Április 11. I. Nagy Szent Leó pápa, hitvalló és egyháztanító
2017. április 11. írta: Katolikus Válasz

Április 11. I. Nagy Szent Leó pápa, hitvalló és egyháztanító

nszl17.jpgMikor Nagy Szent Leó vette át Szent Péter örökét, igen nehéz idők jártak. A régi világ mintha kiemelkedett volna eresztékeiből. A római birodalom, valaha a népek kormányzója, a világrend ereje és oszlopa, már századok óta korhadt volt és ingadozott. Nagy Teodózius császár hatalmas kézzel még egyszer összefogta óriási területét és rengeteg népét, távol tartotta a határainál háborgó tengerként zajló barbár germánokat, de halála (395) után a bomlás gyors ütemben haladt. A nyugati birodalmat, főként Olaszországot elözönlötték vandálok, gótok, hunok.. Itt az egyházi tevékenység sokszor megakadt, az egyházi fegyelmet alig lehetett fönntartani, sőt a lakosok életbiztonsága is minduntalan veszélyben forgott; a tehetetlen római hatóságokkal szemben legtöbbször csak az egyházi elöljáróktól várhatott támogatást. A birodalom keleti része nagyobb békességben volt a barbároktól és ázsiai népektől, de viszont veszedelmes, fanatikus eretnekek szaggatták ott Krisztus testének egységét és dúlták föl a nép lelki békéjét.

Mindkét veszedelemmel szemben nagyot cselekedett az Úr Szent Leó által. Nevezetesen messze láthatón megmutatta, hogy mikor minden inog, szilárdan áll szent Péter kőszálla és minden, ami reátámaszkodik. Soha előbb oly fényesen és olyan éles megvilágításban nem nyilvánult meg az ámuló világ előtt a pápaság méltósága, ereje és világtörténeti nagysága, mint Szent Leó működésében. Mint világítótorony a viharzó tengeren messziről a biztos kikötőbe irányítja a tévelygő hajót, úgy Szent Leó fölséges alakja és tevékenysége még másfél évezred után is a Krisztus igaz Egyházába irányítatta az anglikán tévelygésből a nagy Newmant (+ 1893), a későbbi bíborost és vele annyi igazságra szomjas honfitársát.

Leó előkelő család sarja, korán az egyház szolgálatába lépett és mint a pápa diakónusa (segédpapja) már ifjúkorában kivált nagy tudásával, nemes ékesszólásával, szokatlan világos látásával és okosságával. Különösen kitűnt az akkori veszedelmes tévtanítók fondorlataival szemben való ébersége. Neki köszönhette III. Szixtus pápa, hogy a kegyelemtagadó pelagiánusok főkolomposa, a tanult, de rendkívül ravasz eklánumi Julián nem vezette végzetesen felre. A világi nagyok is észrevették rendkívüli tehetségeit. Placídia császárné követségbe küldte az egyszerű diakónust Galliába, hogy összebékítse Aéciust, a híres hunverő vezért az ország kormányzójával.

Itt érte a római küldöttség, mely meghívta az időközben elhalálozott pápa utódjának. A szívből alázatos férfiú sokáig ellenkezett. A hívők állhatatos unszolásában azonban fölismerte Isten akaratát; s úgy lépett Szent Péter trónjára, mint aki teljességgel át van hatva annak páratlan méltóságától, de soha szem elől nem téveszti, hogy e páratlan méltóság viselője alázatra kötelezett ember. Trónra lépésének harmadik évfordulóján azt mondja: „Az én csekély személyemben azt kell látni, azt kell tisztelni, akiben állandóan fennmarad a reábízott juhok őrzése és valamennyi pásztornak gondja, akinek méltósága a méltatlan utódban sem hanyatlik”.

Mindjárt pápasága elején a Rómában bujkáló manicheusok veszedelmes üzelmei ellen fordult. Ez a Perzsiából jött eretnekség azt tanította, hogy a jó Isten mellett van örök rossz Isten is, s az teremtette ezt a világot, mely éppen azért mindenestől fertőzött. A tisztátalan anyagtól és testtől való megszabadulás címén mindenféle istentelen zugszokást gyakoroltak, kifelé azonban adták a keresztényt. Leó az őt jellemző természetfölötti világos látással fölismerte és leleplezte veszedelmes üzelmeiket és kérlelhetetlen szilárdsággal eljárt ellenük. Sok belátta tévelygését és katolikussá lett; a többit pedig a törvény ártalmatlanná tette. Ugyanígy járt el Spanyolországban a priszcillianisták hasonló eretneksége ellen.

Amire azonban elsősorban szánta őt az Egyházát irányító Szentlélek Úristen, az egy sokkal veszedelmesebb mozgalom volt: a monofiziták eretneksége. Ennek leküzdésében ragyogott föl úttal a római pápa egyházi fősége oly fényes felsőbbséggel, mint soha azelőtt.

