2018. február 7. Szent Romuáld apát
2018. február 07. írta: Katolikus Válasz

2018. február 7. Szent Romuáld apát

szromualdus.jpgSzent Romuáld a középkor legsötétebb szakában és a legmélyebb erkölcsi süllyedés idejében élt, mégis úgy tudta berendezni életét, hogy az mintául és ihletésül szolgált nemcsak kortársainak, hanem az utána következett nemzedékek hosszú sorának is.

A ravennai Honesti hercegi családból származott, ifjúságát kortársaihoz hasonlóan játékkal, lovaglással, vadászással és más lovagi szórakozásokkal töltötte. Isten igéjének hallgatására se érkezése, se kedve nem volt. Már huszadik életévében járt, mikor egy megrázó esemény egyszerre kizökkentette őt lagymatag közömbösségéből. Történt ugyanis, hogy atyja, Szergius herceg egy földdarab miatt hevesen összetűzött egyik rokonával. A veszekedő felek, a kor barbár szokásáriak megfelelően, fegyverre bízták igazságukat. Szergius erős fenyegetéssel fiát is kényszerítette, hogy mint néző jelen legyen. A diadal a rokon halálával végződött. Romuáldot lelke mélyéig megrendítette az imént még vidám és életerős ember halála. Irtózattal fordult el a véres hullától s bár a gyilkosságban semmi része nem volt, mégis a ravennai S. Apollinare in Classe mellett épült bencés kolostor felé irányozta lépteit, hogy annak falai mögött negyven napon át böjtöljön és vezekeljen.

Itt a kolostorban sokat volt együtt egy élemedettebb korú jámbor laikus testvérrel, aki váltig biztatta, hogy hagyja ott egészen a világot. Romuáld sokáig habozott, mert nem bízott eléggé magában, Mikor azonban Ravenna híres védőszentje, Szent Apollináris vértanú kétízben is megjelent előtte teljes túlvilági dicsőségében, ellenkezése megtörött.

A könnyelmű világfiból bencés szerzetes lett. Romuáld komolyan vette hivatását és nemsokára annyira vitte a tökéletességben, hogy valamennyi szerzetestársát messze maga mögött hagyta. De remeteség után sóvárgott. Apátja engedelmével már három év mulya elhagyta a kolostort és egy Marinus nevű jámbor életű, de nyers modorú remetéhez csatlakozott, aki a velencei lagúnák egyik elhagyatott szigetén élt. A remete szívesen látta, de mindjárt kemény iskolába is fogta. Az volt ugyanis a szokása, hogy fel és alá járva mondotta a zsoltárokat. Romuáldnak vele együtt kellett mondania. Mivel azonban még járatlan volt az olvasásban, sokszor elakadt. Marinus minden ilyen alkalommal balfülön vágta őt. Romuáld egy ideig alázatosan tűrte a szokatlan és meg nem érdemelt fenyítéket; végre egy napon azzal a szerény kéréssel fordult nyers mesteréhez, hogy ha úgy tetszik neki, ezentúl inkább jobbfülét üsse, mert a balra már jóformán egészen megsüketült. Marinus csak ekkor eszmélt rá büntetésmódjának barbárságára; mélyen elszégyenlette magát s ezentúl gondosan óvakodott minden testi fenyítéktől.

Ezidőtájt Guarin, a dél-franciaországi kazáni Szent Mihály-kolostor apátja Rómából hazamenőben rövid időre megállapodott Velencében is, hogy Szent Márk ereklyéi előtt lerója hódolatit. Hamarosan észrevette, hogy Orseolo Péter dogéban nagy hajlandóság van a szerzetesi életre. Sietett őt megerősíteni ebben az istenes szándékában, és hogy szavának nagyobb súlyt adjon, a már akkor szent hírében álló Romuáldot és Marinust is Velencébe hivatta tanácsadás végett. A doge szívesen hajolt ennyi különböző oldalról jövő rábeszélésre, de ügyeinek rendezésére haladékot kért. Guarin hazatért kolostorába, de mikor a kikötött egy esztendő eltelt, újra megjelent a lagúnák városában és 976 szeptember 1-én Orseolo Péter veje, Mauroceni János, továbbá Gradonico János és a két remete kíséretében Lombardián keresztül egyenesen Kazánba indult, itt a doge és két társa késedelem nélkül magokra öltötték a szerzetesi öltönyt, Romuáld és mestere pedig egy közeli remeteségbe vonultak vissza. De alig egy év mulya Orseolo és Mauroceni is hozzájuk kívánkoztak. Mivel pedig ezzel egyidejűleg mások is csatlakoztak hozzájuk, nemsokára egész népes remetekör alakult körülöttük, melynek azonban már nem Marínas, hanem Romuáld volt a feje.

