"Az Apostoli Szentszék, mint az igazság katedrája" - Athanasius Schneider püspök előadása az április 7-ei római konferencián
2018. április 18. írta: Katolikus Válasz

"Az Apostoli Szentszék, mint az igazság katedrája" - Athanasius Schneider püspök előadása az április 7-ei római konferencián

Az alábbiakban a teljes leiratát közöljük Athanasius Schneider püspök előadásának, amelyet április 7-én Rómában tartott a "Katolikus Egyház: Merre tartasz?" című konferencián.

Kapcsolódó cikkeink:
- "Ezért tanúsítjuk és megvalljuk..." - Az április 7-ei római konferencia zárónyilatkozata
- "Konzultáció a hívekkel doktrinális kérdésekben" - Walter Brandmüller bíboros előadása az április 7-ei római konferencián

bishop_athanasiu_schneider_photo_for_article_1_810_500_55_s_c1.jpgAz Apostoli Szentszék, mint az igazság katedrája

Athanasius Schneider püspök

Róma, 2018. április 7.

A konstantinápolyi negyedik egyetemes zsinat azt tanította: "Az Apostoli Szentszékben a katolikus vallást mindig szeplőtlenül megőrizték, és a szent tanítást hirdették. [...] Benne a keresztény vallás minden igaz erejét megtaláljuk" (Hormiszdasz pápa leiratából, amelyet a IV. Konstantinápolyi Zsinat atyái jóváhagytak). Az I. Vatikáni Zsinat pedig azt tanította: "Szent Péter Széke mindig minden tévedéstől mentes marad, Urunk és Üdvözítőnk isteni ígérete szerint, amelyet tanítványai legjelesebbjének tett: 'Én imádkoztam érted, nehogy meginogj hitedben. S amikor majd megtérsz, te erősítsd meg testvéreidet.' A sohasem fogyatkozó igazságnak és hitnek ezt a kegyelmét Isten Péternek és utódainak ebben a székben tehát azért adta meg, hogy a magasztos feladatukat mindenki üdvösségére teljesítsék, hogy a tévedés mérgező eledelétől Krisztus teljes nyáját távol tartsák, és őket az égi tanítás eledelével táplálják, hogy a szakadások elkerülésével az Egyház egészét egyben tartsák, és hogy saját alapjaira támaszkodva a pokol kapui ellenében biztosan megálljon." (Pastor aeternus, 4. fejezet).

A harmadik század közepétől fogva Szent Ciprián a "katedra" kifejezést használta, hogy jelezze a római egyház Péter Székének érdemén kapott hatalmát, amelyből, mint mondja, a hierarchia egysége levezethető (vö. Ep. 59,16). Szent Jeromos szintén azt írta: "Úgy döntöttem, hogy Péter Székével egyeztetek, ahol az a hit található, amelyet egy apostol szája hirdetett; azért jövök, hogy táplálékot kérjek a lelkemnek ott, ahol egykor Krisztus öltözetét kaptam. Senki más elsőségét nem követem, csak Krisztusét; ezért magamat a boldogságoddal helyezem közösségbe, ami Péter Széke. Tudom, hogy az Egyház erre a sziklára épült." (Levelek I, 15, 1-2).

Az igazság karizmáját Isten elsőként Szent Péterre és utódaira, a római pápákra bízta, akik székét következésképpen par excellence katedrának nevezzük. Az igazságnak e szolgálata alapján a római pápáknak folyamatosan tudatában kell lenniük, hogy ők az igazság katedrájának nem tulajdonosai, hanem szolgái és helytartói. Az apostolok szolgálatának jellemző vonása, hogy ők "pastores vicarii", ahogy az apostolok prefációja mondja: "Quos operis Tui vicarios eidem contulisti praeesse pastores." A péteri szolgálat az Egyházban a lényegét tekintve helytartói szolgálat. A római pápát ezért "Vicarius Christi"-nek nevezik. Nagy Szent Gergely (+604) szeretett Róma püspökéről úgy beszélni, mint "Szent Péter helytartója" (Registrum Epistolarum XII, 7). Szent I. Geláz pápa (+496) kijelentette, hogy a római pápa mindenekelőtt "minister catholicae et apostolicae fidei" kell, hogy legyen (Ep. 43).

