Fr. Barsi Balázs OFM: Hogyan született meg egy igen lényeges KATOLIKUS VÁLASZ?
2018. június 11. írta: Katolikus Válasz

Fr. Barsi Balázs OFM: Hogyan született meg egy igen lényeges KATOLIKUS VÁLASZ?

barsib_1.jpgBeatrix van den Borre FSO nővér, a magyarországi Newman-Központ őre megkérdezte tőlem, mit adjunk ki magyarul Newmantől. Két dolgot ajánlottam: a Callista című regényét (igen, regényét), amelynek cselekménye az ókeresztény üldözések korában játszódik, és amely a Fabiola (túl sok archeológia anyagot tartalmazó) és a Quo Vadis (nagyon-regény, de remek!) között van. Newman egy éleslátású pogány nő ítélete alá helyezi a néha szünetelő üldözések idején ellangyosult kereszténységet. Ennek a nemes pogány hölgynek volt egy valóban krisztusi lelkületű rabszolganője, akinek élete egyértelműen felragyogtatta előtte a kereszténység értékét. Ugyanakkor látta a megalkuvó keresztény ingadozását egy fiatalember életében. Azt hiszem, a mai Európa elpogányosodott de jobbérzésű tagjait szimbolizálja ez a pogány hölgy, aki megveti a megalkuvó, politikai korrektséget követő kereszténységet.

Ennek a regénynek új magyar fordítója csak Somogyi György tanár úr lehet, aki eddigi munkáival remek bizonyságát adta Newman angolsága ismeretének és teológiai érzékenységének.

A másik, ami sokkal sürgetőbb írás: Boldog John Henry Newman bíboros „Konzultáció a hívekkel hittani kérdésekben”. Már a kézirat kezemben van. Olvasva ezt a nem könnyű okfejtést valóban újra csak megerősödik bennem, hogy a nyugati egyház történelmének talán a második legnagyobb szellemi csatáját vívja napjainkban.

Az első a IV. században zajlott le: az arianizmus által keltett kegyetlen nagy zűrzavar. Azóta ilyen mélységű válság nem volt. Talán még a reformáció sem (hacsak ott is nem az arianizmus, Krisztus istenségének és a Szentháromságnak a tagadása). Tudnivaló, hogy a Ramber nevezetű folyóirat elindítására és szerkesztésére az angol katolikus püspökök kérték fel Newmant. Ennek egyik számában egy bizonyos szerző cikkében ez a kitétel szerepel: „egy-egy hittétel előkészítésekor a hívekkel konzultálnak, ahogy az nemrég a Szeplőtelen Fogantatás esetében történt.”

Ezt a püspökök félreértették és felszólították Newmant, hogy mondjon le a Ramber szerkesztéséről és szüntesse be a folyóiratot. Utolsó számában ezzel a tanulmánnyal mint főszerkesztő azt tisztázta, hogy ő mit ért „konzultáción”. Ám ez a tisztázás messze túlhaladja egy szó pontosítását: a katolikus hit olyan mélységeit érinti, amelynek szemlélése napjainkban fontosabb mint bármikor.

XIII. Leó Newmant bíborossá kinevezve többek között tanításának katolikus voltát ismerte el. XVI. Benedek pedig boldoggá avatta.

Newman ezen dolgozata először is nyelvészeti jellegű kérdéseket vet föl. A latinul megfogalmazott keresztény hit viszonyát a nép nyelvéhez. Ma is súlyos probléma, amely egy még tágabb problémára utal: a szavak zavaros használatára. Anélkül használunk kulcsszavakat, hogy próbálnánk meghatározni azok tartalmát.

Ám itt mutatkozik ma az arianizmusnál is nagyobb (mert egyetemesebb, antropológiai) veszély. Nyugat-Európa irtózik a definícióktól (legalábbis, ami az emberi élet alaphelyzeteit illeti). Úgy élik meg sokan, hogy a meghatározás kirekesztés. Ha próbálom meghatározni mi is a férfi vagy a nő, azt kirekesztésnek minősítik. Mi a magyar, mi a francia… mindez kirekesztés.

Érdekes módon, ezt a tudományban senki sem meri kirekesztésnek minősíteni. Ott a definíció ment meg minket.

Newman azonban ebben a dolgozatban azt tisztázza, mit jelent a hívek konzultációja hittani kérdésekben. Az ő korában a Szeplőtelen Fogantatás dogmájával kapcsolatban megtörtént egyfajta „konzultáció”. Ez nem megszavazás, nem demokratikus döntés, hanem a hívek összességének tévedhetetlenségéhez való folyamodás a hit lényeges kérdését illetően.

Newman igen árnyaltan fogalmaz! Ma minden teológusnak és egyházi vezetőnek igen nagy segítségére lesz ez a tanulmány.

Ugyanakkor Newmannek ez a filológiai-filozófiai-teológiai remekműve az ő egzisztenciális útját tükrözi.

Ahogy az „Apologia pro vita sua”-ban írta a „papírízű logika” sohasem tetszett neki, az igazság keresésében „az egész személyiség mozog”. Abban reménykedem, hogy olvasva majd a megjelenő tanulmányt a mi egész személyiségünk is mozogni fog, vagyis megtérésünk sodrása fog vinni bennünket ahhoz az igazsághoz, aki egyszer így szólt: „én vagyok az igazság” (Jn 14,6).

