George Weigel az amerikai First Things magazinban megjelent cikkében leszögezi, hogy olyan "paradigmaváltás", amiről az Amoris Laetitia kapcsán beszélnek (többek között a Magyar Kuríron is), nem lehetséges az Egyházban.
A „paradigmaváltás” fogalma, amióta Thomas Kuhn “A tudományos forradalmak szerkezete” című, 1962-ben megjelent könyvével népszerűsítette, lenyűgöző vitákhoz vezetett, hogy vajon ez vagy az törés paradigmaváltást jelent-e az előző tudományos ismeretekhez képest. De arról nem igen vitatkoznak, hogy egy „paradigmaváltás”, - mint a „váltás” Sir Isaac Newton kozmológiájáról Albert Einsteinére, vagy a váltás a betegséget kiváltó miazma elméletről a bacilus elméletre – egy szakítás a folytonosságban. Egy „paradigmaváltás” drámai, hirtelen és váratlan törést és ezáltal egy új kezdetet jelez az emberi tudásban.
Tehát vannak-e az Egyházban „paradigmaváltások”?
Úgy tűnik, hogy van erre egy bibliai bizonyíték a Galatáknak írt levél első fejezetében, ahol Szent Pál távirati stílusban leírja, hogyan értette meg a megdöbbentő igazságot: az üdvösséget, amelyet Izrael népének ígértek meg az Ábrahámmal és Mózessel kötött szövetségben, kiterjesztették a Pogányokra. Valaki „paradigmaváltást” lát János evangéliumának első fejezetében, amely a Názáreti Jézust „Igének” nevezi, aki „kezdetben Istennél volt”.
Ezek azonban isteni kinyilatkoztatások, és amint az Egyház régóta hiszi és tanítja, a kinyilatkoztatás befejeződött az utolsó apostol halálával. Tehát az a fejlődés, ahogy az Egyház az evangéliumot értelmezi az évszázadokon át, nem „paradigmaváltások” vagy szakítások, vagy radikális törések és új kezdetek kérdése; hanem annak a kérdése, amit a teológusok tanbeli fejlődésnek hívnak. Mint ahogy Boldog John Henry Newman tanította nekünk, a hiteles tanbeli fejlődés szerves és folytonosságban van „a hittel, ami...egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek” (Júd 1,3). A Katolikus Egyház nem okoz töréseket: erre volt próbálkozás 500 évvel ezelőtt, katasztrofális eredménnyel a keresztény egység és Krisztus ügye számára.
Tehát nem volt szerencsés, hogy Pietro Parolin bíboros, a Szentszék államtitkára a közelmúltban az Amoris Laetitiát, Ferenc pápa házasságról és családról szóló apostoli buzdítását „paradigmaváltásnak” nevezte.
Talán Parolin bíboros másképp értelmezte a „paradigmaváltást”, mint Thomas Kuhn (bár a szó általános értelmezése a Kuhn féle „paradigmaváltás, mint szakadás” fogalma). Talán a bíboros azt sugallta, hogy az Amoris Laetitia az Egyház egész népétől azt kérte, hogy nagyobb érzékenységgel és szeretettel bánjon azokkal, akik még nem kötöttek egyházi házasságot, de akik szeretnének a katolikus közösség része lenni (értékes javaslat, bár az általam ismert helyzetekben az együttérzés a norma). De bármit is szándékozott, a bíboros nem gondolhatta azt, hogy az Amoris Laetitia egy „paradigmaváltás” abban az értelemben, hogy gyökeres törést jelent az előző katolikus értelmezésekkel szemben. Mert a Katolikus Egyház nem alkalmaz „paradigmaváltásokat” a szónak ebben az értelmében, és maga a pápa is hangsúlyozta, hogy az Amoris Laetitia nem javasol szakítást az Egyház állandó tanításával a házasság felbonthatatlanságáról és a szentáldozáshoz járulás feltételeiről.
Ahol azonban egy Kuhn-féle „paradigmaváltáshoz” hasonló van folyamatban, az az Amoris Laetitia fogadtatása több helyi Egyházban – és ez baljós jel. Az Amoris Laetitia lelkipásztori alkalmazásának értelmezése Máltán, Németországban és San Diegó-ban egészen más, mint ahogy Lengyelországban, Pheonix, Philadelphia, Portsmouth városokban, Angliában és Edmontonban, Alberta tartományban értelmezték. Ebből kifolyólag a Katolikus Egyház kezd hasonlítani az Anglikán Közösségre (ami maga is egy nyomasztó emlékű „paradigmaváltás” terméke, amely John Fisher és Thomas More fejébe került). Mert az Anglikán Közösségben, amit Angliában hisznek és ünnepelnek és gyakorolnak, az egészen különbözik attól, amit Nigériában vagy Ugandában hisznek, ünnepelnek és gyakorolnak.
Ez a széttöredezettség nem katolikus. A katolicizmus azt jelenti, hogy egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség és az egység az Egyház négy megkülönböztető jegye közül az egyik. Az egység azt jelenti, hogy az Egyház megtestesíti az ellentmondás logikai elvét, úgy, hogy egy súlyos bűn az Odera folyó lengyel partján nem lehet a kegyelem forrása a határ német oldalán.
Valami megszakadt ma a katolicizmusban és ez nem fog begyógyulni paradigmaváltásokra való hivatkozások révén. Az első keresztény századokban a püspökök nyíltan szembesültek egymással, és ha szükséges volt, testvéri korrekcióhoz folyamodtak. Ez a gyakorlat ma is alapvetően lényeges, mint ahogy Ciprián és Ágoston korában volt, - hogy ne is említsük Pétert és Pált.