A monofizita eretnekség atyja egy Eutyches nevű konstantinápolyi kolostorfőnök, ki Nesztóriusszal szemben (lásd febr. 9) vallotta ugyan, hogy Krisztus nem kettő, hanem egy. De az Úr Krisztus egységét olyan egyoldalúan hangoztatta, hogy a másik túlzásba és tévedésbe esett: azt hirdette, hogy Krisztusban az istenség és emberség egybefoly, illetőleg az emberséget fölszívja az istenség, mint a tenger a csöpp tejet. Alig értesült Leó pápa erről a tanításról a konstantinápolyi püspök, a derék és hithű Flaviánus útján, nyomban átlátta a kereszténység-fölforgató veszedelmességét. Hiszen ha az Úr Krisztus nem igazában ember, akkor nem is halt meg igazában és nem váltott meg bennünket igazában, és egyáltalán elveszti vigasztaló nagy erejét a keresztény hit, melynek az a sarkalatos ténye és reménye, hogy az igaz Isten igaz emberré lett. Ezt meg is írta Flaviánusnak egy csodálatos bölcsességű levélben, melyben Krisztus helytartójának megföllebbezhetetlen tekintélyével vitathatatlan katolikus igazságként kimondja, hogy Jézus Krisztusban két természet van, igaz isteni és igaz emberi természet, mindegyik a maga sajátosságában, és e kettő egyesül az örök Igének isteni személyében.

Ezzel a dolog voltaképpen el volt intézve: Róma az ő tévedhetetlen tanításával szólott, az ügy be volt fejezve - miként annak idején Szent Ágoston mondotta hasonló esetben (aug 28.). Azonban Eutyches gőgös és szenvedélyes ember volt, az udvar kedvence, és a császári család vele tartott. II. Teodózius Efezusban zsinatot hívott össze, mely engedve az erőszaknak, Eutychest fölmentette, Leót elmarasztalta. A pápa azonban nem nézte tétlenül a fejleményeket. Leveleiben nagy körültekintéssel, szelíd okossággal és egyben hajthatatlan határozottsággal tanított, intett, kért, feddett, elítélt. Végre külsőleg is fényes diadalt aratott. Teodózius halála után neje belátta az udvar magatartásának tarthatatlanságát, az efezusi ,,zsivány zsinat” (így nevezte el Leó) után Chalcedonban törvényes egyházi gyűlést hívott össze. Mikor itt a pápa követei fölolvasták Leónak Flaviánushoz intézett dogmatikai levelét, az egybegyűlt zsinati atyák fölkiáltottak: ,,Ez az atyák hite, ez a mi hitünk is; Péter szólott Leó szájával”.

A monofizitizmus egyszer s mindenkorra el volt ítélve; de fanatikus hívei még sok bajt és szenvedést hoztak az egyházra, melyeket Leó bölcs mérsékletet és jellemes határozottsága egymásután leküzdött. Közben bölcs intézkedésekkel erősítette az egyházi fegyelmet és érvényt szerzettt a különféle országok (kivált Gallia, Illyricum) püspökeinek versengései közepett a pápa főségének, nevezetesen azzal is, hogy a veszélyeztetett helyekre pápai megbízottakat (nunciusokat) küldött.

Ezalatt azonban Leó természetfölötti nagysága egészen új fényben mutatkozott meg és egyenest világtörténeti arányokba nőtt.

Mondottuk, hogy a római birodalom hajdani ereje teljesen lehanyatlott és a népek büszke királynéja barbárok martaléka lett. Attilát, a rettegett ,,Isten ostorát” Aécius légiói és a vitéz gótok legyőzték ugyan a catalunumi mezőkön, azonban már a következő tavasszal, 452-ben betört Itáliába. Pusztulás és halál jelölte útját; s a védtelen Róma remegve várta a gót Alarik 410 pusztításainak megismétlését. Akkor az agg Leó pápa nagy tettre határozta magát. Kis küldöttség élén megjelent a Po és Mincip egybefolyásánál táborozó Attila előtt és – olyan méltósággal és szellemi felsőbbséggel kért tőle békét és kíméletet, hogy megtörtént a hihetetlen dolog: Attila visszaparancsolta seregeit. Róma föllélegzett és az ámuló utókor a legenda aranyos színébe öltöztette a nagy eseményt: a vad hun király megrémült, mert az aggastyán pápa feje fölött egyszerre csak két soha nem látott, ellenállhatatlan mennyei harcost pillantott meg, szent Pétert és Pált, kik lángoló karddal szereztek nyomatékot földi helyettesük szavának.

A megmenekült Róma hálaünnepet fogadott. Azonban a fogadalom megtartásában a menekültek szokásos útját járták. Leó már néhány év múlva egy ilyen évfordulón panaszkodik, hogy hamar felejtik Isten nagy jótéteményeit: már alig látogatják a templomot a hálaünnepen. Nem csoda, ha Isten újra rálátogat a hálátlan népre. Alig három esztendőre a hun betörés után megjelentek Geizerik királyukkal a vandálok Róma falai alatt. Ezúttal nem menekültek meg 14 napi rémítő fosztogatástól. De Leó megint személyesen kérlelte Geizeriket, s legalább azt érte el, hogy gyújtogatás és gyilkolás nem történt.

Róma és a világ először látta meg világosan, hogy Szent Péter szellemi hatalma, a lelkiség, hit és jellem nagyobb és állandóbb erő, mint a fegyver és politikai hatalom. 461-ben bekövetkezett boldog haláláig igazolta a nagy szent pápa, amit 700 körül I. Szergius pápa a Szent Péter-templomban sírjára íratott: „Még a sírból is vigyáz, miként életében, hogy az akolt ne pusztítsa a leselkedő farkas. Hangját hallatta Leó ( = oroszlán) és megszeppentek a vadállatok, és követik pásztoruk szavát a juhok”.

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.