Érvek az Amoris Laetitia mellett - válasz egy olvasónak
2017. március 31. írta: Szerdahelyi Miklós

Érvek az Amoris Laetitia mellett - válasz egy olvasónak

Egy kedves olvasónk egy Facebook megjegyzésében végre érveket hozott az Amoris Laetita (AL) mellett, és a körülötte lévő felhajtás ellen. Érvelésében nem használ eufemizmusokat és jelszavakat, hanem a jogra, és korábbi pápai dokumentumokra reflektál. A párbeszéd jegyében szeretnék válaszolni gondolataira.

Elöljáróban annyit mondanék, hogy az AL szerintem már csak homályos értelmű mondatai miatt is problematikus és kifejezetten alkalmas a visszaélésre, ezért nem elégséges a helyzet feloldásához, hapope-francis-al.jpg
akár az AL konkrét mondatai, akár Ferenc pápának a szándéka értelmezhetők jóhiszeműen is. A már folyamatban lévő, AL által gerjesztett visszaélésekkel szemben Ferenc pápának határozottan fel kellene lépnie, ahogy azt a Dubia bíborosok kérik, hogy a jelenlegi helyzetet megoldottnak lehessen mondani legalább az Egyház tanítóhivatala felől - még ha ez nem is vetne véget minden konkrét visszaélésnek.

Olvasónk gondolatait dőlt betűvel jelzem, saját megjegyzéseimet félkövér betűkkel írom.

 

***

Elvileg amíg egy egyházi bíróság meg nem vizsgálta az ügyet, és ki nem mondta, hogy az első házasság érvénytelen (nem valós) volt, addig nem élhetne nemi életet egy új párral senki, vagy ha igen, akkor súlyosan vétkezik. De emiatt lehetnek emberek és esetek, ahol és amikor valaki önhibáján kívül kerül olyan helyzetbe, hogy bár valójában érvénytelen volt az első házassága, mégsem házasodhat meg újra, vagy ha mégis, akkor nem járulhat szentségekhez.

Ez így van.

Mivel ez egy gyakorlatban előforduló - és attól tartok, egyre gyakoribb - probléma, lényeges kérdés, hogy egy gyóntató papnak joga van-e valamilyen rendkívüli helyzetre való tekintettel legalábbis ideiglenesen átvenni az egyházi bíróság szerepét.

Előfordul, rendben, de mi az alapja annak a feltételezésnek, hogy egyre gyakoribb? Erre nem bizonyíték, hogy nő a válások száma vagy aránya, sem az, hogy nő az áldozni vágyó elvált újraházasodottak száma és aránya (noha továbbra is egy nagyon kisszámú csoportról van szó). Érvényes házasságot kötni nem nehéz, a szerelmes, jószándékú, és nem végletesen együgyű emberek szinte kivétel nélkül képesek felfogni, és örömmel vállalják is a házasság érvényességéhez szükséges három feltételt.

1) holtomiglan-holtodiglan, vagyis a házasság felbonthatatlan;

2) csak te, vagyis a házasság kizárólagos;

3) igen az életre, vagyis a házasság nyitott, nem zárja ki eleve induláskor a gyerekek vállalását, akár csak egy gyerekét is;

Ha valaki, vagy valakinek a "házastársa" ezeket nem gondolta komolyan az esküvő napján, akkor valóban érvénytelen a házassága. De hány újraházasodott esetében lehet ez a helyzet? Az, hogy később változnak a dolgok, és már nem gondolják a fogadalmaikat komolyan, vagy utólag elhamarkodottnak ítélik döntésüket, az mindegy a házasság érvényességének szempontjából, ha az érvényes házasság már egyszer létrejött.

