Az erkölcstan antropológiai alapjai 3.
2018. március 01. írta: Katolikus Válasz

Az erkölcstan antropológiai alapjai 3.

A cikksorozat első része ide kattintva, a második része pedig ide kattintva olvasható.

etika.jpgA sorozat előző írásában szó volt az ember erkölcsi élete szempontjából fontos képességeiről, amelyek két csoportba oszthatók: megismerő és törekvő képességekre. Az ember vegetatív képességei, a mozgatás és helyváltoztatás képességei is fontosak, hiszen az emberi cselekedet a maga fizikai valóságában ezeken keresztül valósul meg, de a cselekedetnek a kiindulópontja az értelemben és az akaratban, ezek együttműködésében van. Az emberben a szellemi megismerő és törekvő képességén kívül jelen van az érzéki megismerés és törekvés képessége is. Ezek anyagi eredetű képességek, minthogy azonban az embert emberré a szellemi lélek mint forma teszi, ezek a képességei szellemi jelleget is kapnak. Az értelem és az akarat viszont eredetüket és működésüket tekintve szellemiek, de működésükhöz szükségesek földi életünkben az anyagi föltételek is. Amikor azonban a halálban ezek a föltételek megszűnnek, a lélek és működése nem szűnik meg.

A továbbiakban az akaratról, ennek az értelemhez való viszonyáról és az akarat szabadságáról lesz szó.

Amint arról régebbi cikkekben már többször volt szó, a megismerő és törekvő képességek között bizonyos sorrend van. A törekvéshez szükség van ismerethez: ismerni kell a törekvés tárgyát és ez az ismeret tartalmazza azt is, hogy ez a tárgy érdemes, méltó a felé irányuló törekvésre, ebben a tárgyban olyan jó van, amely indokolja a tárgy felé törekvést. Az Aquinói Szent Tamást követő erkölcstant szokták intellektualista erkölcstannak is nevezni, mert ez a megismerésnek sorrendi elsőbbséget tulajdonít. Ugyanakkor a megismerésben a megismerő és a megismert közötti egység nem olyan mély és átható, mint a törekvés esetében, mert ez az egység nem magával a tárggyal való egység, ez az emberben lévő ismeret által jön létre. A törekvésben viszont a törekvő és a törekvés célja közti egység nem az emberen belül valósul meg, hanem itt az ember kilépve önmagából a valóságban lévő céllal való egységre törekszik.

Az érzéki törekvő képesség esetében világos, hogy mi az a jó, amely felé a törekvés van: ez az érzéki szempontból jó. Fölmerül a kérdés, hogy mi az a jó, amely a szellemi akaratot mozdítja. Mint mondtuk, ennek a jónak a fölismerése az értelemben történik. Ez a jó az értelem szellemi természetének megfelelően meghaladja az érzéki szempontból jót. Az értelem által felismert jó szemben az érzéki szempontból jóval, az általános értelemben vett jó, amely nem szorítkozik csak az érzéki szempontból jóra.

Arisztotelész szerint legáltalánosabb értelemben azt mondhatjuk, hogy jó az, amire vágynak. Ez nem azt jelenti, hogy amire vágynak, az már feltétlenül jó is, jóllehet majd később látni fogjuk, hogy minden vágyban, törekvésben ott van a jó valamilyen szempontja, enélkül nincs vágy. De ez a szempont utalhat olyanra is, ami nem valójában, hanem csak látszat szerint jó. Az Aquinói Szent Tamást követő filozófia minden létezést jónak mond, összhangban a Teremtés könyvével: „És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt” (Ter 1, 31). Valójában a „létező” és „jó” szavak ugyanazt jelölik, a két szó jelentésében csak szempont szerinti különbségről van szó. A jó, amire vágynak, a tökéletesség, a tökéletes megvalósultság. Valami annyiban jó, érdemes a vágyra, amennyiben benne valamilyen tökéletesség van. A hiba, a tökéletlenség nem kelt vágyat. Ebből következik, hogy a minden szempontból jó csak olyan lehet, ami minden szempontból tökéletes, amiben nincs tökéletlenség, azaz ez csak a határtalan, végtelen tökéletesség, Isten lehet. Az is következik a fentiekből, hogy a rosszat nem láthatjuk a létezésben, a rossz (amint erről a későbbiekben részletesebben lesz szó) végső soron hiány, mégpedig olyannak a hiánya, aminek meg kellene lennie.

