Egy kérdés az egyházról, amelyre minden protestánsnak válaszolnia kell
2017. március 21. írta: Szerdahelyi Miklós

Egy kérdés az egyházról, amelyre minden protestánsnak válaszolnia kell

no.jpg

Egy fülöp szigeteki származású feleség, és anya vall a katolikus hitre térésének kulcskérdéséről. Christina Kleehammer írása:

 

Mikor is vált jellemzővé az “egyházak közötti válogatás” jelensége?

church.jpg

Ez számomra túlságosan is ismerős. Mi, ezredfordulós keresztények arra törekszünk, hogy keressünk magunknak egy lelki otthont, hasonlóan a hozzáértő fogyasztókhoz, amilyennek neveltek bennünket. Megvizsgálunk különböző lehetőségeket, keresve, hogy mi felel meg legjobban érdekeinknek és mi a legkényelmesebb számunkra.

Még az is előfordulhat, hogy listát készítünk azokról a tulajdonságokról, amiket elvárunk egy egyháztól, mint például: “Egyetértek-e küldetésnyilatkozatukkal? Élvezem-e zenei és hithirdető stílusukat? Közéjük való vagyok-e? Kiváló-e gyermekprogramjuk? Kellemes-e a légkör? A kávé vajon méltányos kereskedelemből származik?

Amikor ilyen típusú kérdéseket teszünk fel, akkor általában véve (mindenesetre a történelemnek ebben a pillanatában) az történik, hogy amikor a katolikus egyház kerül szóba, akkor sok olyan okot találunk, hogy máshol keressünk. Állandóan ezt halljuk: „Szeretem a katolicizmusnak [illeszd be valamelyik sajátos aspektusát], de nem értek egyet [ezzel, azzal és így tovább]”. Azután ott vannak az összeesküvés-elméletek, az eretnekségről szóló szóbeszédek, álszent legalizmusok, korrupció a vezetők soraiban, valamint az a puszta tény, hogy a katolikus kultúra néha annyira idejétmúltnak tűnik.

Azért tudom ezt, mert én is ilyen keresztény voltam.

Én mind állítottam ezeket, és sok időt töltöttem sok más hozzám hasonló kereszténnyel. Egy darabig céltalanul bolyongtam spirituális otthon nélkül, mert egyik szervezet sem elégítheti ki hosszú időn át egy egyházfogyasztó igényeit. Végsősoron az emberi természetnek tudható be, hogy mindig bekövetkezik a kiábrándulás. Tehát úgy tűnik, hogy a fogyasztói szemlélet egyáltalán nem fenntartható megközelítése annak, hogy találjunk valamit, amit örökkévalónak lehet nevezni.

Végül az én saját spirituális kutatásaim is fordulóponthoz érkeztek, amikor az általam feltett kérdések középpontba kerültek. Sorra vettem a kereszténység számos ágát, felkerestem különféle típusú kongregációkat, közöttük katolikusokat is. Azelőtt a katolikus egyház soha nem volt jelen gondolataimban a fent felsorolt okok miatt, de amikor sorra vettem az összes különféle erkölcsi tanításokat és teológiákat, feltéve legmélyebb egzisztenciális kérdéseimet, észrevettem, hogy valójában csak egyetlen kérdésre kellett válaszolni ahhoz, hogy megtaláljam, amit keresek.

Valóban ez az egyház? Nem csak éppen egy egyház, hanem az egyház?

Más szóval, miközben a keresztény hitnek ezek a különféle verziói azt állítják, hogy ők igazabbak, mint a többi, a katolikusok merészen hirdetik, hogy ők az eredeti egyház, amelyet maga Jézus Krisztus indított el. Valóban? Ez az egyház valóban rendelkezik a hit és az erkölcs terén azzal a tekintéllyel, amint ezt magáról állítja, vagy sem?

Feltéve ezt a kérdést, megváltozott a választ kereső kutatásának terminológusa. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Egyetértek-e mindennel, amit a hitnek ez a testülete tanít?”, azt a kérdést kell feltenni: „Mi a bizonyíték amellett vagy az ellen, amit ez az egyház állít a tekintélyéről és hitelességéről?”

Amikor kutatásaink e végcél felé irányulnak, akkor hamar felfedezzük, amit keresünk: a hit és a tekintély töretlen láncolata, amely Krisztustól napjainkig terjed.

Megismerünk szenteket, akik az évszázadok során következetesen elhozták Krisztus világosságát sötét világunkba. Tudomást szerzünk a kereszténység legelső nemzedékeiből származó dokumentumokról, amelyek megegyeznek a mai katolikus hittel – még olyanok is, mint a Didakhé, amely időben megelőzi az Újszövetség kanonizálását.

Felfedezzük, hogyan jutottak el végül a Biblia kánonjára vonatkozó megegyezésre – az egész protestantizmus is ezen alapul – a katolikus egyház püspökei csaknem négyszáz évvel azután, hogy Jézus megalapította egyházát az apostolokkal. Felfedezzük, hogy a korai kereszténység az apostoli hagyományra épült, hogy az Újszövetség kánonjára vonatkozó ismeretünk az apostoli folytonosság tekintélyének függvénye, amely ma is folyamatos és aktív a katolikus egyházban. Azt is felfedezzük, hogy ha megkérdőjelezzük az apostoli folytonosság integritását, az annyit jelent, hogy megkérdőjelezzük a bibliai kánonra vonatkozó ismeretünket.

Ekkor kezdünk el rádöbbenni, hogy az egész kereszténység az egy, szent, katolikus és apostoli egyház hitelességére épül.

