Utolsó kérés a Szentatyához a formális korrekció előtt
2017. november 18. írta: Katolikus Válasz

Utolsó kérés a Szentatyához a formális korrekció előtt

November 14-én volt pontosan egy éve, hogy írói, Walter Brandmüller, Raymond Burke, Carlo Caffarra, és Joachim Meisner bíborosok nyilvánosságra hozták a korábban Ferenc pápának küldött dubia levelüket, amelyben a Szentatyától az Amoris Laetitia értelmezésbeli szakadást eredményező passzusainak tisztázását kérték.

Ferenc pápa sem a dubiára, sem a bíborosok többszöri megkeresésére nem reagált. Az elmúlt egy évben a pápai apostoli buzdítás okozta válság tovább mélyült (a legutóbbi összefoglalónk erről itt), a dubia bíborosok közül ketten (előbb Meisner majd Caffarra) elhunytak, Ferenc pápa tanításaival szemben pedig papok és világiak ún. "filiális korrekciót" adtak ki, továbbra is tiszteletteljesen kérve a pápát, hogy világos útmutatással vessen véget az Egyházban megjelent válságnak és szétszakadottságnak.

Burke bíboros most, a dubia közlésének egyéves évfordulóján interjút adott a National Catholic Registernek. A bíboros az interjújában világossá teszi, hogy utolsó, kétségbeesett kéréssel fordul Ferenc pápához, hogy a Szentatya a helyzetet kezelje - mielőtt azt végülis bíborosok teszik meg kényszerűen Péter utódja helyett, egy "formális korrekción" keresztül.

Az alábbiakban Burke bíboros interjújának magyar fordítását közöljük.

***

cardinal_burke_clarity_810_500_55_s_c1.jpgEminenciás úr, hol tartunk most, amióta ön, Walter Brandmüller bíboros, és a két nemrég elhunyt bíboros, Carlo Caffarra és Joachim Meisner, nyilvánosságra hozták a dubiát egy évvel ezelőtt, ezen a héten?

Egy évvel az Amoris Laetitiáról szóló dubia publikálása után - amely semmilyen választ nem kapott a Szentatyától - növekvő zavart látunk az apostoli buzdítás értelmezési módjai körül. Ezért az aggodalmunk az Egyház állapotáért és az Ő világbeli küldetéséért minden eddiginél sürgetőbbé vált. Én természetesen rendszeres kommunikációt tartottam fent Walter Brandmüller bíborossal ezekkel a legsúlyosabb ügyekkel kapcsolatban. Mindketten mély egységben maradtunk a két néhai bíborossal, Joachim Meisnerrel és Carlo Caffarrával, akik az elmúlt hónapok során hunytak el. Így tehát ismételten jelzem a helyzet súlyosságát, ami folyamatosan rosszabbodik.


Sok szó esett az Amoris Laetitia 8. fejezete zavaros jellegének veszélyeiről, kihangsúlyozva, hogy az nyitott a sokféle értelmezésre. Miért olyan fontos a világosság?

A tanításbeli világosság nem jelent semmiféle merevséget, ami hátráltatná az embereket abban, hogy az Evangélium útján járjanak, hanem épp ellenkezőleg, a világosság biztosítja azt a fényt, ami szükséges a családok kíséréséhez a keresztény tanítványság útján. A homályosság az, ami hátráltat minket abban, hogy az utat lássuk, és ami megakadályozza az Egyház evangelizáló munkáját. Ahogy Jézus mondja: "Eljön az éjszaka, s akkor senki sem munkálkodhat." (Jn 9,4).


Tudna többet mondani a jelenlegi helyzetről a dubia fényében?

A jelenlegi helyzet messze nem csökkenti a dubia avagy "kérdések" fontosságát, hanem még sürgetőbbé teszi őket. Egyáltalán nem arról van szó, amit néhányan felvetettek, hogy az egész "megjátszott tudatlanság", ami csak azért fogalmaz meg kétségeket, mert nem hajlandó elfogadni egy bizonyos tanítást. Az aggály ehelyett annak megállapítására irányult és irányul, hogy a pápa mit akart tanítani Péter utódjaként. A kérdések ezért a péteri hivatal elismeréséből születtek, amelyet Ferenc pápa az Úrtól kapott abból a célból, hogy megerősítse a testvéreit a hitben. A tanítóhivatal Isten ajándéka az Egyháznak azért, hogy világosságot adjon a hitletétemény kérdéseiben. A puszta természetüknél fogva azok a megerősítések, amelyekből hiányzik ez a világosság, nem minősülnek a tanítóhivatal megnyilatkozásainak.


