2017. november 11. Szent Ménasz vértanú
2017. november 11. írta: Katolikus Válasz

2017. november 11. Szent Ménasz vértanú

szent_me_nasz_ve_rtanu.jpgA beuroni bencés festőiskola Ménasz-képén megtalálhatni a nagy szent ősi ábrázolásának minden elemét. Római katonaruhában, kiterjesztett karokkal, szép termetű, összeszedett arcú fiatal férfi áll előttünk. Glóriás feje fölött három korona lebeg, lába előtt két teve térdel, s köpenye mellett kis kétfülű korsót látni. A háttér két pálma, két gúla és egy obeliszk. Ezek hazájára utalnak.

Szent Ménasz (Mennasz, Mínasz) Egyiptomban született gazdag szülőktől. Amikor a keresztény ifjú alig 15 éves korában elvesztette szüleit, mindenét odaadta a szegényeknek, hogy kizárólag Istennek éljen. Azonban ennek az elhatározásnak ellenére katona lett. Nagylelkűség, lélekjelenlét, testi és lelki szépség tekintetében fölülmúlta valamennyi társát. Mint katonatiszt szolgált Frígiának Kotyaion nevű városában, amikor Dioklécián császár keresztényellenes intézkedéseiről értesült. Mint Krisztus jó katonája inkább akart a vadállatokkal, mint a bálványimádókkal együtt élni. Azonnal otthagyta légióját s a város melletti pusztába vonult.

Ebben a magányban imádság, böjt, virrasztás és munka közt sikerült neki a lelkiélet legmélyebb titkaiba is behatolnia. Egyszer aztán nagy látomása volt. Megnyílt szeme előtt az ég s látta, mint teszik az angyalok ragyogó koronáikat a vértanuk fejére. Nagy vágy szállta meg őt is a vértanúi korona után. Erre a következő szózatot hallotta az égből: „Ménasz, elnyered a Szentháromságnak örök hármas koronáját. Az egyik korona jár majd szüzességedért, a másik állhatatos kitartásodért, a harmadik pedig vértanúságodért. Mártíriumod nehezebb lesz, mint egész sereg vértanú szenvedése együttvéve. Nevedet tisztelni fogják s a világ minden részéről nagy népsokaságok sereglenek majd egyiptomi szentélyedhez, hogy ott megnyugvást és oltalmat találjanak. Hatalmad nyilvánvaló lesz, s csodálatos dolgok, jelek és gyógyulások történnek majd szent tested által”.

E látomás után egyik nap, mikor Kotyaionban az egész várost nagy lóverseny tartotta lázban, Ménasz otthagyta pusztai magányát. A versenytérre sietett, s egyszer csak mindenkinek legnagyobb ámulatára az aréna legkiemelkedőbb helyén termett és a nagy nyilvánosság előtt hangosan megvallotta keresztény hitét. Ez a föllépés érthető zavart keltett mindenfelé. A keresztények titokban örültek, a pogányok botránkoztak, de valamennyiüknél fölbomlott a rend. Még a zene is kénytelen volt megállni. A rendet egy-kettőre helyreállították, Ménaszt pedig a versenyeken jelenlevő Pyrrhus helytartó elé vezették, aki hirtelen kihallgatása után másnapra halasztotta ügyének érdemleges tárgyalását.

Miután minden fenyegetés és hízelgés ellenére kitartott hite mellett, rettenetes kínzási folyamat vette kezdetét. Legelőször is megostorozták a kínpadon négyfelé feszített testét. A sebekből patakzó vér pirosra festette a földet. De Ménasznak nem a kínzás fájt, hanem az, hogy az egyik poroszló a császár iránti engedelmességre próbálta buzdítani. Majd egy magas oszlopra kötötték ki s vaskampókkal marcangolták. A kereszten függő Úrra gondolt s a helytartótól hozzá intézett kérdésekre a hitvalló bátorságával és a bölcs nyugodtságával válaszolgatott. Nem törte meg a szőrposztóval való dörzsölés és az égő fáklyával való sütögetés sem. Mik ezek mind az örök kínhoz, az örök tűzhöz képest! A kapott gondolkodási idő sem bírta más belátásra. Amikor a földre szórt éles cserépdarabokon vonszolták, úgy érezte, mintha réten és puha virágokon csúsztatták volna. Újra megostorozták nyakán és térdén. De mintha szobrot vertek volna. Volt bajtársai ölelték, kérlelték, vonja vissza hitvallását. De mind hiába! A helytartó végül is lefejezésre ítélte. Ménasz megkérte a keresztényeket, hogy szállítsak majd holttestét hazájába, s derült lélekkel hajtotta bárd alá fejét. Holtteste ezután tűzbe került. Jó embereinek azonban sikerült a tüzet eloltaniuk, a maradványokat illatszeres gyolcsba takarniuk s elrejteniük. Mire egyikük házába értek a testtel, az égési sebeknek semmi nyoma sem volt rajta. Ez a vértanúság a hagyomány szerint 296 nov. közepén történt. Az Egyház ezért nov. 11-én ünnepli Ménaszt.

A vértanú utolsó kívánsága nemsokára teljesedett: földi maradványait Egyiptomba vitték: „Illett is - mondja az egyik mártírakta -, hogy teste annál az édesanyánál legyen, amely őt szülte és fölnevelte”. Ott azon a helyen temették el, ahová egy teve vitte s ahonnan nem akart elmozdulni.

