2018. január 17. Szent Antal apát
2018. január 17. írta: Katolikus Válasz

2018. január 17. Szent Antal apát

szantal.jpgEgyiptom Kóma nevű falujában született 251-ben. Szülei buzgó keresztények voltak, kiknek Isten jósága e világ javaiból is bőven juttatott. Boldog családi életet éltek, Úgyhogy gyermekük a szülői házon kívül nem szívesen időzött. Iskolába sem szeretett járni. A világi tudományok nem érdekelték, de annál inkább kedvelte a Szentírást; örömest hallgatta, ha felolvasták, s mivel csodálatos emlékezőtehetsége volt, idővel könyv nélkül tudta.

Tizennyolc éves lehetett, mikor szülei elhaltak és ő tekintélyes vagyon birtokába jutott. Az volt a szándéka, hogy vagyona kezelésének és húga nevelésének él. Alig múlt el azonban hat hónap, mikor a templomban a gazdag ifjúról szóló evangéliumot (Máté 19,17-23) hallotta. Szívére vette az Úr Jézus szavait: „Menj, add el, amid van, oszd a szegényeknek...” és 300 holdnyi birtokát szétosztotta. Eladta ingóságait is és ezek árát megharmadolva, egyik részét a szegényeknek adta, másikát húga nevelésére, a harmadikat saját fenntartására szánta. Kevéssel utóbb azonban hallotta a hegyi beszéd szavait: „Ne legyetek szorgoskodók a holnapról. A holnapi nap gondoskodjék önmagáról” (Máté 6,34); erre húgát a falubeli szüzekre bízta, önmaga pedig csekély maradék pénzét is elosztogatta, s teljesen szegényül a remeték közé ment, kik a környéken szétszórtan nagy számmal éltek.

Egy öreg bölcs remetét választott ki lelki vezetőül. Sovány élelmét és hitvány ruházatát, valamint a szegényeknek szánt alamizsnát kézimunkájával kereste meg. Dolga végeztével el-ellátogatott a szomszédos remetékhez s tanulékony lélekkel hallgatta tanításukat és szemlélte életmódjukat. Mindeniknél talált valami követnivalót; egyiknél a lelki vidámság, másiknál a szent komolyság fogta meg lelkét; ennek türelmét, amannak virrasztásait és önsanyargatásait csodálta; volt, kinek nyájassága, másnak tudomány- szeretete tetszett meg neki. Mint szorgalmas méh mindent összegyűjtögetett, s nagy lelki haszonnal szokott megtérni ezekről a jámbor kirándulásokról kunyhójába. Otthon azután szorgalmasan elgondolkozott azon, amit látott és hallott s minden jót türelmesen és gondosan utánozni iparkodott. Ilyenformán csakhamar oly nagy erényességre tett szert, hogy remetetársai Isten barátjának nevezték.

A gyors és könnyű előhaladás boldog korszakára csakhamar keserves idők következtek. A gonosz lélek ugyanis ádáz harcot kezdett ellene. Mindent megkísérelt, hogy haladását megnehezítse, őt magát elkeserítse, s ha lehet, tönkretegye. Először vágyat próbált benne kelteni az után, amit elhagyott: eszébe hozta birtokait, húgát, a világi fiatalemberek örömeit. Majd az erényes élet nehézségeivel ijesztgette; a bizalmatlanságot és kishitűséget keltegette benne: lesz-e eredménye erőfeszítéseinek? Bírja-e majd gyenge szervezete ezt az életet? Utóbb már éjjel-nappal tisztátalan csábító képeket varázsolt eléje és félelmetes látomásokkal gyötörte. Szent Antal mindezek ellen a kísértések ellen szívósan állta a harcot; munkának adta magát, szigorú böjtöket tartott, kákán vagy puszta földön aludt, a halálról és ítéletről elmélkedett.

A hosszú, heves harcban kimerülve, teljesebb magány utáni vágy fogta el. Elvonult egy régi, elhagyott síremlékbe. Egyik meghitt barátja hordott neki élelmet. Egy éjjel az ördög annyira megkínozta, hogy másnap barátja a földön elterülve félholtan találta. Nagy üggyel-bajjal a közeli faluba vitte rokonaihoz, kik szerető gondozásba vették. Mikor azonban éjnek idején a háznép aludt, Antal arra kérte mellette virrasztó barátját, hogy vigye vissza előbbi magányába. Barátja nem minden aggódás nélkül megtette kívánságát. S csakugyan újabb rettenetes kísértések támadtak rá. A gonosz lélek testi bántalmazásokkal és ijesztő torz alakok felvonultatásával kínozta. Egy alkalommal a legnagyobb küzdelem hevében lelkére hirtelen fénysugár vetődött, melyben az Úr Jézus jelenlétére ismert. „Hol voltál, édes Jézusom, hol voltál? Fohászkodik Szent Antal fáradt lelke az Úrhoz. Miért nem jöttél előbb, meggyógyítani sebeimet?” Az Úr ezt felelte: „Itt voltam, Antal, vártam küzdelmed kimenetelét. Mivel férfiasan tusakodtál és nem tágítottál, mindig segítségedre leszek”.

