2017. december 11. Szent I. Damazus pápa és hitvalló
2017. december 11. írta: Katolikus Válasz

2017. december 11. Szent I. Damazus pápa és hitvalló

szdamazen.jpgDamazus a 4. század egyik legnagyobb pápája. Olyan időben lépett Szent Péter örökébe, mikor az Egyház már régóta kiállotta az üldözés vérpróbáját, sőt Nagy Konstantin és utána több más jámbor császár oltalma és pártfogása alatt kezdte feledni a hős elődöket és az ősi nagyságot. A régi világ megvetés, önmegtagadás, másvilágiság szelleme hanyatlóban volt; elvilágiasodás, elpuhulás, versengések és civódások léptek a régi bensőség, testvériség és szeretet helyébe. Az Úr Krisztus titokzatos testét pedig tépte, szaggatta az arianizmus eretneksége, mely olyanformán, mint a protestantizmus és a mai modernizmus, a fa gyökerére tette a fejszét: tagadta az Úr Krisztus istenségét, a szent kereszténység természetfölötti tanítását és programútját. Megalkudott e világ kívánságaival és ízlésével, és ezért meg is nyerte e világ nagyjainak támogatását.

Damazus abban az időben volt pápa (366-384), mikor a niceai zsinat (325) régen elítélte már az ariánus tévedést, de hatalmaskodó császárok, haszonleső nagyok és laza egyházfők még mindenütt görcsösen tartották a hatalmat és nem akarták engedni az egyszer elfoglalt pozíciókat. A hithű katolikusoknak, s főként a gerinces püspököknek, volt mit kiállniuk. Libérius pápát is Thrákiába hurcolták számkivetésbe. Damazus, az ő hűséges diakónusa siratta, elkísérte az országhatárig, s Rómába térve, hűségesen képviselte az ő szellemét. Meg is választották utódjának 366-ban. Azonban az a világias szellem, mely a dicső vértanúkor után Rómában is fölütötte fejét, egy Urzicínus nevű papot állított szembe vele. A viszálykodásoknak se vége, se hossza nem volt, még összetűzésre is került a sor - nagy időket megszégyenítő dolog: Szent Ágnes temploma mellett testvérvér folyt. Damazus vigasztalhatatlan volt; s hegyibe még bevádolták a császárnál, mintha a vérontásnak ő lett volna az oka. Üggyel-bajjal menekült meg a haláltól. Szerencsés megmenekülését Nólai Szent Félix (lásd jan. 14.) közbenjárásának tulajdonította. El is zarándokolt a sírjához.

Amint megszabadult törvénytelen ellenfelétől, egész erejével az ariánusok ellen fordult, és élete végéig, körülbelül nyolcvanéves koráig, fáradhatatlanul tartotta egyik zsinatot a másik után, írta határozottsággal és apostoli tekintéllyel teli leveleit a világ minden tájára, támogatta Szent Atanázt és Szent Ambrust, állandó érintkezésben volt Nagy Szent Vazullal és megérte a veszedelmes eretnekségnek összeomlását Keleten és Itáliában.

Közben nem feledkezett el arról, hogy a hanyatló evangéliumi szellemet nem elég rendelkezésekkel és tilalmakkal élesztgetni; hanem fajra megkell nyitni életerejének ősforrásait. Damazus főként kettőt látott ilyent: a Szentírást és a dicső vértanú múltat. Igyekezett mindkettőt megnyitni.

Messzetekintő szeme elhatott a Chalkisz sivatagba és megakadt ott egy kemény önsanyargatásban összeaszott remetén: Jeromoson (szept. 30). Ment egyik levél a másik után, míg Jeromos engedett: Követte a kereszténység fejének hívását, „mint magának Szent Péternek szavát”. Rómába, az elpuhult világvárosba elvitte a puszták kemény aszkéta szellemét és ennek lelkes híveket szerzett a legmagasabb körökben is. De magával hozta nagy tudományát, fényes elméjét és ragyogó tollát is. Damazus megtette titkárának, és nyilván azt gondolta, amit annyian mások: ő lesz majd az agg Damazus utódja. Isten mást akart, azt, amire éppen Damazus hívta fel Jeromost: van nyelvtudása, tanultsága, jó tolla, ajándékozza meg hát a kereszténységet olyan bibliával, melyet könnyen és szívesen olvas a latin világ. Jeromos még ott, Damazus oldalán hozzáfogott a nagy munkához, mely azután életének főműve lett. Ha ma az ünnepi szentmisén halljuk az evangélium-éneklést, voltaképpen az idestova 1700 év előtt élt öreg Damazus pápa gondosságát kell dicsérnünk.

Még nagyobb hálára és kegyeletre kötelezte a keresztény világot a mai napig egy más gondosságával, mely pápasága egész idejére kiterjedt és párhuzamosan folyt más gondjaival.

