kapta a „Szakállas” melléknevet, melyen a történetírók ma is emlegetik.

De Hedvig nemcsak családjának, hanem országának is anyja volt. Mivel abban az időben a művelődés legfőbb tényezői a kolostorok voltak, férjével egyetértőleg a régebbi és újabb alapítású szerzetesrendeknek egész sorát telepítette meg új hazájában. Így pl. az Ágoston-rendű kanonokoknak Boroszlóban és Naumburgban, a cisztercitáknak Heinrichauban, a premontreieknek Boroszlóban, a templomos vitézeknek Klein-Oelsben, a domonkosoknak Bunzlauban, a ferenceseknek pedig Goldbergben, Krossenben és Neumarktban segített fészket verni. Különösen nagy szeretettel karolta fel a cisztercitarendű apácák trebnitzi kolostorának ügyét. Hogy az ezer személy befogadására szánt zárda megépítését siettesse, kieszközölte férjénél, hogy minden halálraítélt bűnös büntetését Trebnitzben leszolgálandó kényszermunkára változtatta. De még így is tizenhat esztendő telt bele, míg a kész kolostort át lehetett adni rendeltetésének. Hedvig a bambergi egyházmegyéből hozott német apácákkal népesítette be kedves művét s élére egykori tanítóját, Petrussa nővért állította apátnőül, aki ekkor cisztercita öltönnyel váltotta fel addig viselt bencés ruháját.

Másik nagy gondja volt a Szegények és ügyefogyottak gyámolítása. Dús jövedelmének legföljebb ha századrészét költötte magára, a többit mind szamaritánus célokra fordította. Különösen nagy szeretettel karolta fel a szegény betegek ügyét. Személyesen felkereste és kiszolgálta őket, orvost hívott hozzájuk, orvosságokat készített számukra, és ha már mást nem tudott tenni érdekükben, odatérdelt ágyuk elé és úgy vigasztalta őket. Hasonló szeretettel gondoskodott a börtönök szerencsétlen lakóiról; ruhát, gyertyát küldött nekik, közbenjárt érdekükben, kifizette tartozásukat, és ha kiszabadultak, igyekezett megkönnyíteni a polgári életbe való visszatérésüket. Az apátlan, anyátlan lányokat gondjába fogadta, és vagy tisztességesen kiházasította vagy kolostorba küldötte; a birtokain dolgozó jobbágyok adójából és szolgáltatásaiból annyit elengedett, hogy írnokai tréfásan azt szokták volt mondani, hogy nekik egyetlen feljegyezni valójuk az, amit asszonyuk elenged. Azt is korán szokásba vette, hogy az alázatos Krisztusra és szent apostolaira való emlékezéssel mindennap tizenhárom szegényt látott vendégül asztalánál; ha véletlenül útban volt, szekéren vitte magával szegényeit, akiknek mindig személyesen és térdenállva szolgálta fel a legjobb falatokat. Egyik-másik apródja nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy szívesebben volna a fejedelemasszony szegénye, mint asztaltársa. Ezenfelül még külön konyhát tartott a palotába vetődő koldusok százainak megvendégelésére; ha pedig templomba ment, marokszámra vitte magával a pénzt alamizsnaosztás céljából.

