Az alábbiakban Walter Brandmüller bíboros előadásának teljes leiratát közöljük, amelyet április 7-én Rómában tartott a "Katolikus Egyház: Merre tartasz?" című konferencián. Az egyháztörténész Brandmüller bíboros a konferencia első felszólalója volt, előadásában Boldog John Henry Newman "Konzultáció a hívekkel doktrinális kérdésekben" című 1859-ben írt értekezése kapcsán a világi hívek hitérzékének (sensus fidei) helyes értelméről beszélt.

Kapcsolódó cikkünk:
- "Ezért tanúsítjuk és megvalljuk..." - Az április 7-ei római konferencia zárónyilatkozata

Konzultáció a hívekkel doktrinális kérdésekben

Walter Brandmüller bíboros

Róma, 2018. április 7.

Konzultáció a hívekkel doktrinális kérdésekben. Ez a címe annak a Boldog John Henry Newman által 1859-ben írt értekezésnek, amelyet ma kommentálni fogok. Megvizsgálom, mekkora teret és súlyt illene adni a hívek véleményének doktrinális kérdésekben. Ezt a kérdést pedig azon hitbéli válság közepette fogom feltenni, amely ma mélységeiben rázza meg az Egyházat.

Amikor a laikusokról beszélünk, egyesek azt feltételezhetik, hogy ezzel szembe akarjuk állítani a szakértőket a "laikusokkal", ahol az utóbbiakat kevésbé "sújtja" önkéntes alárendeltség, és könnyebben hallatják a hangjukat még a legösszetettebb kérdésekben is. Gondoljunk csak a klímaváltozás problémájára. Ez azonban nem az, amivel itt és most foglalkozunk.

A jelenlegi összefüggésben a "laikus" nem a teológia kérdéseiben járatlant jelöl, hanem egy megkeresztelt és bérmált keresztényt, aki nem részesült az egyházi rend szentségében. Ezért megvizsgálom, milyen szerepe van a laikusoknak a hitbeli tanítás értelmezésében, magyarázatában, hirdetésében, és megfogalmazásában. Végül, de nem utolsósorban, ezt a kérdést a jelenlegi helyzet fényében is megvizsgálom. A Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelyet akkor Müller bíboros vezetett, 2014-ben szintén kiadott egy fontos dokumentumot erről, amelyet figyelembe fogok venni.

I

Először azonban vessünk egy pillantást a történelemre. Ami azt illeti, több bizonyságtétel is van a laikusok hitbéli tanúságának fontos szerepéről. Newman bíboros a tekintetünket a negyedik század ariánus válságára irányítja. Abban a helyzetben, amely Jézus istenségének az Atyáéval azonos természetével foglalkozott, és amelynek tétje az Egyházhoz tartozás vagy nem tartozás kérdése volt, a püspökök tömegesen elbuktak. "Különféleképpen szóltak, egyik a másikkal szemben; Nicea után nem volt semmilyen szilárd, változatlan, következetes tanúságtétel közel hatvan évig."

Miközben a püspökök testülete megingott és megosztott volt, "ugyanazon a napon a tévedhetetlen Egyház isteni hagyományát sokkal inkább hirdették és fenntartották a hívek, mint a püspökök". Newman kijelenti: "Az óriási zűrzavarnak abban az idejében a mi Urunk istenségének isteni dogmáját sokkal inkább az 'Ecclesia docta', mint az 'Ecclesia docens' hirdette, erősítette, tartotta fenn, és (emberileg szólva) őrizte; a püspökök tesültete hűtlen volt a megbizatásához, míg a laikusok közössége hűséges volt a keresztségéhez."

Ugorjuk át a középkor és a modern kor elejének hasonló bizonyságtételeit, amelyek az Egyház egészének a hitbeli tanúságtételét helyezik előtérbe, nem téve különbséget a tanítóhivatal letéteményesei és a hívek között. Ezekben említést találunk az infallibilitas in credendo-ról, ti. az Egyház passzív tévedhetetlenségéről, amely egészében véve nem eshet eretnekségbe.

A hívők sensus fidei-je azonban nem csak akkor cselekszik, amikor tévedés elutasításáról van szó, hanem az igazság melletti tanúságtételben is.

Igen jelentős példákat találunk arra az elmúlt két évszázadból, milyen fontosságot tulajdonított több pápa is a laikusok hitbéli tanúságtételeinek; konkrétan az 1854-es és 1950-es Mária-dogmák összefüggésében.