Már fiatal korában külön kegyelet vonzotta a vértanúkhoz. Dicső emlékük összeszövődött úgyszólván gyermekálmaival. Atyja az alsóbb papsághoz tartozott, ú. n. lektor, fölolvasó volt, akinek tisztéhez tartozott a vértanúk emléknapján a hívők gyülekezetében felolvasni haláluk történetét. Ámulatba táguló áhítattal hallgatta és szívta magába a serdülő fiú a keresztény hősiesség emlékeit; ragyogó képük elkísérte még álmába is. És mikor a meglett férfi józan szemével körülnézett a sivár jelenben, feszülő lelke folyton visszajárt a nagy múltba, onnan merített bizalmat és erőt küzdelmeihez és szenvedéseihez. Mikor pedig Szent Péter székébe került, nem késett mások számára is, főként a messzebbről zarándokló hívők seregei számára is hozzáférhetőkké tenni a keresztény megújhodásnak a forrásait.

Amióta ugyanis Nagy Konstantin szabadságot adott az Egyháznak, az ú. n. milánói rendelettel 313-ban, s a hívők a katakombákból, a földalatti folyosó-sírokból kimerészkedhettek megint Isten szabad napfényére, egyre-másra emelkedtek a fényes templomok a vértanúk tiszteletére; ereklyéik a katakombák sötétségéből oltárok és szentélyek verőfényébe kerültek; az ilyenformán árván maradt sírhelyek pedig lassan feledésbe merültek. A szent pápa már most nekilátott: megnyittatta megint a beomlott bejáratokat, kitágíttatta a folyosókat, lépcsőket csináltatott a híresebb sírokhoz, szelelő és világító nyílásokat nyittatott. A zarándokok megint szabadon járhattak a helyeken, hol minden lépés hősökről és hős időkről beszélt. De a kövek néma nyelvét talán nem mindenki hallja. Ahhoz külön lelki fül kell. A pápa tehát maga készített egyszer, de szívből jött és szívhez szóló verses föliratokat, s ezeket hű segítője, Filokalus ügyes kézzel, gyönyörű betűkkel márványba véste. A márványlapok odakerültek a katakombák falára, a sírok szájára, s ahonnan a drága ereklyék már hiányoztak, ezek az igénytelen versek beszéltek: „Aki olvasod, tiszteld a szentek sírját; sem nevüket, sem számukat nem tudta megőrizni a múlt”. Mégis - ott olvassuk Marcellus pápa, Lőrinc diakónus, Tarzícius akolitus dicsőségét, s olvasták előttünk annyi nemzedéken keresztül mások.

Prudencius, a kiváló költő otthagyta erdős hazáját, Galliát, lelkes kegyelettel járta a nagy vértanú múlt emlékeit, hosszasan elmerengett Damazus versein és addig-addig melengette a kicsiny magot, míg terebélyes fává nem lett Hatalmas költeményekre hangolták a kegyeletes pápa epigrammái.

Különös meghatódottsággal állunk meg egy fölirata előtt: „Ebben a halomban Istennek szentelt csontok nyugszanak. Itt nyugszik Damazus húga Irén. Krisztusnak szentelte életét, hogy a szent szüzesség igazolja a hajadon érdemeit.” Itt tehát megszólal Damazusban az ember. Megemlékezik még arról, hogy „szeretetük tanúja”, az anyja, Laurencia, őreá hagyta a lánykát zálogként, mikor e világból elszállt. Egyebet is alig tudunk Damazus családjáról és ifjúkori életéről, mely ott folyt le a Szent Lőrinc bazilika fényes árnyékában. Régi nagy emberek a történet verőfényébe emelték életfájuk büszke koronáját, lombjuk soknak nyújtott oltalmat, törzsük támaszt, gyümölcsük táplálékot. De gyökerét vajmi kevesen kívánták látni.

Így él Szent Damazus a mi kegyeletes, hálás emlékezésünkben is, mint a vértanúk trubadúrja, s mint a katakombák újraépítője.

Tudjuk a katakombák sorsát. Damazus hozzáférhetőkké tette, de a zarándok-kegyelet nem sokáig kereshette föl. 410-ben a gótok romba döntötték Róma környékét is, a következő bizonytalan időkben tisztes ember nem igen merészkedett azokra a helyekre, hol zsiványok, szegény-legények vertek tanyát. A bejáratok beomoltak, s lassan még az emlékük is kiveszett. A középkori zarándokok programtuján nem szerepeltek a katakombák. 1578-ban szőlőmunkások kutat ástak, s közben üregre bukkantak. Az elképedt Róma és az ámuló világ előtt akkor újra föltárult a földalatti Róma és kezdett tanúságot tenni az ősi hitről ép akkor, amikor az újítók ennek a hitnek ősiségét kétségbe vonták. Ismét kövek kezdtek beszélni, mikor emberek hallgattak. S előkerültek megint azok a kövek is, melyekre Filokalus mesteri keze rávéste Damazus pápa vértanú-dicsőítő emlékverseit. A Szentek életének olvasója külön hálával emlékezik meg első tiarás életírójukról és tiszteletük buzgó úttörőjéről.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr9413471939

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.