Az Egyház szentségeinek krisztusi eredete
2018. január 10. írta: Katolikus Válasz

Az Egyház szentségeinek krisztusi eredete

szentsegek.pngA Trienti Zsinat szentségekről szóló legelső kánonja (1601) kimondja, hogy az újszövetségi szentségeket Jézus Krisztus alapította és egyben föl is sorolja a szentségeket:

1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségeit nem mind a mi Urunk Jézus Krisztus alapította, vagy több, vagy kevesebb volna mint hét, ti.: a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűnbánat szentsége, az utolsó kenet, az egyházi rend és a házasság –, vagy hogy a hét közül bármelyik is nem volna valódi és sajátos értelemben vett szentség: legyen kiközösítve.

A szentségek hetes számáról viszonylag későn, először a 12. században van szó. A hét szentség első felsoroását Petrus Lombardus-nak tulajdonítják. A szentségekre használt sacramentum latin szó eredetileg a szoros értelemében vett szentségeken kívül tágabb jelentéssel rendelkezett. A Szentírás latin fordításában ezzel a szóval a müszterion görög szót fordítják, de nem ez a szó kizárólagos fordítása, találkozhatunk fordításként a mysterium szóval is. A müszterion szó a Szentírásban leggyakrabban Isten titkos üdvözítő tervére vonatkozik, amely feltárul a kinyilatkoztatásban, az üdvösség történetében [1]. Ilyen értelemben a sacramentum szó először a feltáruló isteni titkokra, mindenekelőtt a megváltás titkára vonatkozott, de aztán a szót használták az ezekben a titkokban való részesedésre is. Így például Tertullianus a sacramentum szót használja az egész keresztény tanításra, vallásra is, de különösen a keresztségre és az Eucharisztiára [2]. Az ember üdvösségére vonatkozó isteni titkok érzékelhető eseményeken, személyeken, mindenekelőtt a megtestesült Ige személyén keresztül tárulnak fel, akiben, akinek a tanításában és cselekedeteiben megvalósulnak Isten üdvösségre vonatkozó tervei. Így a sacramentum szó jelentésében egyre inkább megjelent az is, hogy itt olyan jelekről van szó, amelyek által valamilyen módon részesednek Jézus Krisztus megváltásának gyümölcseként az isteni életben. A szentség fogalmához tehát egyre inkább hozzátartozott a jel fogalma is.

A skolasztikus teológia, amely az egyes teológiai fogalmak nembe és fajba sorolását fontosnak tartotta, a szentségeket a jelek nemébe sorolta. A szentségekben az érzékelhető események jelként utalnak valamire. Az Egyház életében, liturgiájában sok ilyen jel, jelszerű cselekedet van. Ilyenek például a templom, az oltár fölszentelése, a víz, a bor, egyes termékek megszentelése, egyes személyek fölszentelése stb. Ezek közül választódott ki a jelek neme alá tartozó külön fajként a hét szentség. Magában a folyamatban egyes helyeken, egyes szerzőknél voltak bizonytalanságok is. Így például egyesek az egyházi rend diakonátust megelőző fokozatait is szentségi jellegűnek gondolták, mások ugyanígy vélekedtek a szerzetesi beöltözés, fogadalom szertartásairól.

A szentségtan fentiekben nagyon vázlatosan ismertetett története jó példája annak a fejlődésnek, amely általában kapcsolódik a hitletéteményhez. Ez a fejlődés más mint a világban tapasztalható fejlődés, amelyben a különböző, politikai, tudományos, művészeti stb. forradalmak megtagadják az előzőeket, ezek tagadásával, teljesen új alapokra építve próbálják biztosítani az emberiség fejlődését, haladását. Ez a fejlődés évszázadokon keresztül tartott, de soha nem került ellentétbe a kezdetekkel, az előzőekkel. Ebben a fejlődésben nincsenek lényegüket tekintve új dolgok, de a lényeget körülvevő dolgokban, szertartásokban, gyakorlatban jelentős fejlődés történt. Ezt a fejlődést a kibontakozás, a bennfoglaltnak kifejezetté válása, a kezdettől fogva meglévő dolgok pontosabb meghatározása, kiemelése, csoportosítása jellemzi.

Szent X. Piusz pápának a modernizmus állításait elítélő, Lamentabili sane exitu kezdetű dekrétuma a szentségekkel kapcsolatban is említ téves állításokat. Ilyen például (40): „A szentségek abból keletkeztek, ahogy az apostolok és utódaik a körülmények és események hatására Krisztusnak egynémely eszméjét vagy szándékát értelmezték”. Vagy (41): „A szentségeknek tulajdonképpen csak az a célja, hogy a Teremtő mindenkor jótékony jelenlétét az ember emlékezetébe idézzék”. A szent pápa figyelmeztetései ma is időszerűek, mert ma is lehet találkozni olyan álláspontokkal, amelyek szerint a szentségek elsősorban a történelmi fejlődés (jóllehet hasznos) eredményei, és az Egyháznak szabadsága van arra, hogy az ezek lényegét érintő dolgokat is módosítsa.

