Negri érsek a püspöki korrekció aláírásáról: "Meg kell mutatnunk a hagyományos álláspont világosságát!"
2018. január 05. írta: Katolikus Válasz

Negri érsek a püspöki korrekció aláírásáról: "Meg kell mutatnunk a hagyományos álláspont világosságát!"

Az olasz emeritusz érsek a püspöki "hitvallásról", az Egyházban uralkodó zavarodottságról, és az ökumenikus párbeszédről beszélt.

Luigi Negri, Ferrara-Comacchio emeritusz érseke január 4-én adott interjút az olasz La Nuova Bussola katolikus hírportálnak. Az alábbiakban ennek az interjúnak a magyar nyelvű fordítását közöljük.

negri_1_810_500_55_s_c1.jpgNegri püspök, mi vezette önt arra, hogy aláírja a hitvallást?

Látva a házasság témájával kapcsolatos súlyos zavart az Egyházban, úgy gondolom, meg kell mutatnunk a hagyományos álláspont világosságát. Számomra helyesnek tűnt aláírni a hitvallást, mivel annak tartalma azt az álláspontot képviseli, amit én széles körben hirdettem az elmúlt évek - és nem csak az utóbbi hónapok - során, minden olyan igyekezetemmel, amit a család, az élet, a gyermekvállalás, és a fiatalok nevelése és formálása iránti felelősség témáira fordítottam. Ezek abszolút fontos kérdések, amivel úgy tűnik, a katolikus világ egésze nincs teljesen tisztában.


Egyesek azt mondanák, hogy túlságosan is sokat beszélt a családról és életről...

Egy olyan Egyház, aminek nincs nyílt, szisztematikus, és - mondhatni - napi szintű gondja a családok védelmére, támogatására, és az evangelizálásról és tanításról szóló küldetésére, egy olyan Egyházat jelent, ami súlyos mértékben a világi gondolkodáshoz igazodik. Egy ilyen mentalitás, ami nagyban uralja a társadalmainkat, úgy tartja, hogy minden "erkölcsileg kényes" kérdés (hogy egy ma gyakran előkerülő kifejezést használjak) a politikai és társadalmi intézmények, leginkább is az államok közöttiek felelősségi körébe tartozik. Az Egyház társadalmi tanításával összhangban én úgy vélem, hogy a személy, az identitásának fejlődése és világbeli felelőssége olyan témák, amelyek az Egyház konkrét, alapvető, és legfontosabb feladatai közé tartoznak.

A harc a világ mentalitása - amit Ferenc pápa a pontifikátusának első hónapjaiban "az uralkodó és kizárólagos gondolkodásmódnak" nevezett - és az élet és létezés keresztény felfogása között zajlik. Ha az Egyház nem vállalja fel teljességgel ezt a konfrontációt, az lényegében odáig fog vezetni, hogy önmagát jelentős mértékben kiszorítja a közéletből.


A három kazah püspök hitvallása sokat szól az jelenlegi zavarodottságról az Egyházban. Ön szintén felhívta erre a figyelmet, és mégis vannak, akik tagadják ennek a zavarodottságnak a létezését, és azt mondják, hogy ez csupán az Egyház megújulásával szembeni ellenállás miatt van.

Zavarodottság van. Létezik és súlyos. Értelmes ember ezt nem tagadhatja. Utalnék Caffarra bíborosnak azokra az őszinte, de elborzasztó szavaira, amelyeket nem sokkal a halála előtt mondott: "Egy olyan Egyház, ami kevés figyelmet fordít a tanítására, nem lelkipásztoribb, hanem tudatlanabb Egyház." Ez a tudatlanság zavarodottságot szül. És itt megint Caffarra bíborost idézném, aki azt mondta, hogy "csak egy vak ember tagadhatja, hogy nagy zavarodottság van az Egyházban". Én pedig tanúskodhatok erről abból, amit láttam, különösen a püspökségem utolsó hónapjaiban Ferrara-Comacchio-ban. Naponta beszéltem jó keresztényekkel, akik lelkiismerete rendkívül nagy csalódottsággal volt tele, és akik nagyon szenvedtek. Egyenesen kimondom: nagyobb szenvedés volt ez, mint amit sok klerikus- és püspöktársam átél. Olyan emberek szenvedése ez, akik többé már nem érzik a törődést és támogatást az igazság, a jóság, a szépség, az igazságosság iránti alapvető igényeikben, amelyek pedig az ember szívének legmélyét alkotják, és amelyeket egyedül Krisztus misztériuma mutat meg mélységeiben és hoz el rendkívüli módon.