Az egyik legenda szerint egy hadvezér szállította át a testét Frígiából Egyiptomba. Ismerte Ménaszt katona korából, s amikor seregének a líbiai pusztában kellett hadakoznia, segítségül magával vitte a drága ereklyéket. Hajón szállította titokban. Útközben a hajót valami csodálatos teveszerű szörnyek támadták meg. A vértanú testéből kilövető tüzes nyilak azonban ismételten elűzték őket. A végén ezek a csodálatos tengeri tevék megjuhászodva hajtották meg magukat Ménasz előtt és eltűntek. A végigküzdött hadjárat után a vezér vissza akarta vinni a testet Frígiába. Rá is tették az egyik teve hátára, de az meg sem mozdult. S ez a dolog ismétlődött a többi tevénél is. A hadvezér végül is kénytelen volt ott helyben eltemettetni. Megfestette azonban Ménasz katonaruhás képét azokkal a teveszerű lényekkel, amelyek a szent előtt hódoltak, megérintette vele a maradványokat s a fára festett képmást talizmánként vitte el magával.

A sír fölött csakhamar kisebb szentély emelkedett. A szentély közelében egy pásztornak beteg báránya meghempergett a földön s meggyógyult. Ugyanez történt sok beteg emberrel is. Ennek híre elterjedt mindenfelé. Magának Konstantin császárnak beteg leánya is ott keresett gyógyulást bélpoklosságára. A császár hálája jeléül szép templomot építtetett a sír fölé. A templom körül csakhamar más templomok is épültek, s a birodalom legelőkelőbbjei is lassanként ott telepedtek le. Így a sír körül nagy város keletkezett.

Eddig tart a Ménaszra vonatkozó és több változatban ismert ősrégi legendák elbeszélése. Igen nehéz a költészetből kihüvelyezni a történeti magot. Ménaszról vértanúságának kétségtelen tényén kívül alig lehet mást egész bizonyosan állítani. Nagyon lehetséges, hogy mindenestül Egyiptom szentje, vagyis hogy nemcsak születése, hanem vértanúsága is ott történt. De ha keveset is tud a történelem életéről, annál többet állapíthat meg nagyarányú tiszteletéről.

Alexandriától délnyugatra a régi Mareótiszban, a mai Mariut-pusztában, a líbiai sivatag északkeleti nyúlványában már Nagy Konstantin császár idejében nagy volt Ménasz tisztelete. Sírja fölött régibb alapokon szép bazilika épült s azt I. Teodózius (+ 395) császár idejében szentelték föl. Utódja, Arkádius még sokkalta nagyobb háromhajós, kétemeletes bazilikával egészítette ki a régit. Ezt követték kisebb-nagyobb templomok (baptisztérium, fürdőbazilika) és kápolnák. Az 5. század vége felé már hatalmas város fejlődött, amelyet Ménapolisnak (Ménasz városának) neveztek. A szenthelyek körül néhány száz szerzetes befogadására alkalmas kolostorok és fényesen berendezett magánlakások emelkedtek. Zénó császár (+ 491) óta legalább is 12.000 főnyi helyőrség tanyázott itt. A városon kívül jól kiépített temetők mellett szép kertek és termékeny szőlők terültek el.

Az 5. és 6. század folyamán a kegyhely az ókori kereszténység Lourdes-jává fejlődött. Hatalmas tömegek zarándokoltak ide mindenfelől. A gyógyulást kereső zarándokok számára külön bazilikában fürdők álltak rendelkezésre, amelyeket a vértanú sírja közelében fakadt csodáshatású forrás táplált. Magában a városban a Ménasz-tisztelettel kapcsolatos kegytárgyak és emlékek előállítására valóságos gyárak keletkeztek. Különösen nagy üzemben gyártották a csodás víz szállítására való és a szent szokásos ábrázolásával ellátott kisebb-nagyobb kétfülű korsócskákat. Ezek az ámpolnák eljutottak az akkori keresztény világ legtávolibb zugába is. S a nagy Ménasz-szentély nyomán keleten és nyugaton új templomok, kápolnák és búcsújáróhelyek keletkeztek mindenfelé. Az egész kereszténység visszhangzott dicsőségétől. Betegségekben, kétségbeejtő nehéz helyzetekben, elvesztett tárgyak keresésében a leghathatósabb közbenjárót látták benne nemcsak a keresztények, hanem még a zsidók és mohamedánok is.

A forgalmas egyiptomi kegyhelyet azonban a 10. században elpusztította az iszlám, s teljesen elnyelte a sivatag. Az utókor még a város helyét is elfelejtette; a régi szentély hajdani fényéről beszélő egy-két írásos emlék hihetetlen keleti mesének hangzott. Sőt a tudomány hajlandó volt magának Ménasznak történeti jellegét is kétségbevonni. Az ókornak ezt a Szent Péter és Pál sírja után leghíresebb vértanúi szentélyét ezeréves álmából végre felébresztette egy kiváló német pap-régész, Kaufmann Károly. 1905 nyarán 30 napi meddő kutatás és nagy nélkülözés után halálos betegen ütötte föl tanyáját egy nagy kiterjedésű rommezőn. Nem is sejtette, hogy a hely Karm Abum nevében a Karm Abu Mina (Ménasz atya szőlője) szavak rejlenek, s hogy a vértanú sírja fölött jár. Szent Ménasz akkor, mint hajdan annyi soknak, a kutatónak is visszaadta egészségét, s az háromévi (1905/8) fáradságos munkával kiásta a keresztény Pompejit. Azóta a sivatag szent városának minden kiásott köve újra Ménasz régi dicsőségéről beszél.

„Mondom nektek, hogyha ezek hallgatnak, a kövek fognak kiáltani (Luk. 19,40)

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr913239157

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.