A következő eskü, amit a pápák több, mint egy évezreden át letettek az apostoli szolgálatuk kezdetén, figyelemre méltó és rendkívül időszerű: "Esküszöm, hogy semmit meg nem változtatok a kapott Hagyományból, és semmit abból, amit előttem az Istennek tetsző elődeim megőriztek; nem sajátítok ki, nem másítok meg, és nem engedek semmilyen újítást azokban. Ellenkezőleg: valóban hűséges tanítványként és utódként sugárzó ragaszkodással és áhítattal megőrzöm az áthagyományozott javakat, teljes erőmmel és a legnagyobb igyekezetemmel; megszüntetek mindent, ami a kánoni renddel ellenkezve jelenne meg; úgy őrzöm a szent kánonokat és a pápáink rendelkezéseit, mintha azok a menny isteni előírásai lennének; mert figyelek Tirátok, akiknek Isten kegyelméből a helyét elfoglalom, akik helytartóságát a Ti támogatásotokkal birtoklom, a legsúlyosabb számadásnak kitéve a Ti mennyei bíróságotok előtt mindabban, amiről számot kell adnom. Esküszöm a Mindenható Istennek és a Megváltó Jézus Krisztusnak, hogy megtartom mindazt, ami Krisztuson és az Ő utódain keresztül kinyilatkoztatott, és amit az első zsinatok és az elődeim kimondtak és kinyilvánítottak. Áldozatot nem kímélve megtartom az Egyház fegyelmét és rítusát. Kitaszítom az Egyházból mindazt, aki ezzel az esküvel szembemenni merészel, legyen az valaki más, vagy én magam. Ha arra vetemednék, hogy bármit ellenkező módon tegyek, vagy ha engedélyt adnék rá, hogy más tegyen, úgy ne légy irgalmas hozzám az Isteni Igazságosság rettenetes napján. Ugyanígy, kivétel nélkül, a legsúlyosabb kiközösítést szabjuk ki bárkire - legyen az mi magunk vagy más -, aki bármi újra vetemedne ezzel a megalapított evangéliumi Hagyománnyal, valamint az ortodox hit és a keresztény vallás tisztaságával ellenkezően, vagy aki az ő szembehelyezkedő törekvésével bárminek megváltoztatásával próbálkozna, vagy aki egyetértene azokkal, akik ilyen istenkáromló vállalkozásra vetemednének" (Liber Diurnus Romanorum Pontificum).

A modern időkben a római pápák ragaszkodtak a pápák azon kötelességéhez, hogy védelmezzék az igazságot és megvédjék az Egyházat a tévedésektől és eretnekségektől. XIII. Leó így tanított: "A vélemények ilyen meggondolatlansága és általános oktalansága közepette, ahogy említettük, az Egyház hivatalának a feladata megvédeni az igazságot és kigyomlálni a tévedéseket az elmékből, erre a feladatra pedig mindenkoron szentül kell tekintenie, meglátva, hogy az Isten iránti hódolat és az emberek üdvössége az ő gondjaira bízatott. De amikor a szükség megköveteli, nemcsak azok kötelesek őrködni a hit teljessége felett, akikre az uralkodás hatalmát rábízták, de, ahogy Szent Tamás mondja: 'Mindenki köteles kiállni a hitével, vagy hogy más híveket eligazítson és buzdítson, vagy hogy a hitetlenek támadásait elhárítsa' (Szt. Tamás, Summa theologiae, II-II, quaest. 3, art. 2, ad 2). Meghátrálni az ellenség elől, vagy csendben maradni, amikor az igazsággal szemben minden oldalról így lármáznak, olyan emberre jellemző, akiből vagy hiányzik a jellem, vagy kétségei vannak az igazsággal szemben, amiben az állítása szerint hisz. [...] Semmi sem bátorítja fel a gonoszokat annyira, mint a bátorság hiánya a jók részéről. Azonkívül az élniakarás a keresztényekre olyannyira jellemző, hogy nemritkán kevésre lenne szükség a részükről hamis vádak megfékezésére és téves vélekedések cáfolatára, és mindig erőteljesebben igyekezve számíthatnának a sikerre. Végső soron senkit sem lehet megvédeni annak a lelkierőnek a megnyilvánulásától, ami az igaz keresztények jellemzője, és igen gyakran a bátorságnak erre a megnyilvánulására az ellenségeink elcsüggednek, a terveik pedig romba dőlnek. A keresztények emellett harcra születtek, amiben minél nagyobb a vehemencia, Isten segedelmével annál biztosabb a győzelem: 'Bízzatok, én legyőztem a világot' (Jn 16,33). [...] Ennek a kötelességnek a fő elemei a katolikus tanítás nyílt és rendíthetetlen megvallásából, és a legvégsőbb erőnkig tartó hirdetéséből áll" (Sapientiae Christianae enciklika, 1890. január 10.)