Amint említettük a skolasztika szerint a szentségek a jelek csoportjába tartoznak. A jeleknek általában az a tulajdonságuk, hogy túl mutatnak magukon, utalnak valami olyan valóságra, ami a jel mögött van. Mi az a lényeges különbség, amely elválasztja a szentségeket az Egyház többi szent jelétől? Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint a szentség olyan szent dolognak a jele, amely megszenteli az embert (ST III q. 60. a. 2). Az ember megszentelése a kegyelem által történik, a szentségek a megvalósított jel által közlik a megszentelő és/vagy a szentség jellegének megfelelő segítő kegyelmeket. Három szentség, a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend szentségi fokozatai eltörölhetetlen jegyet nyomnak a lélekbe. Így válnak el a szentségek az Egyház többi szent jelétől, amelyeket szentelményeknek (sacramentalia) nevezünk. Míg a szentségek magának a jelnek a megvalósítása által (ex opere operato) okozzák az ember megszentelődését, közlik a kegyelmet, a szentelmények erre felkészítő lelki hatásokat eredményeznek. A szentelmények másik hatása, hogy általuk bizonyos dolgok kivonódnak a profán használatból és szent dolgok céljára lesznek fenntartva. Míg a szentségeket Krisztus alapította, a szentelményeket általában az Egyház határozza meg. Minthogy a szentelmények mögött az Egyház imádsága, könyörgése áll, ezek esetében is többről van szó, mint egy ember magánimádságáról, de mégsem lehet velük kapcsolatban szentségi hatásról beszélni. A szentelmények között kiemelt helye van a szentségek kiszolgáltatását körülvevő szertartásoknak, így a szentmise szertartásának, amelyben a szentségre vonatkozó közvetlen rész a kenyér és a bor átváltoztatása és az áldozás.

Az ember megszentelődésének, a kegyelemnek Isten az oka, és ez az isteni okság Jézus Krisztus megváltása által valósul meg. Ebből következik, hogy azokat a „csatornákat”, szent jeleket, szentségeket, amely által az ember megszentelődése, a kegyelem közvetítése történik, csak maga Isten határozhatja meg. Ez az alapja a Trienti Zsinat dogmájának, amely szerint a hét szentséget megváltásunk szerzője, Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és ember, alapította. A keresztségre többször utalnak az evangéliumok, az Eucharisztiát és az elsősorban ehhez kapcsolodó egyházi rendet pedig Jézus Krisztus az utolsó vacsorán alapította. A Trienti Zsinat dogmája szerint (DH 1752) Jézus Krisztus az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” szavakkal papokká szentelte az apostolokat. A bűnbánat szentségét feltámadása után alapította, amikor megjelent tanítványainak, rájuk lehelve közölte velük a Szentlelket a bűnök megbocsátására (Jn 20, 22). A többi szentség megalapításának ideje is a feltámadás és a mennybemenetel közé eshetett. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szentségek krisztusi alapítását illetően sem vagyunk kizárólag az evangéliumok elbeszélésre utalva, hiszen a Szentírás mellett a szóbeli apostoli hagyomány is tanúskodhat emellett, ez a hagyomány pedig átadódik az Egyház hagyományában mind a mai napig. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír a szentségek krisztusi alapításáról (1117):

Az Egyház a Lélek által, aki Őt “bevezeti a teljes igazságba” (Jn 16,13), lassanként ismerte meg e Krisztustól kapott kincset, és határozta meg pontosabban “kiszolgáltatását”, hasonlóan ahhoz, ahogy Isten misztériumainak hűséges gondnokaként [30] a Szentírás kánonja és a hit tanítása tekintetében tette. Így az Egyház az évszázadok folyamán fölismerte, hogy liturgikus ünneplései között van hét, melyek a szó sajátos értelmében az Úr által alapított szentségek.

A fentiekből az is nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus mint a szentségek alapítója nem határozta meg teljes részletességgel azokat a szertartásokat, amelyekben ezek kiszolgáltatása történik. Abból azonban, hogy ő a hét szentség alapítója, következik, hogy a lényeges dolgokban meghatározta a szentségeket. Lényeges dolognak kell tekinteni annak meghatározását, hogy mire szolgálnak az egyes szentségek. A keresztség és az Eucharisztia szentségi jeleinek meghatározása kiterjed arra, hogy milyen „anyagot” kell használni a szentségi jelben és melyek az anyagot szentségi jellé tévő szavak (forma). Azonban ez a meghatározás sem terjed ki például arra, hogy kovászos vagy kovásztalan kenyeret kell-e használni. A többi szentség esetében a jelet illetően csak általánosabb meghatározásról van inkább szó, amelyre utalnak a különböző rítusok bizonyos részletekben eltérő szertartásai.


Molnár Máté


Irodalom

[1] Roger W. Nutt: General Principles of Sacramental Theology, The Catholic University Press

[2] Schütz Antal: Dogmatika

[3] Ludwig Ott: Grundriss der Dogmatik, Verlag Nova & Vetera

[4] Thomas Joseph White: The Light of Christ. An Introduction to Catholicism. The Catholic University of America Press

A bejegyzés trackback címe:

http://katolikusvalasz.blog.hu/api/trackback/id/tr5413564635

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.