Mindkét esetben, mielőtt kimondták őket, valamennyi püspököt arra hívtak, hogy erősítsék meg és mutassák be, hogy ők maguk, a papsággal és a hívekkel együtt, milyen állásponton vannak a kérdésben. Ilyen módon IX. Piusz és XII. Piusz egyaránt tisztázta az Egyházban élő hitbéli meggyőződést a két máriás igazságot illetően. A két dogma elfogadottsága, néhány ritka kivételtől eltekintve, általános volt. "Securus iudicat orbis terrarum." Ágoston már szembeállította ezt a meggyőződést a saját kora eretnekségeivel. Egyértelmű, hogy IX. Piusz és XII. Piusz tisztában volt a hívek tanúságtételeinek súlyával a hit legfőbb mesterével összefüggésben is, nyílt hivatkozást téve rá a vonatkozó bulláikban, amelyek a dogmákat kimondták.

II

Ezért tehát a sensus, a consensus fidei az, aminek folytán a hívek tanúságtételének saját súlya van a kinyilatkoztatott hit igazságának megőrzésében, elmélyítésében, és hirdetésében.

Amikor Newman bíboros azt mondja, hogy ez a Tanítóhivatal részéről a hívekkel való konzultálást jelent, ez azt a benyomást keltheti, mintha egyfajta közvéleménykutatás, vagy egyenesen népszavazás szándékáról lenne szó. Ez természetesen lehetetlen. Az Egyház nem egy demokratikusnak alapított társaság, hanem a feltámadt és megdicsőült Krisztus Corpus Mysticum-a, akivel és akiben a hívek úgy egyesülnek, mint egy test tagjai, egyfajta természetfeletti organizmust képezve. Ezért világos, hogy itt nem szociológiai és politikai törvényszerűségek működnek; ami itt felszínre kerül, az a kegyelem valósága.

Ahogy a hit tanítja, a keresztség szentségén keresztül egy személybe a megszentelő kegyelem árad, amely egy az embert szentté, igazzá, és Istennek tetszővé emelő természetfeletti ontológiai valóság. A megszentelő kegyelmen keresztül - vagy mondhatnánk megigazulást szerző kegyelemnek is - a hit, a remény, és a szeretet három teológiai erénye is a személybe árad. A hit, a remény, és a szeretet habitus, a lélek fogékonysága, amely képessé teszi rá, hogy cselekedjen, hogy megfelelően viselkedjen.

Az egyik mód, ahogyan a hit teológiai erénye hatékonnyá válik, többek között a hívek sensus fidei-jén keresztül valósul meg. Ez a hatékonyság lehetővé teszi, pozitív értelemben, a kinyilatkoztatott igazság mélyebb szemlélését, világosabb megértését, és erősebb megvallását. Negatív értelemben azonban a sensus fidei egyfajta lelki immunrendszerként működik, amely alkalmassá teszi a híveket arra, hogy ösztönösen felismerjenek és elutasítsanak bármi tévedést. Az isteni ígéret mellett az Egyház passzív tévedhetetlensége, ti. annak bizonyossága, hogy az Egyház az összegészét tekintve sohasem esik eretnekségbe, ezért ezen a sensus fidei-n is nyugszik.

Ami azt illeti, a Lumen gentium konstitúció 12. pontjában a II. Vatikáni Zsinat azt tanítja: "A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor 'a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig' hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzéket az igazság Lelke ébreszti és tartja fenn. [...] Rajta keresztül Isten népe fogyatkozás nélkül ragaszkodik az egyszer és mindenkorra átadott szent hithez, helyes ítélettel egyre elmélyül benne, és egyre inkább alkalmazza életében."

Ezért tehát a hívek egyetértése és annak kinyilvánítása nagy jelentőséggel bír.

III

Mármost kétségtelen, hogy az Egyház történelmében voltak ilyen esetek. Ilyen volt például az úgynevezett Pataria mozgalom esete Észak-Olaszországban, amely Róma reformjának lehetőségeit keresve a tizenkettedik század második felében erőteljesen fellázadt a laikusok beöltöztetése, a szimónia, és a papi vadházasságok ellen. Ott voltak azután a hívek tömegei, akik az 1300-as években elhatározták, hogy eljutnak az apostolok sírjaihoz, és arra indították VIII. Bonifác pápát, hogy szent évet hirdessen és az Antiquorum habet fida relatio bullával világossá tegye a búcsúkról szóló tanítást. Nem szabadna elfelejtenünk, milyen fontos volt a tizenkilencedik század ultamontanizmusa az I. Vatikáni Zsinat dogmái számára.