Nem lehetséges, hogy azok az emberek, akik a házasságkötésükkor minden egyéb szempontból funkcionális felnőttek, ne értenék a házassági fogadalmaik lényegét. Elképesztő az a gondolat, hogy épp ez az egy kivétel van (a házassághoz szükséges érettség), amiben értelmi fogyatékos gyerekekként viszonyulnánk a felnőtt keresztények többségéhez. Ez felveti a kérdést, hogy azok a házasságok vajon, amik most köszönik, jól vannak, érvényesek-e? Most még igen, de majd ha jön a baj és a válás, akkor azt mondjuk, hogy soha nem is voltak érvényesek? 
Gondoljunk bele, az emberek már jóval a házasodásuk előtt állásban vannak, autót vezetnek, szerződnek egymással, pereskednek, utaznak, saját lakásba költöznek, betartják a törvényt - vagy ha nem, akkor az esetleges büntetések és felelősségük tudatában szegik meg azt -, gyereket nevelnek... A II. Vatikáni Zsinat óta felnőtt és érett hittel rendelkező keresztény emberek korát éljük - állítólag. Épp csak házasodni ne tudnánk? Nos, ezekben nem lehet egyszerre két irányba menni.

Ha felnőtt keresztények vagyunk, akkor a házasságaink érvényesek, még ha később meg is bánjuk, és lelki üdvünkkel felelünk a házastársunkhoz való hűségünkért. Ha pedig buta gyerekek vagyunk, akik még házasodni sem képesek, akkor el a "felnőtt keresztények vagyunk" szlogenjével, és vissza a katekizmus kötelező bemagolásához, mielőtt bárki házasságkötését jóváhagyná az Egyház.
 

Persze hivatalosan nem nyilváníthatja érvénytelennek az első házasságot, de mondhatja azt - négyszemközt a gyónónak -, hogy az ő megítélése szerint az volt, és ezért ő feloldozást ad neki a gyónásban (vagyis "nem bűnösnek", Krisztussal egységben levőnek nyilvánítja) akkor is, ha formálisan egyházilag érvénytelen második házasságban él. (Vagy legalábbis úgy tűnik nekem, hogy Ferenc pápa és az Amoris Laetitia szerint ez a helyzet, míg egyes bíborosok szerint az egyházjogot és annak intézményeit semmilyen okból és helyzetben sem szabad megkerülni.)

Egyetértek, hogy Ferenc pápa talán ezt akarja, de ez igazságtalan és jogtalan.

Egyrészt egy törpekisebbségről beszélünk, ha azokról beszélünk, akiknek tényleg érvénytelen a házasságuk, és ezt az egyházi bíróság nem tudja bizonyítani, noha ők felterjesztették ügyüket. Egy nagyon kis létszámú csoport miatt, nem bölcs megváltoztatni olyasmit, ami rengeteg visszaéléshez és a többség számára a tanítás elhomályosításához vezet.

Másrészt a helyi pap nem bíróság, rossz a kettő összemosása.

1) A bíróságok kommunikálnak egymással az ügyekről, a gyóntatók nem, ezért az AL liberális értelmezésében egy újraházasodottnak ha nem is a plébánosa, akkor majd a szomszéd plébános ad feloldozást.

2) A bíróság meghallgatja a feleket és a tanúkat, a gyóntató csak a gyónót. Az igazságosság alapvetően sérül az AL liberális értelmezésével.

3) Kívánjuk-e, hogy papjaink olyan kényes kérdésekben legyenek szó szerint "perdöntőek", amiben nem illetékesek, és felkészületlenek? Milyen terhet ró ez rájuk?

Harmadrészt, az, akinek a pap engedélyezné, hogy új kapcsolata ellenére szentségekhez járuljon, noha még jogilag benne van egy valójában érvénytelen házasságban, annak jelenleg nem az új kapcsolata a házassága, hanem: nincs házassága. Ha valaki igazságtalanul akadályoztatva van a megházasodásban akár világi, akár Egyházi oldalról, az ettől még nem jogosult a házas életre, még ha polgárilag meg is házasodott, ugyanis a katolikusokat köti a forma. Fontos tudni, hogy az AL ennek megváltoztatására még csak javaslatot sem tesz. 

