2017. március 29. Szent Jónás és Barakíz vértanúk
2017. március 29. írta: Katolikus Válasz

2017. március 29. Szent Jónás és Barakíz vértanúk

sdj29maris.jpg

Perzsiában a kereszténység már a 3. században elterjedt s a 4-ben szép virágzásnak indult. A szomszédos római birodalomból az üldözött keresztények nem egyszer találtak itt menedéket. Azonban alig csendesedett le a római üldözések zivatara, kitört a vihar a perzsáknál. Ezt az üldözést politikai okokból II. Sapur király kezdte meg 340 körül s folytatta uralkodása végéig (380). Hevességét fokozta az a körülmény, hogy a király háborúban állott a római birodalomnak akkor már keresztény császárával, Konstanciussal, s hogy végrehajtásával a létében megtámadott pogány perzsa papság volt megbízva. Szozoménus történetíró (450 körül) ezzel az üldözéssel kapcsolatban 16 000 névleg ismert vértanúról beszél. A perzsa keresztények hősies magatartást tanúsítottak, amint ezt Szent Jónás és Barakíz testvérek vértanúsága mutatja.

Mindjárt az üldözés elején történt, hogy a  Beth-Asa városába való Jónás és Barakíz Hubahámba mentek, hogy ott az üldözött és bebörtönzött keresztényeket bátorságra és állhatatosságra buzdítsák. Ennek meg is volt az eredménye: az Úr Krisztus mellett. De a bátorítókból vádlottak lettek. Megidézték  őket a papság három vezetője elé s fölkérdezték: „Akartok-e Sapurnak, a királyok királyának engedelmeskedni s a napot, a tüzet és a vizet imádni, vagy nem?” A két testvér egy lélekkel felelte: „Mi hiszünk az Istenben, aki az eget és földet teremtette, de nem építhetjük jövendő életünket halandó emberre, aki rövid ideig él, aztán meghal, s úgy temetik el, mint bennünket”. A főpapok ebbe a válaszba mindenképpen felségsértést akartak belemagyarázni. Majd egyenként vallatás végett különválasztották őket. 

Először Jónással próbálkoztak. Egész világosan kimondták: „Ha imádod istenségeinket, ha áldozatot mutatsz be a napnak, a tűznek és a víznek, ha azt teszed, amit a király parancsol, szabadlábra kerülsz s hozzá még megbecsülésben lesz részed. Ha nem, akkor a legkeményebb kínzások és büntetések várnak rád.” A keresztény hős azonban nem volt hajlandó megtagadni Krisztust az emberek előtt, mert jól tudta, hogy akkor az Úr is megtagadja őt mennyei Atyja előtt. Erre gúzsbakötötték s szúrós tövissel megvesszőzték. Azonban a lélek a vérző testben sem tagadta meg Krisztust; még akkor sem, amikor szinte félholtan kötélen kihurcolták s egy jeges tócsába dobták.

Azután Barakízre került a sor. Azt gondolták, hogy a hazugság módszerével célt érnek. Ezt kérdezték tehát tőle: „Fogod-e imádni a napot, a tüzet és a vizet mint istenségeket, ahogy ezt már testvéred tette?” Barakíz nem hitte el, hogy Jónás letért az igazság útjáról s a Teremtő helyett a teremtményt imádta volna. Hozzáfogott mindjárt egy beszédhez, amelyben világos érveléssel különösen a tűznek istenítése ellen kelt ki: A Teremtő a tüzet szolgának rendelte, s az csakugyan ezt a szerepet tölti is be szegénynél, gazdagnál; így tehát teljesen ésszerűtlen az Úr és Teremtő helyett a szolgát imádni. A bölcs beszéd zavarba hozta s megdöbbentette magukat a főpapokat is. Mindjárt elhatározták, hogy a vádlott kihallgatását abbahagyják s csak éjjel folytatják. Tartottak ugyanis tőle, hogy ez a meggyőző erővel beszélő keresztény a nappali tárgyalásnál jelenlevő pogányokat is megnyeri a kereszténységnek. De az éjjeli kísérlet is eredménytelen maradt: a bátor vádlott nem pártolt el a Teremtőtől a teremtmények kedvéért. Pedig bátorságáért keményen bűnhődött: karjait tüzes lemezzel sütögették, majd olvasztott ólmot öntöttek orrába, fülébe és szemébe s így agyongyötörve vitték vissza a tömlöcbe.

Másnap reggel előhozták Jónást, akiből a hideg éjszaka nem oltott még ki minden életet. A már ismert gonosz fortély, hogy testvére megtagadta az Urat, nem volt képes eddigi hitvallásában megingatni. Új kegyetlenkedések következtek. Levágták kezén és lábán az ujjait; ő még akkor is a test feltámadásáról beszélt. Lenyúzták fejéről a bőrt, kivágták nyelvét s a végéri úgy dobták be forró szurokkal telt kádba. Jónás elnyerte a vértanúság koronáját.

Előkerült a még élő testvér is. Hittagadásra most sem volt rábírható. Őrá is kegyetlen halál várt. Meghengergették tövisben, éles nádnyilakkal  szurkálták tele a már agyonroncsolt testet, szájába forró szurkot és kénkövet öntöttek, végül pedig összetörték csontjait.

Mikor vértanúságokról olvasunk, önkénytelenül fölmerül a kérdés: Hogyan tudták ezeket a hihetetlenül kegyetlen kínzásokat ilyen hősiesen elviselni? Nehéz lenne erre felelni, ha már nem adott volna választ maga Szent Jónás akkor, amikor a fagyos vízben eltöltött éjszaka után a hóhérok ama kérdésére, hogyan töltötte az éjjelt, azt felelte: „Higgyétek el nekem, az Úr születésem óta nem nyújtott még kellemesebb éjjelt és édesebb nyugalmat, mint a mostani volt; megvigasztalt arról a szent keresztről szóló elmélkedés, amelyen az Úr Jézus meghalt”. Igen, a Krisztus szenvedése és keresztje a vértanúk és szenvedők ereje. Megírta már Szent Pál, hogy a megfeszített Krisztus a zsidóknak botrány, a pogányoknak oktalanság; de a meghívottak számára Isten ereje és bölcsessége (1Kor. 1,23-24). Csak ez teszi érthetővé Szent Ciprián megállapítását, hogy a vértanúk úgy szenvedtek Krisztusért, mintha más testük lett volna, sőt úgy, mintha nem is lett volna testük.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.