A történelem azonban megtanít minket arra is, hogy az igazságot nem szükségszerűen a többségnél, vagy a sokaságnál találjuk meg. Valóban, mit is mondhatnánk, amikor például Girolamo Aleandro apostoli nuncius azt jelentette 1521-ben a worms-i Reichtagból, hogy tízből kilenc német "Luther"-t és "le a római kúriával"-t kiáltott? Mit mondhatnánk, amikor ma a plébániai közösségeink hangosan ünnepelnek egy olyan papot, aki a homíliájában a közelgő esküvőjét jelenti be? Mi történt, amikor az 1968-as német Katholikentag szertelen tiltakozással, mi több, gyűlölettel reagált a Humanae vitae enciklikára?

Vajon az ilyen helyzetekben valóban a sensus fidei, a consensus fidelium működött és működik, amelyet a teológiai erények táplálnak? Világosnak tűnik ezekben és más hasonló helyzetekben, hogy a consensus fidei fidelium nem hasonlítható Rousseau volonté generale-jához.

Ezért amikor a katolikusok en masse törvényesnek tartják a válás utáni újraházasodást, a fogamzásgátlás használatát, és más hasonló dolgokat, azesetben nem a hit mellett tanúskodó tömegről van szó, hanem attól eltérő tömegről. A sensus fidei nem olyan valóság, ami demokratikusan határozható meg, közvéleménykutatásokon keresztül. Az egyetlen kérdés az, hogy a tömeges tanúságtétel miben különbözik a tömeges elidegenedéstől.

Szent II. János Pál ezért már hangsúlyozta a "közvélekedés" és a sensus fidei fidelium közötti gondos különbségtétel szükségességét.

E tekintetben a Nemzetközi Teológiai Bizottság szintén nagyon világosan kimondta: "Világos tehát, hogy nem lehet egyszerűen azonosítani a 'sensus fidei'-t a közvéleménnyel, illetve a többségi véleménnyel. Ezek egyáltalán nem ugyanazok." (A "sensus fidei" az egyház életében, n. 118). Ez az Egyházon belüli közvélekedésre vagy többségi véleményre is vonatkozik. "Isten népének történetében igen gyakran előfordult, hogy nem a többség, hanem egy kisebbség élte meg igazán a hitet, és tett tanúságot róla. [...] Ezért különösen fontos megkülönböztetni és meghallani a 'hívő kicsinyek' (Mk 9,42) hangját." (u.o.).

Egyedülálló, ami ezután következik [a szövegben]: "Az egyház tapasztalata megmutatja, hogy a hit igazságát gyakran nem a teológusok fáradozása, nem is a püspökök többségének tanítása, hanem a hívek szíve őrizte meg." (u.o. n. 119).

Ennek egyik példáját a Newman által már említett Niceai Zsinat körüli ariánus zűrzavar adja, amelyben még a püspökök szinódusa is eretnekséget támogatott vagy terjeszett. Ugyanezt figyelhetjük meg, amikor ma a zsinatot követő egyházmegyei, lelkipásztori, vagy egyéb zsinatok által képviselt véleményekre gondolunk. Talán némiképp távol esik a valóságtól, amikor a fent nevezett "Sensus fidei" dokumentum általánosan úgy határozza meg őket, mint a sensus fidelium kibontakozásának "intézményes eszközeit" (u.o. n. 125).

Valóban, ahogy már a niceai utáni zsinatok példái mutatják, ezek tévedésbe eshetnek. Ezért a megkülönböztetés még lényegesebbé válik. Ennek szükségességét a 2014-ben kiadott "A 'sensus fidei' az egyház életében" dokumentum kiemeli: "Mivel a 'sensus fidei' lényeges az egyház életében, fontos annak ismerete, hogyan lehet megkülönböztetni és felismerni a 'sensus fidei' hiteles megnyilvánulásait. A megkülönböztetés különösen is fontos a feszült helyzetekben, amikor a hiteles 'sensus fidei'-it meg kell különböztetni valamely népszerű véleménytől, sajátos érdekektől vagy a korszellemtől." (u.o. n. 87).