XXIII. János pápa így tanított: "Minden gonoszságnak, ami megmérgezi az embereket és nemzeteket, és ami oly sok szívet aggaszt, egyetlen oka és egyetlen forrása van: az igazság figyelmen kívül hagyása - és időnként több, mint figyelmen kívül hagyása: az igazság semmibe vétele, és hanyag elutasítása. [...] Bárki, aki tudatosan és akarattal az ismert igazságot támadja, aki a beszédében, írásaiban, vagy magatartásában hamissággal fegyverzi fel magát, hogy a kevésbé tanultakat elámítsa és legyőzze, valamint hogy a fiatalok tapasztalatlan és befolyásolható elméit a saját gondolkodására formálja, kihasználja mások tapasztalatlanságát és ártatlanságát, és összességében alávaló dolgot művel. [...] Az igazság és őszinteség fegyvereit ilyenkor használni kell védekezésként a gonosz e fegyvereivel szemben. Buzgón és kitartóan igyekeznünk kell, hogy elhárítsuk ezt a nagy gonoszságot, ami minden nap egyre mélyebbre férkőzi be magát. [...] Egyesek valójában nem szándékosan támadják az igazságot, hanem azt meggondolatlanul figyelmen kívül hagyva munkálkodnak. Úgy cselekszenek, mintha Isten más célra adott volna a számunkra értelmet, mint az igazság keresésére és megragadására. Ez a téves cselekvés közvetlenül abszurd elképzeléshez vezet: hogy az egyik vallás éppolyan jó, mint a másik, mivel ezekben nincs különbség igazság és hamisság között. 'Ez a hozzáállás', hogy ismételten Leó pápát idézzük, 'valamennyi vallás elpusztítására irányul, de különösen is a katolikus hit elpusztítására, amely nem helyezhető egy szintre más vallásokkal súlyos igazságtalanság nélkül, tekintve, hogy egyedül ő az igaz' (XIII. Leó, Humanus genus enciklika). Azonfelül azt állítani, hogy nem lehet választani ellentmondó és ellentétes dolgok közül, csakis ehhez a végzetes konklúzióhoz vezethet: vonakodáshoz abban, hogy bármely vallást elfogadjunk, akár elméletben, akár a gyakorlatban. Hogyan hagyhatja jóvá vagy tűrheti el Isten, aki az igazság, azok közömbösségét, hanyagságát és nemtörődömségét, akik semmilyen fontosságot nem tulajdonítanak olyan kérdéseknek, amelyeken az örök üdvösségünk múlik; akik semmilyen fontosságot nem tulajdonítanak a nélkülözhetetlen igazságok keresésének és elérésének, vagy a megfelelő hódolat megadásának, ami egyedül Istennek jár? Olyan sok fáradozást és igyekezetet fordítanak ma az emberi tudás tökéletesítésére és továbbvitelére, amely tudást a korunk - joggal - dicsőít azért az elképesztő fejlődésért, amit a tudományos kutatás terén elért. De miért nem fordítunk ugyanennyi energiát, leleményességet, és lelkesedést annak a tudásnak a biztos megszerzésére, ami nem ezzel a földi, véges élettel foglalkozik, hanem az előttünk álló élettel a mennyben? [...] Ha egyszer megtaláltuk az igazságot az ő teljességében, sértetlenségében és tisztaságában, az egység kell, hogy átjárja az elménket, a szívünket, és a tetteinket. Mert a viszálykodásnak, az egyet-nem-értésnek, és a széthúzásnak csupán egyetlen oka van: az igazság kizárása, vagy ami még rosszabb, az igazság elutasítása, amikor pedig már egyszer keresték és meg is találták. Lehetséges az, hogy az igazságot a téves álláspont eredményeként várt gyakorlati előnyök miatt vetik el; de lehetséges az is, hogy a megrontott vakság eredményeként vetik el, amely könnyű és gyenge kifogást keres a bűnökre és erkölcstelen viselkedésre." (Ad Petri Cathedram enciklika, 1959. június 29., 1-2)