Romuáld és társai nagyon szigorú életmódot folytattak; sokat böjtöltek, sokat sanyargatták magokat és minden szükséges dolgot a maguk kezemunkájával állítottak elő. Romuáld önmegtagadásban túltett valamennyi társán; állandóan cilíciumban járt, vánkos gyanánt egy tuskódarabot használt és napi eledele jóformán egészéven át alig állott másból, mint egy marék borsóból. A puhasághoz szokott doge természetesen nehezen szokta meg ezt a kemény életmódot. Különösen a böjtöt nem bírta; ezt Romuáldnak nagy szégyenkezve megvallotta. Erre Romuáld, aki csak önmagával szemben volt kérlelhetetlenül szigorú, készségesen megengedte neki, hogy ezentúl egy negyeddel nagyobb adagot kapjon.

A kazáni remetéskedésben Romuáld egyszer csak meghallotta, hogy atyja, aki már régebben belépett az egyik ravennai kolostorba, heves kísértései miatt el akarja hagyni a rendet. A szentéletű remete késedelem nélkül útnak eredt, s miután nagykeservesen általvergődött az Alpokon, egyenesen Ravennába sietett, hogy atyját visszatartsa végzetes szándékának keresztülvitelétől. Célját el is érte; Szergius szerzetes maradt és Istennel teljesen kibékülve boldog halállal múlt ki.

Romuáld atyja megmentése után ismét a remeteéletre adta magát. Ezúttal a S. Apollinare in Classei-i kolostor egyik erdejében vonta meg magát. De itt hamarosan magára vonta a classei zárda lakóinak figyelmét, kik 996-ban apátjukká választották.

Romuáld eleinte hallani sem akart róla, de az ifjú és lelkes III. Ottó császár határozott parancsa előtt meg kellett hajolnia. Mint apát mintaszerű fegyelmet teremtett kolostorában, sőt idővel a szomszédos romagnai, isztriai és toszkánai részekre is kiterjesztette reformáló tevékenységét. Amerre csak megfordult, mindenütt újalapítású vagy legalább újszellemű kolostorok támadtak nyomában, melyek megannyi tűzhelyei lettek a diadalmasan terjedő clunyi szellemnek. De a szemlélődő élet utáni vágya nem gyöngült. 999-ben Ottó császár és II. Szilveszter pápa hozzájárulásával lemondott és a ravennai tengerpart mocsarainak egyik Pereum nevű kicsiny szigetére vonult vissza. Itt tanítványainak befogadására egy újabb kolostort épített, melyhez III. Ottó 1001-ben egy kis templomot csatolt a kevéssel előbb (997 ápr. 23.) meggyilkolt Szent Adalbert püspök tiszteletére. Az új kolostorban csakhamar pezsgő élet indult meg; falai köpül egymásután rajzottak ki a különböző missziós csapatok, melyek főleg az észak- és keleteurópai pogány népek megtérítését vették munkába. Innét indult el a német királyi családdal rokonságban levő Querfurti Brúnó=Bonifác is, aki később (1009. febr. 14.) a poroszok közt vértanúhalállal fejezte be életét. Talán az ő példája nyomán magát Romuáldot is megszállotta a vértanúság vágya. Huszonnégy társával Magyarországnak vette tehát útját, hogy azon keresztül az északi pogányokhoz menjen. De a Gondviselés másként határozott felőle. „Mikor már közel jártak Pannónia határához - olvassuk életírójánál, Damjáni Szent Péternél -, Romuáldot hirtelen olyan bágyadtság fogta el, hogy nem tudott tovább menni.

