Brandmüller bíboros Lutherről, az Amoris Laetitiáról, a Dubiáról, és a jelenlegi helyzetről
2018. január 03. írta: Katolikus Válasz

Brandmüller bíboros Lutherről, az Amoris Laetitiáról, a Dubiáról, és a jelenlegi helyzetről

Az alábbi interjú a teológus és egyháztörténész Walter Brandmüllerrel (a négy dubia bíboros egyikével) a német kath.net oldalon jelent meg, december 30-án. Az interjú angol nyelvű fordítását a Catholic World Report közölte.

cardwbrandmuller-678x380.jpg2017 emlékezetes év volt a protestáns reformáció 500. évfordulója miatt. Luther és a protestantizmus különféle aspektusai számos teológiai és történelmi eszmecsere meghatározó témái voltak. Különösen a katolikus egyház tekintetében egyes kommentátorok azt gondolták, hogy kimondhatják vagy ki kell mondaniuk, hogy Luther radikális "átértékelése" van kilátásban. Ferenc pápa legutóbb 2017. december 7-én jelentette ki, hogy az ökumenikus út, amit a Szentlélek hívott elő, arra vezetett minket, hogy "feladjuk az olyan, régi előítéleteket, mint amilyenek a Luther Mártonnal és a kor katolikus egyházának állapotával kapcsolatosak".

A La Civiltà Cattolica jezsuita lap októberi száma azt írta, hogy a wittenbergi tézisek nem jelentettek sem kihívást, sem lázadást a tekintéllyel szemben, hanem azok inkább "javaslatok voltak az Evangélium hirdetésének megújítására, egy Egyházon belüli 'reform' őszinte szándékával". A jezsuiták számára (és a cikkük számára, amelyet személyesen a pápa ellenőrzött) a problémát az az állítás jelenti, amelyet az Egyház és Luther is megfogalmazott, ti. hogy a teljes igazságot képviselik. Mindazonáltal azt írják, hogy Luther szerepét, mint "a hit tanúságtevőjét", nem lehet tagadni.

Milyen "előítéletekre" gondolhattak? De facto feloldja ez utólagosan Luther kiközösítését? Valóban felemeli ez most már Luthert "a hiteles reform egyházának doktora" rangjára? A reformáció valóban "a Szentlélek munkálkodásának" ideje volt, ahogyan azt az olasz püspöki konferencia egyik képviselője mondta? A pápák és az Egyház, a Trentói Zsinattal együtt, tévedtek volna, amikor a lutheranizmust eretnekségnek nyilvánították, mint ami veszélyezteti a hit igazságát?

Brandmüller bíboros: Nem volt szükség a "Luther Év 2017"-re ahhoz, hogy mindkét oldalon túllépjenek a hagyományos felekezetpárti történetíráson, ami hozzávetőlegesen az I. Világháborúig gyakori volt. Legkésőbb a náci diktatúra végére, amely alatt "a hitvalló egyház" katolikusai és protestánsai ugyanúgy szenvedtek, a kutatók mindkét oldalon megtalálták a Lutherről és a reformációról való írás olyan módját, ami a tények objektív és józan ábrázolásán, és kritikus magyarázatán alapult. Katolikus oldalról arról beszélni tehát, hogy szükség van Luther átértékelésére, a kutatómunka és a vonatkozó irodalom tényleges állapotának teljes figyelmen kívül hagyását mutatja.

Ami a híres 95 tézist illeti, azt kellene mondanunk, hogy valójában azokat többé-kevésbé katolikus módon is lehet érteni. Egy elkötelezett pap tiltakozásának kifejeződései voltak a búcsúkkal kapcsolatos félreértésekkel és visszaélésekkel szemben.

Ezek azonban kevesebb, mint három éven át tartottak; azután 1520-tól Luther a három hírhedt ún. "Kampfschriften"-ben közölte a radikális szakítását a katolikus hit alapvető tanításaival - mindezt példátlan vehemenciával és súlyossággal. Hogy hogyan juthatott önmagában erre a szakításra, olyan kérdés, amit a történeti kutatás a mai napig nem tudott kielégítően megmagyarázni. Azonban Luthert a hit tanúságtevőjeként bemutatni - vagy, ahogy már szintén megtörtént, "a hit atyjaként" - teljességgel téves, a már említett okokból.

Így hát Lutherrel szembeni "előítéletekről" beszélnek? Ön pedig Luther kiközösítettségéről beszél? Nos, egy olyan ember esetén, aki már 500 éve halott, nyilvánvalóan csak "utóítéletek" lehetnek. Először is azt kell mondanunk, hogy Luther kiközösítése történelmi tény. Hogyan akarna ettől megszabadulni? És egy kiközösített személy számára - itt a római törvény érvényesül: mors solvit omnia - a halál mindent felold. Ezért őszintén naív Luther kiközösítésének feloldását követelni. A tény, hogy egy ilyesfajta követelés gyakran ünneplésre talál a médiában, csupán a meglehetősen naív és torz kapcsolatukat mutatja a múlttal és a történelemmel.