De amilyen kegyes és irgalmas szívű volt másokhoz, éppen olyan keménynek, sőt kegyetlennek mutatta magát önmagával szemben. Az önsanyargatásban épp úgy nem ismert határt, mint az irgalmas szeretetben. Menye, Anna hercegnő halála után ezt a kijelentést tette róla: „Sok szent életírását ismerem, de egyikben sem olvastam semmi olyan keménységről vagy szigorúságról, melyet Hedvigben hasonló vagy még nagyobb mértékben nem tapasztaltam és tulajdon szememmel nem láttam volna”. Az éhség és szomjúság, hideg és meleg elviselésében éppoly hősnek mutatta magát, mint igényeinek lefokozásában. A templomba rendszerint mezítláb ment; de ha ismerőst látott közeledni, azonnal elővonta hóna alól cipőit és sebtében felrántotta őket, mert nem akarta, hogy valaki megbotránkozzék megjelenésén. Ha valahol keresztalakot látott heverni a földön, nagy alázattal leborult, egy ideig buzgón imádkozott előtte, azután felvette és biztos helyre tette, nehogy durva lábak rátapossanak. Hasonló tisztelettel viseltetett az áldozópapok iránt; még lábuk nyomát is csókkal illette, mert mindegyikükben az áldott Krisztus megszemélyesítőjét látta. Ha csak tehette, naponként több szentmisét is hallgatott. Az Úr szent testének vételéhez mindig sűrű könnyhullatással járult. De ugyanígy környezetétől is megkívánta, hogy hajszálnyi pontossággal teljesítse Isten iránti kötelességeit. Udvarhölgyeit és szolgálóit nem győzte eleget buzdítani, hogy legyenek kitartók az imádságban és serények az Úr szent testének és vérének vételében. Ha véletlenül hiányos vallási ismeretekkel rendelkező ember került az udvarhoz, nem nyugodott addig, míg a hiányok pótlására nem bírta. Egyszer pl. tíz teljes hétig vesződött, hogy egy nehéz felfogású, szegény öregasszonyt megtanítson az Úr imádságára.

Idővel annyira beleélte magát Istenbe, hogy egy pillanatra sem jutott eszébe mást akarni, mint amit az Úr akar. Még a rája nehezedő súlyos csapásokban is Isten kifürkészhetetlen jóságának megnyilatkozásait látta és zúgolódás helyett szent belenyugvással fogadta azokat. Pedig ugyancsak bőven ki jutott neki belőlük. 1201-ben elvesztette szerencsétlen sorsú Ágnes húgát; 1208-ban Gertrúd nevű leányának vőlegénye, Wittelsbachi Ottó gyilkosságba keveredett; ugyanez alkalommal Ekbert és Henrik testvéreinek a gyilkosságban való részvétel gyanúja miatt idegenbe kellett bujdosniuk; 1213-ban másik húga, Gertrud magyar királyné, II. Endre felesége, politikai bosszúnak esett áldozatul; 1214-ben Henrik és Konrád fiai gyilkos testvérharcba keveredtek egymással; 1229-ben férje súlyos sebbel Konrád mazoviai herceg fogságába került, honnét csak hosszas utánjárásra lehetett kiszabadítani. De valamennyi csapásnál fájdalmasabban hatott rája szeretett fiának, jámbor Henriknek gyászos vége: a vitéz herceg a vad mongol hordák ellen küzdve, a liegnitzi csatában (1241 ápr. 9) hősi halált halt. Hedvig a szomorú hír hallatára, bár fájdalmában majd meghasadt a szíve, mindössze ennyit mondott: „Ez volt Isten akarata, és nekünk nincs más választásunk, mint hogy megnyugodjunk benne”.

A liegnitzi csata idején Hedvig már maga is a trebnitzi kolostor lakója volt. Mióta ugyanis férje 1238-ban jobb hazába költözött, végleg leszámolt a világgal, melynek sokféle kötelékét úgyis nyűgnek érezte. Kedves kolostorába vonult tehát, melyet abban az időben már lánya, Boldog Gertrud kormányzott. Itt magára öltötte az apácák ruháját, lelkiismeretes pontossággal megtartotta szabályaikat és szokásaikat, de fogadalmat sohasem tett, mert nem akarta megfosztani magát az alamizsnálkodás örömeitől. Mikor lánya mindenáron rá akarta őt beszélni, ő ezzel hárította el magától unszolását: „Te nem tudod, gyermekem, milyen érdemszerző dolog az alamizsnaosztás”. Években és érdemekben gazdagon 1243 okt. 15-én hunyt el; ünnepe okt. 16-án van. IV. Kelemen pápa már huszonnégy évre rá, 1267 március 26-ára a szentek sorába iktatta őt. Azóta trebnitzi sírja a leglátogatottabb zarándokhelyek egyike. Szilézia és Lengyelország ma is egyik fővédőszentjét tiszteli benne.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr3612992448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.