Ez az a pont, amikor magatartásunk irányt változtat: az „én nem értek egyet ezzel vagy azzal a tanítással”-tól eljutunk az „én nem értem ezt vagy azt a tanítást”-hoz. Mert kezdjük felfedezni, hogy talán valóban van tekintély ezekben a dolgokban, és lehetséges, hogy ez a tekintély voltaképpen nem egyezik meg saját énünkkel.

Tehát ezután megpróbáljuk megérteni. Kutatjuk azokat az érveket, hogy az egyház miért tanítja ezt vagy azt és rájövünk, hogy magyarázatai BRILIÁNSAK! Mert hit és értelem nem egymást kölcsönösen kizáró fogalmak; mindkettő Istenhez tartozik és Istent dicsőíti, tehát az értelem nagyon szorosan összeforr a katolikus hittel. És rájövünk, hogy valószínűleg soha nem vettük volna figyelembe ezeket az érveket, ha egyszerűen csak a kellemes és kifogástalan egyházat kerestük volna, vagy azt az egyházat, ahol Én Vagyok a Főnök... ha soha nem tettük volna fel a helyes kérdést – ez Az Egyház?

Minden keresztény testvéremhez szólok, akik jelenleg nem a katolikus egyház tagjai, és most talán bosszúsak, vagy sértve érzik magukat, mert úgy tűnik, hogy aláásom hitük hitelességét, kérlek, engedjétek meg, hogy elmagyarázzam egy némileg hasonló példával, hogy nem erről van szó.

Nem vonom kétségbe keresztény identitásotokat olyannyira, mint ahogy soha nem vonnám kétségbe saját önazonosságomat, mint a filippínó nép tagja. Ez a véremben van. Én egy filippínó családban nőttem fel, szárított ragadós rizs tapadt állandóan a zoknim sarkához. Reggelire csontos halat ettem, rizs volt minden étkezés alapja, sungkát játszottam unokatestvéreimmel, karaokét énekeltem a nappaliban, jóval azt megelőzően, hogy ez menő lett volna, és bár nem vagyok folyékony a tagalogban, a nyelv családiasan hangzik a fülemnek, csakúgy, mint az angol, és egy kicsit beszélem is.

Minden karácsonykor a filippínó nagycsaládom összegyűlik, hogy lumpiát és pancitot (nudlit) együnk és olyan sokat és hangosan nevessünk, ahogy csak bírunk. Mi valódiak vagyunk! De bármennyire is filippínó vagyok, továbbra is puszta tény, hogy soha nem voltam a Fülöp-szigeteken. A filippínó nép nyúlványának egy része vagyok, de nincs első kézből tapasztalatom, hogy milyen Fülöp-szigeteki állampolgárnak lenni. Tehát a saját kulturális gyökereim korlátozottak. Filippínó vagyok a vérem és örökségem szerint, és bár nem vagyok a Fülöp-szigetek szülötte, mégis annak az országnak köszönhetem azt, ami vagyok.

Ehhez hasonlóan az Ószövetségben voltak száműzetésben született izraeliták nemzedékei, akik mindnyájan idegenként éltek egész életükben és szerettek volna visszatérni hazájukba, őseik földjére. A mai keresztények, akik katolikussá lesznek, nagyon hasonlítanak ezekre az izraelitákra. Hazamegyünk, és édes keserűséggel fedezzük fel, hogy valójában hová is tartozunk, és látjuk, hogy nagyon sok a tennivaló a hosszú távollétünk miatt.

Tehát belekezdünk a munkába, mert végül is lehet, hogy egy felújításra váró épületről van szó, de a mi otthonunk.

Ez nem azt jelenti, hogy minden kérdésünk hirtelen eltűnik, amikor rájövünk, hogy a katolikus egyház minden keresztény spirituális otthona. Továbbra is fennmarad – és ez mindig így lesz – olyan sok-sok kérdés. De ha erre a kérdésre válaszoltunk, akkor tudjuk, hogy merre tartsunk a többivel. Minden más kérdés és kétely jobban megvilágosodik, és már nem rémítenek meg bennünket, mert észrevesszük, hogy más keresők ugyanezeket a kérdéseket tették fel az emberi történelem során, és a katolikus gondolkodás gazdagságában semmi máshoz nem hasonlítható rálátás van minden más kérdésre, amit csak feltehetünk.

Megtaláljuk az Igazságot. És tovább már nem kell a személyes felfogásunkba kapaszkodni, mintha az elszökhetne előlünk, ha elveszítjük néhány aspektusát. Ehelyett hagyjuk szabadon, hogy a hit ragadjon meg minket, mert nagyobb, mint mi vagyunk, és nem tudjuk ellenőrizni. Személyes érveléseink elvezetnek bennünket, hogy osztozzunk a megértés nagy gyűjteményében, amely túlmutat saját tapasztalatainkon, és osztozzunk mindazoknak a tapasztalatában, akik eddig is, és továbbra is mindig az Anyaszentegyházhoz tartoztak és tartoznak.

Találni egy egyházat nem azt jelenti, hogy olyasmit találunk, ami kielégít bennünket; a lényeg, hogy megtaláljuk Krisztust, a személyt, amely valóban Ő, és az olyan embereket, amilyeneknek Ő hív meg bennünket, hogy legyünk.

„Keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek”- mondta Jézus. De figyelmeztetlek benneteket. Ha helyes kérdést tesztek fel, megtalálhatjátok a helyes választ, és az lehet, hogy mindent örökre megváltoztat.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.