Ön szerint miért olyan veszélyes, hogy az Amoris Laetitiának eltérő értelmezései vannak, elsősorban a rendezetlen együttélésekben lévők lelkipásztori megközelítésében, és különösen azoknak a polgári úton újraházasodott elváltakéban, akik nem élnek tisztaságban, de szentáldozásban részesülnek?

Nyilvánvaló, hogy az Amoris Laetitia egyes olyan jelzései, amelyek a hit és a keresztény élet gyakorlatának lényegi elemeit érintik, különféle értelmezéseket kaptak, amelyek eltérőek, és időnként összeférhetetlenek egymással. Ez a vitathatatlan tény megerősíti azt, hogy ezek a jelzések kétértelműek, megengednek különféle olvasatokat, amelyek közül több ellentétben áll a katolikus tanítással. A kérdések tehát, amelyeket mi, bíborosok feltettünk, arra vonatkoznak, hogy a Szentatya pontosan mit tanított, és hogy ez a tanítás hogyan harmonizál a hitletéteménnyel, tekintettel, hogy a tanítóhivatal "nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad." (II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 10.)


Nem tette a pápa világossá, hogy hol áll, az argentin püspököknek küldött levelén keresztül, amelyben azt állította, hogy "nincs más értelmezése", mint ami irányelveket azok a püspökök kiadtak - olyan irányelvek, amelyek nyitva hagyták annak lehetőségét, hogy a szexuálisan aktív, házasulatlan párok részesülhetnek az Oltáriszentségben?

Ellentétben azzal, amit egyesek állítottak, a pápának azt a Buenos Aires-i régió püspökeinek küldött levelét, amelyet röviddel a dubia kézhezvétele előtt írt, és amely a püspökök pásztori útmutatásaihoz fűzött kommentárokat tartalmaz, nem tekinthetjük megfelelő válasznak a feltett kérdésekre. Egyfelől ezeket az irányelveket különféle módokon értelmezhetjük; másfelől nem világos, hogy ez a levél tanítóhivatali szöveg-e, amelyben a pápa az egyetemes Egyházhoz kívánt szólni, mint Péter utóda. A tény, hogy a levél először azért vált ismertté, mert kiszivárogtatták a sajtónak - és csak később tette közzé a Szentszék - ésszerű kétséget vet fel a Szentatya abbéli szándékával kapcsolatban, hogy azt az egyetemes Egyháznak szánta-e. Ezen felül eléggé megdöbbentő lenne - és ellentétes Ferenc pápa nyíltan megfogalmazott óhajával, miszerint az Amoris Laetitia konkrét alkalmazását az egyes országok püspökeire bízza (Amoris Laetitia, 3) -, ha mégis az egyetemes Egyházra vonatkoztatna olyanokat, amik egy adott régió konkrét irányelvei. És nem kellene akkor a különféle püspökök által, Philadelphiától Máltáig, az egyházmegyéikben kihirdetett különböző rendelkezéseket érvényteleneknek tekinteni? Egy olyan tanítás, aminek a hatókörét és az effektív mondanivalóját nem megfelelően határozták meg, nem teheti kétségessé a világosságát az Egyház állandó tanításának, ami, bármely esetben, mindig megmarad normatívnak.


Amiatt is aggódik, hogy azzal, hogy egyes püspöki konferenciák engedélyezték bizonyos more uxorio (szexuális kapcsolatban) élő újraházasodott elváltak számára, hogy Oltáriszentségben részesüljenek a javulás határozott szándéka nélkül, ellentmondanak korábbi pápai tanításoknak, különösen Szent II. János Pál pápa Familiaris Consortio apostoli buzdításának?

Igen, a dubia, vagyis a kérdések továbbra is nyitottak. Azok, akik azt bizonygatják, hogy a Familiaris Consortio 84-es pontja által tanított gyakorlat megváltozott, ellentmondanak egymásnak, amikor az okok és következmények elmagyarázására kerül a sor. Egyesek odáig mennek, hogy azt mondják: az új együttélésben lévő elváltak, akik továbbra is more uxorio élnek, nincsenek a halálos bűn objektív állapotában (ehhez az Amoris Laetitia 303. pontját hivatkozzák alátámasztásként); mások tagadják ezt az értelmezést (az Amoris Laetitia 305. pontját hivatkozva hozzá), miközben teljesen a lelkiismeret döntésére bízzák a szentségekhez járulás feltételeinek meghatározását. Úgy tűnik, hogy az értelmezők célja az, hogy bármi módon változást érjenek el a gyakorlatban, miközben nem fontosak az okok arra, hogy miért akarják elérni ezt a célt, ahogy abban sem mutatják az aggodalomnak semmi jelét, hogy mennyire sodorják veszélybe a hitletétemény lényegi elemeit.