A történelem folyamán a Sátán, a hazugság atyja, folyamatosan támadja az Egyházat, és különösen az igazság katedráját, ami Péter széke. Az isteni gondviselés kifürkészhetetlen engedélye folytán a Sátán támadásai a római katedra ellen bizonyos ritka esetekben a pápai tanítóhivatal átmeneti és részleges megfogyatkozásához vezettek, amikoris egyes római pápák a tanításban kétértelmű kijelentéseket tettek, ezzel a tanításbeli zavar átmeneti állapotát eredményezve az Egyház életében.

Láthatjuk ezt a lehetőséget kifejeződni a Sátán és a lázadó angyalok elleni Exorcizmus alábbi szavaiban, amelyeket XIII. Leó pápa írt 1884-ben. Az eredeti szöveg így szól: "Nézd, az ősi ellenség és gyilkos erősen felveti a fejét! A fény angyalává változva, a gonosz lelkek egész hadával árasztja el és veszi birtokba a földet, hogy beszennyezze vele Isten és az Ő Krisztusa Nevét, és hogy ellopja, megnyomorítsa, és lerombolja, örökkétartó pusztulásba vetve a lelkeket, akiknek pedig az örök üdvösség koronáját szánták Az elméjében züllött és szívében romlott emberre úgy ömlik rá a gonosz sárkány gazságának mérge, a hazugság, az istentelenség és istenkáromlás lelke, a paráznaság, minden gonoszág, és a bűn halálos lehellete, mint egy szennyes folyó. Az Ő legravaszabb ellenségei elárasztották az Egyházat, a Szeplőtlen Bárány jegyesét, bánattal, és átitatták keserűséggel; minden kívánatos dolgára rátették a gonosz kezeiket. Ahová Szent Péter székét és az Igazság székét a népek világosságára támasztották, oda a romlott gonoszságuk trónját helyezték, hogy a pásztort megverve szétkergethessék a nyájat."

1884. október 13-ának reggelén - pontosan harminchárom évvel az utolsó fatimai Mária-jelenés és rendkívüli napcsoda után - XIII. Leó pápának, miközben a szentmisén hálát adott az ünnepért, egy mára elhíresült látomása volt. A Sátán megjelent Isten előtt, és engedélyt kért Tőle, hogy zavartalanul cselekedhessen száz éven át azért, hogy elpusztítsa az Egyházat - amely engedélyt meg is kapott. A pápa ezután démonok hadát látta a Szent Péter Bazilikára lecsapni azért, hogy azok megszállják Péter székét. A pápa a látomás után azonnal megírta a Szent Mihály főangyalnak szóló imát, és elrendelte annak elimádkozását minden szentmise után, a híres exorcizmusával együtt, amiből az előbbi idézetet vettük. Az "Ahová Szent Péter székét" kezdetű drámai mondatot később XI. Piusz kivette, hogy elkerülje a hit botrányát; ma azonban ez rész leginkább prófétainak mondható.

Dom Prosper Gueranger-nek a következő imájával zárnánk: "Szent Apostol! Csendesítsd le a vihart, nehogy a gyengék megbotránkozzanak. Könyörögj a mi Urunkhoz, hogy ne engedje az utódod lakhelyét megzavarni a Szent Városban, amelyet oly nagy tisztelettel választottak. Ha mégis úgy lenne, hogy a lakói büntetést érdemelnének a vétkeikért, kíméld meg őket a világ más részein élő testvéreik kedvéért, és imádkozz értük, hogy a hitük ismét olyanná váljon, amilyen akkor volt, amikor Szent Pál dicsérte őket, és azt mondta nekik: 'Az egész világon beszélnek a hitetekről' (Róm 8,1)". (A liturgikus év, 1887-es londoni kiadás, p. 436-437).

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.