Valami bekattant múlt pénteken (február 24-én), amikor Ferenc pápa a napi evangéliumi olvasmányt (Mk 10,1-12) ismételten arra használta fel, hogy saját nézetét terjessze a válásról és az újraházasodásról. Elítélve az álszentséget és a „kazuisztika” – szőrszálhasogatás – logikáját, a pápa kifejtette, hogy Jézus visszautasítja a törvénytudók hozzáállását a kérdéshez. 

Ez valóban igaz. De mit mond Jézus a házasságról, amikor szemrehányást tesz a farizeusoknak?

Ettől kezdve már ketten „egy test lesznek”. „Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét”. És... „Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.”

Nap, mint nap, a vatikáni Szent Márta-házban mondott reggeli homíliáiban Ferenc pápa megbélyegezi az “írástudókat” és a katolikus morális “merev” alkalmazását. Időnként erőltetettek magyarázatai a napi Szentírási olvasmányokról; gyakran sértő, ahogy a hagyománytisztelő katolikusokat jellemzi. Ebben az esetben azonban a pápa teljesen feje tetejére állította az evangéliumi szakaszt. Olvasva a Vatikáni Rádió beszámolóját erről a megdöbbentő homíliáról, már nem tudom azt állítani, hogy Ferenc pápa pusztán a katolikus tan új magyarázatával szolgál. Nem, ez ennél több. Elkötelezte magát, hogy szántszándékkal megváltoztatja az egyház tanítását. 

Már több mint 20 éve naponta írok a vatikáni történésekről. Igyekeztem mindig becsületesen kiértékelni a pápai nyilatkozatokat és gesztusokat. Időnként bíráltam Szent II. János Pált és XVI. Benedek pápát, amikor úgy véltem, hogy tetteik elővigyázatlanok voltak. De soha nem suhant át az agyamon, hogy bármelyikük is bármiféle veszélyt jelentett volna a katolikus hit integritását illetően. Visszatekintve az egyház történelmének egy sokkal távolabbi múltjára, belátom, hogy voltak rossz pápák: olyan férfiak, akiknek személyes cselekedeteit kapzsiság vagy féltékenység ösztönözte, valamint a hatalomvágy vagy a kéjvágy. De volt valaha is ezelőtt egy olyan római pápa, aki ilyen megvetést tanúsított volna aziránt, amit az egyház mindig is tanított, hitt és gyakorolt olyan alapvető kérdésekben, mint a házasság természete és az Eucharisztia?

Ferenc pápa vitákat élesztett már attól a naptól kezdve, amikor megválasztották Szent Péter utódának. De az elmúlt hónapokban a vita olyan intenzívvé vált, a hívek közötti zűrzavar olyan széles körben elterjedt, a vatikáni kormányzás olyan önkényes lett – és a pápa heves kirohanásai (valódi vagy vélt) ellenségeivel szemben olyannyira mániákusak – hogy ma az egyetemes egyház válság felé rohan.

Egy nagycsaládban hogyan viselkedjen egy fiú, amikor észreveszi, hogy apja beteges viselkedése fenyegeti az egész háztartás jólétét? Természetesen továbbra is tisztelettel kell lennie apja iránt, de nem tagadhatja a végtelenségig a veszélyt. Egy működőképtelen családban előbb vagy utóbb szükség van a közbelépésre. 

A katolikus egyház világméretű családjában a beavatkozás legjobb módja mindig az ima. A Szentatyáért mondott intenzív ima különösen alkalmas program lenne a nagyböjti időszakban. De a beavatkozás igényli a becsületességet is: annak az őszinte elismerését, hogy komoly problémával állunk szemben. 

A probléma elismerése egyfajta megkönnyebbülést is nyújthat, a felgyülemlett feszültség feloldását. Amikor barátaimnak mondom, hogy ezt a pápaságot katasztrofálisnak tartom, azt veszem észre, hogy legtöbbször furcsa módon megnyugszanak. Egy kicsit lazíthatnak, amikor megtudják, hogy aggodalmaik nem voltak irracionálisak, hogy mások is osztoznak félelmeikben a hit jövőjét illetően, hogy nem kell tovább folytatniuk azt az eredménytelen próbálkozást, hogy összeegyeztessék az összeegyeztethetetlent. Továbbá, ha nevén neveztük a problémát, akkor felismerhetjük, hogy a katolicizmusnak ez a válsága mit nem foglal magába. Ferenc pápa nem ellenpápa, nem Antikrisztus. Péter Széke nem üres, Benedek nem az “igazi” pápa. 

Ferenc a mi pápánk jóban vagy rosszban. És ha az utóbbi esetről van szó – ahogy ezt szomorúan megállapítom – akkor ne felejtsük, hogy az egyház túlélt már a múltban rossz pápákat. Mi, katolikusok évtizedeken át el voltunk kényeztetve, élveztük kiváló vatikáni vezetők egymás utáni sorát: ezek a pápák tehetséges tanítók és szent emberek voltak. Hozzászoktunk, hogy Rómára tekintsünk útmutatásért. Ma ezt nem tehetjük meg.

(Nem akarom azt állítani, hogy Ferenc pápa eljátszotta a tévedhetetlenség karizmáját. Ha egy ex cathedra nyilatkozatot tesz közzé, egységben a világ püspökeivel, biztosak lehetünk, hogy teljesíti kötelességét, amit az Úr Szent Péternek adott: továbbadja a hit letéteményét. De ez a pápa azt választotta, hogy nem tekintéllyel szólal meg; éppen ellenkezőleg, hajthatatlanul visszautasítja, hogy tisztázza legprovokálóbb tanító jellegű dokumentumát.)

Ha azonban nem számíthatunk világos irányelvekre Rómától, akkor kihez fordulhatunk? Először is a katolikusok támaszkodhatnak az egyház állandó tanítására, azokra a tanokra, amelyekről mostanában túl gyakran esik szó. Ha a pápa zavaros, a Katolikus Egyház Katekizmusa nem az. Másodszor megkérhetjük és meg is kell kérnünk egyházmegyénk püspökeit, hogy lépjenek fel és vállalják saját felelősségüket. A püspökök is éveken át beszámoltak Rómának a kemény kérdésekről. Most, szükség esetén az ő kötelességük, hogy világosan és határozottan leszögezzék a katolikus tanítást.

Talán Ferenc pápa majd bebizonyítja, hogy tévedek, és nagy katolikus tanítóként fog fellépni. Remélem és imádkozom, hogy így legyen. Talán egész érvelésem elhibázott. Már máskor is tévedtem és kétségtelen, hogy még fogok tévedni; egy újabb téves nézetnek nincs nagy következménye. De ha igazam van, és a jelenlegi pápai vezetés veszélyessé vált a hitre nézve, akkor a többi katolikus, különösen a felszentelt egyházi vezetők kötelessége, hogy eldöntsék, hogyan válaszolnak. És ha igazam van – amiben biztos vagyok –, hogy az alapvető egyházi tanításról szóló zűrzavar széleskörben elterjedt, akkor a püspökök, mint a hit elsődleges tanítói nem hanyagolhatják el kötelességüket, hogy közbelépjenek. 

Forrás: Catholic Culture