Itt ismét hivatkozhatunk John Henry Newman-ra, aki az "Értekezés a keresztény tanítás kifejlődéséről" című munkájában egy kritériumlistát javasol, amely lehetővé teszi a különbségtételt a tanítás legitim szerves fejlődése és a tévedés között. Itt elegednő felidéznünk az hiteles hagyománnyal való ellentmondás nélkülözhetetlen hiányát.

Így hát ez a dokumentum ["A 'sensus fidei' az egyház életében"] kritériumokat dolgoz ki, avagy "meghatározza, milyen feltételek szükségesek a 'sensus fidei'-ben való hiteles részvételhez" (u.o. n. 73). Ez azt jelenti, hogy nem mindenki, aki katolikusnak nevezi magát, állíthatja magáról, hogy ennek a sensus fidei-nek a képviselőjeként kell őt komolyan venni.

Röviden: "A 'sensus fidei'-ben való hiteles részvétel életszentséget kíván meg. [...] Az életszentség azt jelenti, [...] hogy meg vagyunk keresztelve és hitünk szerint élünk a Szentlélek erejéből." (u.o. n. 99). Ez tehát igen magas követelményt határoz meg.

*

Ha ezeket a premisszákat lefektettük, szükséges figyelembe vennünk, amit a II. Vatikáni Zsinat tanít a Lumen gentium 12. pontjában: a katolikusoknak teljességgel tisztában kell lenniük a véleményük kifejezésének valós szabadságával, amely a "hitérzékből" [ti. a sensus fidei-ből] és a szeretetből fakad (Lumen gentium, n. 12). (A 'sensus fidei' az egyház életében, n. 24). Ezért mondja ki a 212. kánon §3: "Tudásuk, szakértelmük és tekintélyük alapján joguk, sőt néha kötelességük, hogy az egyház javát érintő dolgokról véleményt nyilvánítsanak a szent pásztorok előtt, és véleményüket a hit, az erkölcs és a pásztorok iránti tisztelet megtartásával, valamint a közjónak és a személyek méltóságának figyelembevételével, a többi krisztushívőnek tudomására hozzák."

*

Most azonban felmerül a kérdés, hogy hogyan különböztessük meg a hiteles, és ezért teológiailag releváns sensus fidelium-ot. A püspökök szinódusának előkészítő fázisában például e célból kérdőíveket osztottak ki. Nem tudom megítélni, hogy ezek a lépések milyen mértékben voltak szakszerűen, azaz a modern közvéleménykutatás módszereinek figyelembevételével kivitelezve. Az azonban világos, hogy ezek a kérdőívek sokkal könnyebben jutottak el a katolikus szervezetekhez, mint a hívek normális közösségeihez. Ezért tehát arra számíthatunk, hogy a konzultáció eredményeit az egyes szervezetek által hirdetett gondolkodásmód határozza meg, mintsem hogy azok a hívő nép valós közvélekedését tükrözzék. A másik probléma a kiválasztás, vagyis a felvetett kérdések megfogalmazása. Ez megkönnyítette az eredmények manipulálását. Kétséges, hogy ez a módszer lehetővé teszi majd a valódi sensus fidei fidelium megtapasztalását.

A sensus fidei fidelium, úgy hiszem, sokkal hitelesebben fejeződik ki a spontán megnyilatkozásokon keresztül. Egy ilyen nagyon világos példát a franciaországi "Manif pour tous" tömegdemonstrációk kínáltak. Érdemes megemlíteni a több százezer ember részvételét az életvédő felvonulásokon. Közel egymillió katolikus nyújtott be petíciót a Szentatyának az Amoris laetitia körül felmerült kérdések kapcsán, amiket több, mint 200 jeles tudós követett a világ minden tájáról. És vannak imaláncok, akik a rózsafüzért imádkozzák szerte a világon. Ezek azok a formák, amelyekben a sensus fidei, a hívő emberek hitösztöne ma kifejeződik. Itt az ideje, hogy a Tanítóhivatal kellő figyelmet fordítson a hitnek ezekre a tanúságtételeire.

Az ennek az előadásnak az elején hivatkozott munkában, "Konzultáció a hívekkel doktrinális kérdésekben", John Henry Newman azt írja: "...nem hiszem, hogy olyan idők, mint amilyen Áriuszé volt, ismét eljönnek majd...". Ma mindannyiunknak jobb lenne, ha ebben igaza lenne.