Ugyanakkor a Dubia kapcsán megjegyzem, hogy mivel az egyházi bíróság és az egyedi gyóntató pap ítélete is lehet téves, a házasságtörés esetleges meg vagy meg nem valósulása egy új kapcsolatban nem feltétlenül áll mindig ezzel szoros összefüggésben. Vagyis lehet, hogy valakinek valójában érvényes volt az első házassága, az egyházi bíróság mégis tévesen érvénytelennek nyilvánítja. Ilyenkor az illető aztán jó lelkiismerettel, jóhiszemű tévedésben élhet objektíve házasságtörő második kapcsolatban.

Ez így van, de ebből nem következik, hogy a visszaélésekkel és tévedésekkel terhelt rendszert meg kell változtatni. Elsősorban azért, mert a AL liberális értelmezése által javasolt rendszer(-ek, mert sajnos a szöveg annyira nem világos, hogy egy tucatnyi egymásnak ellentmondó megoldást implementáltak már a püspökök szerte a világban), nyilvánvalóan rosszabb, igazságtalanabb, mit a jelenlegi. A megoldás egy jobb rendszer lehetne, vagy annak híján a jelenlegi rendszer működési színvonalának a javítása (például jobb jegyes felkészítés). 

De ilyenkor itt nem feltétlenül az történt, hogy tudatos cinizmussal csalt valamelyik érdekelt fél az ügyben, és bár tudják, hogy házasságtörő a második kapcsolat, valamilyen hamis körülményre tudatos hazugsággal ráfogják, hogy az igazolja ezt. Az ilyesmi tényleg ellentétben állna a Veritatis splendor enciklikának a "magábanvaló bűnökről" szóló tanításával.

Van tudatos visszaélés is bizonyára, és tévedés is. A Veritatis Splendorban újra megfogalmazott katolikus tanítás érvényben van, tiszteletben kell tartani.

De ilyenkor nem ez történik, hanem egyszerű emberi tévedés. Ha viszont ilyenkor nem történik meg a Veritatis splendor enciklika tanításának megsértése, akkor az nem történik meg olyan esetben sem, ha egy gyóntató pap téves ítélete miatt áll elő ugyanilyen helyzet.

Ha egy gyóntató pap az AL liberális olvasatának értelmében átveszi az egyházi bíróság szerepét, és téved, akkor a probléma nem elsősorban a Veritatis Splendor és a "magábanvaló bűnökről" szóló tanítás tájékán keresendő, hanem egy sor másik igazságosságot, kompetenciát, és józan észt sértő probléma adódik, amikről fönt már írtam. A Veritatis Splendor és az objektív erkölcsi normák a dubia más pontjaiban jönnek elő:

Lássuk a dubiumokat (többesszám: dubia) egy mondatra tömörítve (a dubia levél teljes szövegét itt közöltük), és az egyszavas válaszokat a Katolikus Egyház Katekizmusa alapján:
  1. Házasságtörésben élők járulhatnak-e Eucharisztiához és a bűnbánat szentségéhez? (NEM)
  2. Vannak-e abszolút erkölcsi normák? (IGEN)
  3. Vannak-e súlyosan bűnös életállapotok? (IGEN)
  4. Ami belsőleg, önmagában rossz, az lehet-e bizonyos körülmények között és jó szándék esetén erkölcsileg jó döntés? (NEM)
  5. Bűn-e a bűn akkor, ha a bűnös nem érzi annak? (IGEN) 


Szerintem a Dubia egy része azt sugallja, hogy akkor és csakis akkor történik házasságtörés egy második kapcsolatban - de akkor viszont mindig - ha nincs meg egy egyházi bíróságnak az első házasságot érvénytelennek nyilvánító ítélete.