Betegsége sokáig elhúzódott; mert valahányszor elhatározta, hogy visszafordul, azonnal meggyógyult, s viszont, ha felgyógyultan folytatni akarta útját, arca azonnal megdagadt s gyomra teljesen felmondta a szolgálatot. Végre összegyűjtötte társait s így szólt hozzájuk: „Úgy látszik, Isten nem akarja, hogy tovább menjek. Mivel azonban vágyatok nem titok előttem, senkit sem kényszerítek a visszatérésre... Bár úgy hiszem, hogy a vértanúság koronáját ti sem fogjátok elnyerni, mégis szabad választástokra bízom, hogy tovább mentek-e vagy pedig velem együtt visszatértek.”

Romuáld tehát folytatta tovább kolostorépítő és reformáló tevékenységét. 1012 az Appenninek zordon tájaira húzódott. Az Aeno völgyében, a természeti szépségeiről híres Casentinoban jártában egy magas hegytetőn állapodott meg. Mivel az út nagyon kifárasztotta, egy csermely partján ledőlt pihenni. Álmában, miként egykor Jákob, egy égig érő létrát látott, melyen fehér ruhába öltözött szerzetesek jártak föl s alá. Mikor fölserkent és jobban szétnézett, igen kedvére valónak találta a helyet. Minden oldalról meredek bércek szegélyezték s az év kétharmad részében hó födte. Romuáld azonnal elhatározta, hogy a zordon helyen új remetetelepet létesít. Maldo gróf, a vidék tulajdonosa készörömest odaajándékozta neki a kívánt magaslatot a hozzája tartozó völggyel és vadászkastélyával, a Ca' Maldolival együtt, sőt később maga is követői közé szegődött. Romuáld azután maga és négy társa számára elkülönített cellákat s középre egy kis oratóriumot épített. Így jött létre a híres Camaldoli remeteség, mely idővel a bencés rend egy újabb hajtásának, a kamalduli szerzetnek bölcsője lett. Romuáld ugyanis a maga és követői életének szabályozásánál Szent Benedek reguláját vette alapul, de némi módosításokkal. Nevezetesen álmára való emlékezéssel fehér ruhát írt elő és szigorúan kötelezte szerzeteseit, hogy mindig mezítláb, rövidre nyírott hajjal és hosszú szakállal járjanak. A hús és bor élvezését egészen eltiltotta s böjt idején csak kenyeret és vizet engedett.

A remeték szigorúságának és életszentségének híre gyorsan tovaterjedt. Az első telepesek mellé csakhamar újak szegődtek, és az imént még ijesztő vidék fokozatosan valóságos paradicsommá szelídült. De Romuáld alázatossága és szerénysége nem bírta el az emberek bámulatát. Elhagyta tehát kemény vezeklésének ezt a színhelyét is, Umbriába vándorolt és itt Sasso-Ferrato mellett újabb, még a camaldolinál is népesebb remetetelepet alapított. De sokáig itt sem volt maradása. Utoljára Val-de-Castroba ment; ott építtetett magának egy kis templomocskát és cellát, s ott készült a halálra. „Húsz éve már - mondotta egyszer egy papnak -, hogy a halálra készülök, de minél tovább készülök, annál világosabban látom, hogy nem vagyok méltó Isten színének látására.” A halál 75. Damjáni Szent Péter szerint 120 éves korában érte utol 1027 jún. 19-én. Teteme jelenleg Fabrianoban nyugszik.

Szent Romuáld egész életén át a szigorú penitencia és vezeklés embere volt. Legkedvesebb olvasmánya szentek élete volt. Tanítványainak gyakran szokta volt mondani „A szentek élete általjárja csontjaimat s velőmet, és ha a magam életét szemlélem, csaknem meghalok szégyenletemben”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.