Tizenöt évet töltött volt már akkor szülőföldje határában. 35 éves korában útrakelt, hogy járatlan vidéken, háborítatlan magányt keressen. Útközben még néhány súlyos kísértéssel próbálta meg őt a gonosz lélek, de ezek már csak a részéről elvesztett harcnak végső erőlködései voltak. Szent Antal a Pispir hegységben egy várromot talált, itt húzta meg magát. Cellaszerű kis zugba befalazta magát s húsz esztendőt töltött itt szent elmélkedésben; az anyagot hozzá a könyv nélkül tudott Szentírás szolgáltatta. Eleinte csak nagy időközökben tévedt oda egy-egy ember, kiktől csekély táplálékát szerezte. Utóbb mind többen és többen vettek tudomást róla, egyre nagyobb számban keresték föl s így tartózkodási helye elvesztette magány jellegét. Előjött tehát és új életet kezdett.

A húsz évig tartó szent magány alatt Istenben elmerült élete, a folytonos imádság és elmélkedés egészen az Úr Jézus mintájára formálta a lelkét. életszentség és bölcsesség ömlött el külsején, az Istenben élő ember meghatottsága rezgett szavaiban. Mindenki gazdagodott, aki hozzá jött. Szelíden szólt, de igen komolyan. Mindenki figyelemmel, tisztelettel és áhítattal hallgatta; érezték, hogy Istentől jött. Messze földről fölkeresték e világ nagyjai is tanács végett, fejedelmek és püspökök; sokan hozzája szegődtek, lelki atyjuknak választották, letelepültek közelében, s így a Pispir hegy vidékén egész remetetelep alakult. Ez volt az első társas remeteség, első, kezdetleges formája a szerzetesi közösségnek (cenobiaság). Így lett Szent Antal a szerzetesség pátriárkája, ellentétben Remete Szent Pállal, ki egész életén át teljes magányosságban élt.

Mikor 311-ben tudtára esett, hogy Maximinus császár üldözést indított a keresztények ellen, így szólt tanítványaihoz: „Menjünk mi is testvéreink dicsőséges diadalünnepére; vagy küzdjünk magunk is, vagy legalább nézzük meg a küzdőket”. Fölkerekedtek tehát és elmentek Alexandriába. Szent Antal sorra járta a börtönöket, bíróságokat, vesztőhelyeket s lelkesítette a vértanúkat. Maga is igen vágyott meghalni az Úr Krisztusért. Fehérre mosta remeteruháját és feltűnő helyeken forgolódott, hogy észrevegyék és elfogják. De felőle más volt az Úr rendelkezése.

Visszatért tehát a pispiri remeteségbe. Mivel azonban mind többen jöttek, messze vidékről is, őt hallani és csodálni, a kevélység kelepcéjétől félve elhatározta, hogy Thebaiszba költözik. Azonban Isten sugallatára megváltoztatta útirányát, kelet felé ment és a róla elnevezett Szent Antal-hegyen telepedett meg. A hegyoldalban kis forrás mellett kertet készített, hol maga termelte táplálékát: kis szemet meg zöldséget. Vizéhez jártak inni a környék állatjai, köztük a zebrák is. Egy zebrafalka ismételten kárt tett a kertjében. Legközelebbi alkalommal a jámbor öreg megleste és szemrehányások közt jól elpáholta vezérüket: „Miért bántotok engem, hiszen én nem bántalak titeket? Menjetek Isten nevében és vissza ne jöjjetek!” Ettől fogva a zebrák nem merészkedtek kertjébe jönni.

Mivel Szent Antalnak igen nagy tekintélye volt, arra kérték az egyiptomi püspökök, hogy Alexandriában szálljon vitába az ariánus eretnekekkel. Isten dicsőségéért és az igaz hitért mindenre kész volt Szent Antal. Lement Alexandriába és a Szentírásból az eretnekeknek fényesen bebizonyította, hogy a Fiú-Isten nem teremtmény, hanem ugyanúgy Isten, mint az Atya. Ugyanakkor meglátogatta Alexandriában Didi must is, ki négyéves kora óta vak volt, mégis korának legkiválóbb hittudósai közé tartozott. Beköszöntött s ezt kérdezte „Didimus, sajnálod-e, hogy nem láthatod a világot?” Háromszor kérdezte, s Didimus harmadszorra felelt: „Sajnálom!” „Ne sajnáld, szólt Szent Antal, hogy híjával vagy annak, amivel hangyák, legyek és szúnyogok is dicsekszenek; hanem inkább örülj, hogy olyan látásod van, minővel a szent apostolok rendelkez-tek; többet ér a lelki szem, mint a testig.

Életének utolsó tizenöt esztendejében két tanítványa, Amathas és Makárius (lásd jan. 2) voltak mellette. Mikor közeledett halála órája, üdvös intéseket adott nekik, majd lelkükre kötötte, hogy sírját senkinek el ne árulják. Nem akarta ugyanis, hogy testét bebalzsamozzák és különösebb tisztelettel illessék. Dolgairól fogy rendelkezett, hogy egyik köpönyegét adják Szent Athanáznak, a másikat Szerágion püspöknek, szőrköntöse pedig az övék maradjon. „Isten hozzátok, fiaim, Antal már megy s e világon többé nem lesz veletek”. Ajkán e szavakkal mosolyogva adta ki lelkét 105 éves korában, 356-ban. Foga, látása és hallása haláláig ép volt.

Szent Antal életét Szent Athanáz alexandriai püspök (máj. 2) írta meg, s tanításaiból is közöl. Közülük való a következő is: „Bizonytalan a halál órája. Mikor fölkelsz, nem tudod, megéred-e a nap lenyugtat. Mikor lefekszel, nem tudod, nem halálos ágyadba feküdtél-e s meglátod-e még a kelő napot? Erre kell gondolni! Akkor nem nyugtalanítanak a tisztátalan gondolatok, sem a kincsek után való vágy, kibékülsz ellenségeddel, visszaadod az idegen jószágot”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.