Milyen kézzelfogható hatása volt az értelmezések e keverékének?

Ez a hermeneutikai zavar egy szomorú eredményt már előidézett. Ami azt illeti, a család lelkipásztori gondoskodásának egy konkrét pontjával kapcsolatos kétértelműség egyeseket arra vezetett, hogy paradigmaváltást javasoljanak az Egyház teljes erkölcsi gyakorlatában, azokban az alapokban, amelyeket Szent II. János Pál pápa tekintéllyel tanított a Veritatis Splendor enciklikájában.

Ténylegesen beindult egy folyamat, amely a Hagyomány lényegi részei számára romboló. A keresztény erkölcsiséget nézve, egyesek azt állítják, hogy az abszolút erkölcsi normákat relativizálni kell, és hogy egy szubjektív, önhivatkozó lelkiismeret számára kell elsőbbséget - és végső soron kizárólagosságot - adni az erkölcsöket érintő kérdésekben. Ezért a dolog tétje semmiképp nem másodlagos a kérügmával, vagyis az alapvető evangéliumi üzenettel szemben. Arról van szó, hogy egy személy találkozása Krisztussal képes-e vagy sem, Isten kegyelméből, formát adni a keresztény életútnak úgy, hogy az összhangban legyen a Teremtő bölcs tervével. Hogy megértsük, milyen messzirehatók a javasolt változtatások, elég csak arra gondolnunk, hogy mi történne, ha ezt az érvelés alkalmaznák más esetekben, olyanokban, mint például amikor egy orvos abortuszokat végez, egy politikus egy korrupt körhöz tartozik, vagy egy szenvedő ember úgy dönt, hogy asszisztált öngyilkosságot kér...


Egyesek azt mondták, hogy mindennek a legártalmasabb hatása az, hogy egyszerre jelent támadást a szentségek és az Egyház erkölcsi tanítása ellen. Mit gondol erről?

Az erkölcsi vitán túl és felette állóan, az Egyház szentségi gyakorlatának értelme egyre jobban erodálódik az Egyházban, különösen a Bűnbánat Szentsége és az Oltáriszentség terén. A szentségekhez engedés döntő kritériuma mindig is az adott személy életmódjának Jézus tanításaival való összhangja volt. Ha ehelyett a döntő kritériummá az illető szubjektív bűnösségének hiánya válik - ahogy az Amoris Laetitia egyes értelmezői javasolják - nem változtatná ez meg maguknak a szentségeknek a természetét? Ami azt illeti, a szentségek nem személyes találkozások Istennel, ahogy nem is a közösségbe való szociális integrálódás eszközei. Helyette azok a mi Krisztusba és az Ő Egyházába épülésünk látható és hatásos jelei, amelyekben és amelyek által az Egyház nyilvánosan megvallja és működésbe hozza a hitét. Így tehát egy személy szubjektív, csökkentett bűnösségét, vagy annak hiányát megtenni döntő kritériumnak a szentségekhez engedésben, magát a regula fidei-t, a hit rendjét veszélyeztetnék, amelyet a szentségek kinyilvánítanak és működtetnek nemcsak szavakkal, de látható gesztusokkal is. Hogyan tudna az Egyház a megváltás egyetemes szakramentuma maradni, ha a szentségek értelmét kiüresítenék?


Annak ellenére, hogy önöknek és sokan másoknak, beleértve több, mint 250 akadémikust és papot, akik a filiális korrekciót aláírták, láthatóan nagyon súlyos aggályai vannak ezeknek az Amoris Laetitia-beli passzusoknak a hatásai miatt, és mert ezidáig nem kaptak választ a Szentatyától, itt most egy utolsó kérést fogalmaz meg felé?

Igen, e súlyos okok miatt, egy évvel a dubia nyilvánosságra hozatala után, ismételten a Szentatyához és az egész Egyházhoz fordulok, hangsúlyozva, mennyire sürgető, hogy az Úrtól kapott szolgálata gyakorlásával a pápa megerősítse a testvéreit a hitben, a tanítás világos kifejezésével a keresztény erkölcsiséggel és az Egyház szentségi gyakorlatának jelentésével kapcsolatban.

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr1013296633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.