Nem akarok vitába bocsátkozni senkivel, de nem hallgathatok arról, hogy munkálkodnunk kell azon, hogy a hagyomány nagyszerűsége ismét a keresztény emberek tapasztalatává váljon, és olyasvalamivé, amit a keresztények minden embernek felmutathatnak.


A zavarodottságról szólva, az elmúlt napokban új vita támadt, amiben Benedek pápát tanításbeli tévedések kijavításának elmulasztásával vádolták, és megint a II. Vatikáni Zsinatot emlegették.

Nem szeretnék elveszni elkapkodott és ideológiákkal terhelt újraértelmezésekben, amelyek az Egyház életének olyan alapvető pillanatait érintik, mint amilyen például a [II. Vatikáni] Zsinat volt. Rendkívüli és összetett tapasztalat volt, olyan aspektusokkal, amelyek nem mindig világosak. Vagy amilyen Szent II. János Pál nagyszerű és felejthetetlen tanítói hivatala volt, és az ő odaadása annak hirdetésében a világ felé, hogy Krisztus az egyetlen út az üdvösségre, és hogy az Egyház az egyetlen hely az ember számára egy - ahogy ő fogalmazott - megújított élet megtapasztalására. Ezek olyan mérföldkövek az úton, amelyek azután XVI. Benedek nagyszerű tanítói hivatalában összhangra találtak, erőteljes hívásként az átmenet folytonosságára a zsinat előtti, a zsinati, és zsinat utáni valóság között. Olyan, rendkívüli fontosságú kibontakozás volt ez, amiből az Egyház ma is él.

II. János Pál és XVI. Benedek a katolikus tanítóhivatalt rendkívül széles szintre emelték. Abszurd dolog ezeknek a nagyszerű alakoknak az értelmezéseit érdekek szerint hajlítgatni az Egyház életében. De ugyanígy abszurd II. János Pál és XVI. Benedek pontifikátusait Ferenc pápa tanítói hivatalához hasonlítgatni. Az Egyház történelmében mindegyik pápának megvan a maga szerepe. Ferenc szerepe bizonyára nem az, hogy elismételje a keresztény üzenet teljességét és sokoldalúságát, hanem az, hogy bizonyos szükségszerű következtetéseket vonjon le belőle az erkölcsi és társadalmi szinteken.


Szintén a zavarodottságról szólva, az elmúlt évben volt a protestáns reformáció 500. évfordulója is. Az Egyházban olyan dolgokat láttunk és hallottunk, amik őszintén szólva elképesztőek voltak.

A tanításbeli és kulturális zavarodottságnak vannak olyan aspektusai, amelyeket józan ésszel és alapvető kulturális képzettséggel rendelkező emberek nehezen hisznek el. Ez a Lutherrel kapcsolatos ügy hihetetlen. Ez a Luther, akiről annyi szó esik, nem létezik. Ez a reformer Luther, ez az evangelizáló Luther, ez a Luther, akinek a jelentléte pozitív és jótékony volt az Egyház számára, minden történelmi és kritikai alapot nélkülöz.

Az egy teljesen más kérdés, hogy amikor a Nyugaton súlyos támadások érik a vallási hagyományt, elengedhetetlen, hogy minden vallásos ember megértse, hogy eljött az idő egy új és nagyszerű közös cselekvésre. Természetesen össze kell fognunk. De ahhoz, hogy össze tudjunk fogni, nem kell felhigítanunk a saját önazonosságunkat, vagy azt hinnünk, hogy a saját identitásunk megléte akadályt jelent a törekvéseinkben. Épp ellenkezőleg: azok, akik vallási párbeszédbe, ökumenikus párbeszédbe bocsátkoznak, párbeszédbe a társadalommal a saját, konkrét identitásukkal, rendkívül fontos hozzájárulást adnak. Zavarodottan nekiindulva nem lehet sem együttműködni, sem párbeszédet folytatni. Párbeszédbe saját identitással kezdesz, és a katolikus identitás, ha azt a teljességében élik meg, egyedülálló és pótolhatatlan hozzájárulásokat tud adni a társadalom életéhez.

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr6913552473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.