Azt kérdezi, hogy Luthert fel kellene-e emelni "a hiteles reform egyházának doktora" rangjára? Nos, mindenekelőtt el kellene magyaráznia, hogy mit ért "reform" alatt. Egyvalami világos vele kapcsolatban: a megreformált személynek vagy dolognak ugyanannak kell lennie, aki vagy ami reformra szorult. Ha nem ez a helyzet, akkor nem reform történt, hanem váltás. Mármost Jézus Krisztus Egyháza mindig "mássá" válhat és kell is válnia: ti. egyre inkább tökéletesebbé. Luther azonban - a protestáns egyháztörténész, Franz Lau szerint - "radikális felfordulást" akart. Az értekezésében, ami a "A német nemzet nemességéhez" címet viseli, kinyilvánította, hogy három falat akar lebontani.

Az első falnak az Egyházi Rendre alapított papságot látta, a másodiknak a Jézus Krisztustól kapott küldetésre alapozott Egyházi Tanítóhivatalt, és a harmadiknak a pápaság létezését. Az a tény, hogy ezek a "falak" szilárd bibliai alapokon nyugszanak, nem izgatta a dühös ágostonrendi barátot. Amint sikerül lebontania ezt a három falat, Luther a pápai Egyház teljes struktúrájának összeomlását jósolta.

Azt állítani, hogy ez a teljes szakítás "a Szentlélek műve" volt, egészen abszurd, amit csakis a történelem dokumentumainak és tényeinek teljes figyelmen kívül hagyása magyarázhat - ez pedig egy püspöktől több, mint megdöbbentő. Ami pedig a Trentói Zsinatot illeti: az egy egyetemes zsinat volt, és az is marad, ez pedig, a pápával és az ő felügyelete alatt, az Egyház Tanítóhivatalának legmagasabb rangú szerve. A definitíven előadott tanítása tévedhetetlen... A tanításbeli határozatai mindörökre érvényesek.


Az elmúlt évet az Amoris Laetitia apostoli buzdítás körüli viták jellemezték, többek között azért is, mert ön, Carlo Caffarra, Raymond Leo Burke, és Joachim Meisner bíborosokkal együtt öt dubiát hozott fel, vagyis olyan kérdéseket, amelyek tisztázást igényelnek, mivel az Egyház egyetemes és változhatatlan tanítása forog kockán. Elmagyarázná, hogy mi ezeknek a "dubia" kérdéseknek a lényege?

Brandmüller bíboros: A kérdések, amelyeket a szokásos eljárásrend szerint adtunk be a Szentatyának és a Hittani Kongregációnak, a következőket tartalmazták:

1. Lehetséges-e az, hogy egy olyan személy, akit fennálló házassági kötelék köt, de egy új partnerrel férjként és feleségként él együtt, bizonyos esetekben "feloldozásban és szentáldozásban" részesülhet (lásd AL 305. és 351. lábjegyzet)?

2. Vannak-e olyan abszolút erkölcsi parancsolatok vagy tiltások, amelyek kivétel nélkül és minden körülmények között köteleznek? (mint pl. egy ártatlan személy meggyilkolása)

3. Igaz-e az most, ahogy mindenkoron, hogy olyasvalaki, aki tartósan házasságtörésben él, objektíve a súlyos bűn állapotában van?

4. Vannak-e olyan élethelyzetek, amelyek annyira lecsökkentik az erkölcsi felelősséget, hogy egy erkölcstelen cselekedet (ebben az esetben a házasságtörés) erkölcsileg felmentetté, vagy akár még igazolttá is válik?

5. Lehetséges-e az, hogy egy személyes lelkiismereti döntés megenged kivételeket önmagukban erkölcstelen tettek abszolút tilalma alól?

Ahogy láthatja, ezek a kérdések a hitbeli és erkölcsi tanítás alapjaival kapcsolatosak. Ha ezt a tanítást követjük, úgy az 1., a 4. és az 5. kérdést egyértelmű nemmel kell megválaszolnunk, míg a 2. és 3. kérdést igennel.


Az Amoris Laetitiáról szóló vita, ahogy az olyan kezdeményezésekről szóló viták is, mint a "Házasságot Mindenkinek!" (beleértve az azonos nemű párokat is), gyakran világossá tették, hogy egyesek "antropológiai forradalmat" követelnek. Azaz: radikálisan új értelmezését annak, hogy mi az ember, hogyan élhet, és hogyan kellene élnie.

Ön szerint ez a természettörvény hiányos megértésével áll összefüggésben, amit mind a teológia területén, mind a hierarchia egyes szegmenseiben megfigyelhetünk?