A Dubia nem sugall ilyesmit. Akkor történik házasságtörés, ha egy érvényes házasságon kívül szexuális kapcsolat létesül. A katolikusokat köti a forma, ezért katolikusoknak a polgári házassága nem házasság (leszámítva a forma alóli püspöki felmentés esetét, amit nem kaphat meg valaki, akinek közben egyházilag érvényesnek tartott házassága van a könyvekben). Továbbá a Dubia nem állítja, hogy pusztán attól, hogy az érvénytelenség kimondása megtörtént, az új polgári házasság, megszűnne házasságtörőnek lenni. A lehető legigazságosabban meg kell ítélni, hogy van-e házassági akadály, erre való a bíróság (ellentétben a plébánossal), és ha nincs, akkor meg kell házasodni a katolikus jognak megfelelően, hogy a házasságtörésnek vége legyen.   

És mintegy célozgatás az egész arra, hogy Ferenc pápa láthatólag "megengedi az ilyen házasságtöréseket". Pedig, amint fentebb kifejtettem, nem igaz a Dubia ilyen burkolt alapfeltevése. Így aztán Ferenc pápa sem engedett meg semmiféle házasságtörést az Amoris Laetitiával.

 A dubia nem célozgat, hanem egyenesen rákérdez, hogy rosszul tudjuk-e vajon Ferenc pápa szerint, hogy a házasságon kívüli szexuális élet bűn-e, és az ilyen állapotban való szentségekhez járulás szentségtörő-e. Ha Ferenc pápa válasza az, hogy nem, vagy nem minden esetben, akkor azt meg kéne indokolni (az AL nem indokolja meg), ugyanis a jelenlegi jog és tanítás értelmében, bűnös és szentségtörő a leírt helyzet, ami az AL nyomán kialakult, és amit Ferenc pápa nem tisztázott még.

Azt látjuk, hogy a máltai püspökök az AL-re hivatkozva azt állítják, hogy az oltáriszentség nem tagadható meg azoktól, "akik békében érzik magukat Istennel". Az argentín és német megközelítés szerint, "tiszteletben kell tartani" azt a lelkiismereti döntést, amit nem a kísérő, hanem a kísért, vagyis az újraházasodott személy hoz. Coccopalmerio bíboros szerint a lényeg, hogy az új házasságban élő személy "ne akarjon" az új házasságában lenni, akkor maradhat és áldozhat is, mert a szándék a fontos. (Ebbe érdemes belegondolni: abszurd!) Arról nem is beszélve, hogy ezekben a püspöki útmutatásokban nem arról van szó, amiről a kedves olvasó írt, hogy az eredeti házasság érvénytelen, csak igen különleges körülmények miatt ez nem megállapítható a bíróságon, hanem olyan esetekről is, ahol meg sem kísérelték a semmiség kimutatását, vagy nyilvánvalóan érvényesnek bizonyult a házasság.

Mindennek az kavarodásnak az alapja pedig az a nagyon elterjedt, ámde hamis kiindulópont, hogy az emberektől nem elvárható a szexuális tisztaság. De miért ne volna az? A legjobb tudomásunk szerint Isten elvárja mindannyiunktól, mégpedig a mi lelki javunk érdekében.

Az olvasó okfejtésének a fókusza túl szűk. Az újraházasodottak helyzetét nem lehetséges megítélni a házasságok tágabb figyelembevétele nélkül. Az Egyház kétezer éven keresztül mindig a házasság oldalán állt, az érvényességet vélelmezte mindaddig, amíg az ellenkezője nem nyer bizonyítást. Ez a szigor feltehetően sokkal több családot mentett meg a történelem folyamán, mit amennyit megnyomorított. Most azonban mintha, a többség javát akarnánk zárójelbe tenni egy kisebbség érdekében.

Végül, de nem utolsó sorban a házasság és az Eucharisztia közösségi jelleggel bírnak. Ezt II. János Pál nyilvánvalóvá teszi az AL által sajnálatos módon figyelmen kívül hagyott FC84-ben

De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben. A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.