Ízelítőül az alábbi idézeteket adom közre ebből a tanulmányból: 

"Azt állítom, hogy az "Ecclesia docens" (a tanító egyház) működésében ideiglenes szünet állt be. A püspökök testülete elmulasztotta megvallani hitét. Ellentmondtak egymásnak, és a níceai zsinatot követően csaknem hatvan éven át nem volt szilárd, egyértelmű és következetes tanúságtétel. Megbízhatatlan zsinatok, hitetlen püspökök, minden reményt elvesztett gyengeség, a következményektől való félelem, félrevezetés, kiábrándultság, érzéki csalódás vált általánossá csaknem mindenütt a katolikus egyházban. Akik még hűségesek maradtak, azokat megrágalmazták és száműzetésbe kényszerítették, a többiek pedig vagy megtévesztők vagy megtévesztettek voltak.

Természetesen tisztáznom kell: amikor ezt állítom, semmiesetre sem tagadom azt, hogy a püspökök testülete egészében igazhitű volt, azt sem, hogy a papság jelentős része állt a hívek mellett, és a világiakat központilag irányította, azt sem, hogy a hívek egy része tudatlan volt, más részét pedig megrontották azok az ariánus tévtanítók, akik az egyházmegyék élére kerülve eretnekeket szenteltek pappá, de mégis fenntartom azt, hogy azokban a rendkívül zavaros időkben a mi Urunk istenségének isteni hittételét sokkal inkább az "Ecclesia docta" (a tanításban részesült egyház) hirdette, érvényesítette, képviselte és (emberileg szólva) őrizte, semmint az "Ecclesia docens" (a tanító egyház); hogy a püspökök testülete hűtlen lett küldetéséhez, miközben a világiak megtartották keresztségi fogadalmukat, hogy egy ízben a pápa, máskor a pátriarkák, metropoliták és más főpapok, megint máskor az egyetemes zsinatok olyasmit állítottak, amit nem kellett volna, vagy olyat cselekedtek, ami a kinyilatkoztatott igazságot elhomályosította és veszélyeztette, miközben másrészről a keresztény hívek voltak azok, akik a Gondviselés irányítása alatt Atanáz, Hilarius, Vercellaei Euszebiosz és más nagy, magányos hitvallók egyházi támaszai lettek, mert nélkülük azok kudarcot vallottak volna.

Az arianizmus történetében tehát kirívó példáját látom az Egyház olyan állapotának, amelyben az apostoli hagyományt keresve a hívekhez kell fordulnunk, mert őszintén szólva, valahányszor az ókeresztény írókhoz folyamodom, hogy Jusztinusz, Kelemen és Hippolütosz betűit a níceai doktorokéhoz igazítsam, zavarba jövök, és ami magamhoz térít és eligazít a történelem menetében, az a nép hite. Mert állítom, hogy ha nem részesültek volna hitoktatásban, ahogy Szt. Hilarius mondja, az igaz hitben keresztségüktől fogva, akkor soha nem kerítette volna őket hatalmába az a rémület, amelyet az ariánus tévtanítás belőlük kiváltott. Hangjuk tehát a hagyomány hangja, és a példa még nagyobb hangsúllyal esik latba, ha meggondoljuk: 1. hogy mindez az "Ecclesia docens" történetének kezdetén fordul elő, mert aligha beszélhetünk az Egyház tanításának történetéről addig, amíg a vértanúk kora véget nem ért; 2. hogy a vitatott tantétel döntő jelentőséggel bírt, mert az egész keresztény tanítás alapját érintette; 3. hogy a vita és zűrzavar nem kevesebb, mint hatvan évig tartott, és hogy súlyos üldöztetéssel, fővesztéssel és vagyonelkobzással fenyegette azokat a híveket, akik állhatatosak maradtak.

Ez tehát elég megdöbbentő példának látszik annak alátámasztására, amit Perrone atya állít, hogy a hagyomány hangját bizonyos esetekben nem zsinatok, nem papok és nem püspökök szólaltatják meg, hanem a "communis fidelium sensus" (a hívek közös hitérzéke).

Néhány tekintélyt fogok felsorakoztatni amellett, amit hangoztatok, tudniillik, hogy a niceai hittételt a 4. század folyamán 1. nagyrészt nem a Szentszék, nem is a zsinatok vagy a püspökök rendíthetetlensége, 2. hanem a "consensus fidelium" őrizte meg.” 

Newman mesterien felvázolja az Isten terveinek érvényesülését Egyháza belső hitbeli összezavarodásán keresztül.

Nagy vigasztalás ez nekünk napjainkban, amikor katolikusok által fölvetett (de alapjaiban, mint az arianizmus korában is a civil politikai és erkölcsi élet befolyásolta) kérdésekre mindannyian keressük a katolikus választ.

Itt a „katolikus”-szónak tágabb értelmezésére is gondolok, mert a keresztény dogmák és a 2000 év szentjeinek példájával és tanításával hitelesített keresztény erkölcs, magának az embernek (minden hit nélkül élő embernek) is segít megtalálni napjainkban az igazi választ emberi, értelmi és erkölcsi tévelygéseire.

Ha figyelmesen olvassuk majd a Newman által írt tanulmányt, akkor látva, hogyan született meg a katolikus válasz a IV. században: eligazítást kapunk arra, hogyan születhet meg a XXI. század katolikus válasza az égető kérdésekre.

Mint minden művében, ebben az írásában is alig észrevehetően, de bizonyossággal bele van helyezve az ember Istennel való kapcsolatának és erkölcsi életének (megtérésének) a kérdésébe. A megtérő ember keresi hitelesen az igazságot, vagyis az, aki képes még arra is, hogy változtasson erkölcsi magatartásán a felismert Igazság (Jézus) miatt.

 

Fr. Barsi Balázs OFM

 

Barsi Balázs atya további írásai a KATOLIKUS VÁLASZ blogon itt olvashatóak. 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.