Brandmüller bíboros: Ha valaki azt gondolja, hogy homoszexuális személyek "házasságra" léphetnek, vagy sebészeti eszközökkel lehetséges nemet váltani vagy más beavatkozást végezni az emberi természetbe, úgy ez kétségtelenül egy perverz lázadás a teremtés rendje ellen, az ember természete ellen, amilyennek azt Isten akarta és megteremtette. Olyan módon cselekedni, ami ellentétes ezzel a természettel, az ember önpusztítását jelenti. A lényeg hazug eltagadása lenne, ha "új értelmezésről" beszélnénk.

Ami azt illeti, meglehetősen aggasztó, hogy ez az ideológiai zűrzavar odáig terjed, hogy az emberek azt hiszik, a szubjektivizmust a végletekig vihetik. Ez azt jelenti, hogy valaki nemet mond a saját teremtmény voltára és a Teremtőjére. Az ember ül Isten trónjára! Groteszk, abszurd, és apokaliptikus elképzelés.


A tudósítók több oldalról is felfigyeltek és panaszkodtak az Egyházban eluralkodott zavarra. Sok hívő, aki "mostanáig" csukva tarthatta a szemét és "ráhagyatkozhatott Rómára", most úgy érzi, mintha otthontalanná és magára hagyottá vált volna egy kulturálisan zavaros korszakban. Nem annyira a biztos pontok elvesztéséről van szó, hanem inkább a "támogatás és biztatás" vélt elvesztéséről egy döcögős úton.

A katolikusoknak gyakran támad az a benyomása, hogy mostanában minden a távolra szakadtak támogatásáról szól, megerősítve őket, hogy minden rendben van azzal, ahol vannak, miközben a szidalmak csak a közelben maradottaknak vannak fenntartva. Mit gondol erről a történelmileg egyedi helyzetről?

Brandmüller bíboros: Ön helyesen beszél zavar terjedéséről. Ebben a helyzetben, amelyet Szent Pál előre látott - lásd a Titusznak és Timóteusnak írt leveleket -, a fontos dolog az, hogy az iránymutatást az Egyház Hagyományából merítsük, amelyet a Szentlélek vezetett, és amely konkrét, mai kifejezést a Katolikus Egyház Katekizmusában kapott. Bármi, ami a katekizmusnak ellentmond - függetlenül az ellentmondás forrásától -, az nem katolikus igazság.

Bárki, aki a katekizmussal együtt hisz, és aszerint is él, a jó úton jár. Kétségtelen, hogy ez az út most sötétségen, ködön, és nehéz terepen át vezet.

Ami a "távolra szakadtakkal" kapcsolatos kérdését illeti: azok a személyek, akik nem ismerik az Egyház hitét, az Istenbe vetett hitet, vagy az egészet elvetik, ezen emberek számának növekedésébe egy katolikus, egy pap, vagy akár egy püspök természetesen nem törődhet bele. Igyekeznie kell, hogy megmutassa ezeknek a kortársaknak is - és régóta ők alkotják a többséget - a hit útját, ami nélkül nincs örök üdvösség. Maga Jézus nem arról prédikált, hogy "Maradjatok ott, ahol vagytok", hanem hogy "Tartsatok bűnbánatot és higgyetek a Jóhírben!". A tény, hogy emberek egymás idegeire mennek közösségen belüli katolikus vitákban, ahelyett, hogy a sokaság örök üdvösségével törődnének, a korunk katolikusai közötti lelki vitalitás riasztó hiányáról tanúskodik.

Azután ön "történelmileg egyedi helyzetről" beszél. Ebben nem értenék egyet önnel további tisztázás nélkül. Az ariánus válság idejében - az ariánusok nem hitték, hogy Jézus egylényegű az Atyaistennel - a püspökök túlnyomó többsége a római birodalom keleti felében tévedésbe esett. Csak a Niceai és Kalkedoni Zsinatokon keresztül sikerült a hitnek e halálos fenyegetésén túljutni. Az Úr akkor is a hajóban volt, ahogy ma is itt van - még ha épp aludni is látszik.

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr3913548207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Never 2018.01.04. 08:48:12

Érdeklődéssel olvastam a cikket, egészen eddig a kérdés-mondatig: "Az Amoris Laetitiáról szóló vita, ahogy az olyan kezdeményezésekről szóló viták is, mint a "Házasságot Mindenkinek!" (beleértve az azonos nemű párokat is), gyakran világossá tették, hogy egyesek "antropológiai forradalmat" követelnek." Ez egy jellemző bulvár-újságírói fogás, ahol két, egymástól különböző témát kapcsolnak össze, mintha azok összefüggésben állnának - annak érdekében, hogy a második, egyértelmű negatív állítás az elsőre is vonatkozzon az olvasó szemében. Az a cikk, amelyik ilyennel él (és az a bíboros, aki ilyenhez adja a nevét) sajnos jelentősen csökkenti a saját hitelességét. Nem lenne szabad, hogy egy jó bíborosi titkárságon átcsússzon ilyen.