A jó felé vágyóban, a jó felé törekvőben a jó elérendő célként jelenik meg, ez a törekvő céljává válik. A cél jelenléte átjárja az egész világot. Például ez mutatkozik meg a természeti törvényekben is, amelyek meghatározzák a dolgok viselkedését. A törvények ugyan közvetlenül csak magát a viselkedést írják le, de arra kérdésre, hogy miért éppen ez a viselkedés és miért nem más, az értelmet kielégítő válasz magyarázatként csak valamilyen célt jelölhet meg. A válaszban persze nem, egy konkrét cél megadásáról van szó (például a papagáj színességének célja az, hogy…), hanem csak arról, hogy valamilyen cél feltételezése nélkül magyarázat nélkül marad az, hogy miért van például a törvény által leírt ismétlődés, egyformaság, rendszeresség. A cél tehát a létezéssel adott, minden dolog működésében valamilyen cél felé törekszik. Ez a törekvés persze az alsóbbrendű létezésben nem tudatos törekvés, erre a „törekvés” szót csak analóg értelemben használjuk. Ezt az irányultságot nevezik tágabb értelemben természetes vágynak, törekvésnek (appetitus naturalis). Az állat természetes céljai már az érzéki megismerésre alapozva az ösztönök által valósulnak meg. Az emberben a jót az értelem ismeri föl, majd ezen fölismerés alapján az akarat ezt elérendő célként állítja be és ennek a célnak az elérésére törekszik.

A vágyott jó, a cél elérése tökéletesebbé teszi az embert. Ezért az ember természete és azon javak között, amelyek felé törekszik, összhang van. Az ember azon javak felé törekszik, amelyek elérése által tökéletesebbé válik. Az olyan jó, amely nem teszi tökéletesebbé az embert, vagy ami egyenesen akadályozza ebben, csak látszatra jó, de nem igazából. Az a jó, amelynek elérése biztosítja az ember végső tökéletességét, a teljes, a minden szempontból jó, azaz maga az Isten. A teljes, a minden szempontból jóhoz az akarat természeténél fogva vonzódik és ennek a jónak mint célnak az elérése után már nem választhat másik célt. Ezért az üdvözültek már soha sem szakadhatnak el Istentől, számukra megszűnik az Istentől való elfordulás lehetősége.

Azok a dolgok azonban, amelyekkel életünk folyamán találkozunk, teremtmények, amelyek ugyan rendelkeznek jósággal, de mégsem teljesen jók. Bizonyos szempontból jók, bizonyos szempontból rosszak. Értelmünk fölismeri ezen dolgok csak részleges jóságát, képes ezeket jóként is látni, de észreveszi azt is, hogy ezek a dolgok nem teljesen jók, bizonyos szempontból rossznak is tekinthetők. Értelmünk ezen ismerete miatt bizonyos közömbösségről, indifferentizmusról van szó, akaratunk nem kötödik ezekhez a dolgokhoz ellenállhatatlan módon. A szabadság gyökere tehát az ember értelmes természetében van, amely a valóságnak megfelelően a részleges jókat nem látja teljesen és minden szempontból jónak.

Mint említettük, minden létezőnek természeténél fogva van irányultsága a neki megfelelő cél, jó felé. Ez így van az embernél is. Vannak olyan dolgok, hajlamok, amelyek annyira jellemzőek az emberre, hogy ezektől egyáltalán nem tud „szabadulni”. Ilyen esetekben nem beszélünk szabad akaratú döntésekről. Ilyen módon van beleoltva az emberbe a boldogság utáni vágy. Az ember nem képes úgy cselekedni, hogy ne a boldogság felé törekedne. Ez a boldogság utáni vágy még az ember legreménytelenebb cselekedetében is benne van, még az öngyilkosságot is azért követik el, hogy valamilyen boldogtalanságtól szabaduljanak. Vannak aztán olyan hajlamok is, amelyek, amennyiben az értelem ezekre gondol, automatikusan, minden megfontolást megelőzve jónak tűnnek. Ilyen például az ember vágya életének fenntartására, az egészségre, illetve ennek ellentéte, a halál, a betegség minden különösebb megfontolás nélkül rossznak tűnik. Hasonló a helyzet az emberi nem fenntartásával kapcsolatban is, az embert ezt is különösebb megfontolás nélkül jónak tartja. De ugyanaz a helyzet az értelem tudás iránti kielégítetlen vágyával, az ember mindig vágyik az újabb tudásra. Így tehát vannak olyan dolgok, amelyeket az ember szinte ösztönösen célként állít be. Ennek a célnak az eléréséhez az eszközök választása már megfontolással és szabad akaratú döntéssel történik. Az élet és az egészség megőrzésének célját az ember többféle módon elérheti és ezen eszközöknek a választása már szabad akaratú döntéssel történik. Így dönthet az ember az egészséges étkezés, sportos életmód, rendszeres orvosi vizsgálatok stb. mellett. Míg a boldogság vágya megkerülhetetlen az ember számára, addig a többi természetes céllal szemben az embernek már van szabadsága. Az embernek élete megőrzése természetes célként jelenik meg, de egy magasabb cél érdekében dönthet az ember ezen cél ellen. Így dönthet az ember úgy, hogy hitének megvallása miatt feladja az élet megtartásának természetes célját vagy a mennyek országáért vállalt szüzesség érdekében lemond a házasságról.

Egyik következő írásban visszatérünk az ember boldogság iránti vágyára és ezzel kapcsolatban szó lesz az ember céljainak hierarchiájáról, arról, hogy elkerülhetetlenül, mindig van az embernek egy végső célja, amellyel kapcsolatban az alapvető kérdés az, hogy mi ez.


Molnár Máté

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.