Új interjú jelent meg az egyik dubia bíborossal, az Apostoli Szignatúra (az Egyház legfelsőbb bíróságának) korábbi prefektusával, az amerikai Raymond Burke-kel. Az interjút a The Wanderer magazin részletekben kezdte el közölni. Az alábbiakban az interjú augusztus 14-én megjelent második részletének magyar nyelvű fordítását közöljük. A beszélgetés első része itt olvasható.

The Wanderer: Amikor utoljára készítettem interjút önnel a The Wanderer számára, körülbelül másfél évvel ezelőtt, ön azt mondta: "sok jó pap, de még püspökök is" beszéltek önnek arról, "milyen nehéz kezelni a zavarodottságot, amikor az Egyház tanítását bemutatják".

És ez még azelőtt volt, hogy az Amoris Laetitiát kihirdették. A zavarodottság tovább növekedett, mint azt világosan mutatja az az idézet is Caffarra bíboros Szentatyának küldött leveléből, amelyre korábban ön is hivatkozott: "ami bűn Lengyelországban, az jó Németországban, és ami tilos a philadelphiai érsekség területén, az megengedett Máltán."

Ami azt illeti, úgy tűnik, mintha egyes értelmezések közvetlen ellentmondásban lennének azzal, amit a Katolikus Egyház Katekizmusának 1650. pontja tanít. A jelenlegi helyzet fényében, van bármi tanácsa ma a hithű püspököknek, papoknak, szerzeteseknek, és laikusoknak, akik világosságra vágynak?

Raymond Burke: A tanácsom egyszerű. Tudjuk, hogy az Egyház mit tanít és gyakorol. Benne van a Katolikus Egyház Katekizmusában; benne van az Egyház állandó tanítóhivatali tanításában. Ez az, amit igaznak tartunk. Az Amoris Laetitia kiadása óta a helyzetet csak rosszabbnak látom. Rengeteget utazom, és akárhova megyek, mindenütt laikus hívek nagy csoportjait találom (ahogy papokéit és még püspökökéit is), akik beavatnak a helyzetükbe: lényegében kétségbe vannak esve.

Gyakran mondom, hogy a papok azok, akik a legtöbbet szenvednek; ők azok, akik közvetlen kapcsolatban állnak a laikus hívekkel, akik odamennek hozzájuk, és olyan dolgokra kérik őket, amiket egyszerűen nem tehetnek meg. Amikor hithű papok elmagyarázzák az embereknek, miért nem teljesíthetik a kéréseiket, azzal vádolják őket, hogy szembemennek a pápával, szembemennek az Egyház úgynevezett új irányával.

Ez az, amiért nagyra becsülöm, amit ön tesz azzal, hogy átfogó kommentárt ír a Katekizmusról, ami hetente megjelenik a The Wandererben. Vissza kell térnünk a Katekizmushoz, és alaposan tanulmányoznunk kell, bekezdésről bekezdésre, megbizonyosodva arról, hogy megértettük az Egyház házasságról szóló tanításának mélységét, és mindazt, amit az megkövetel tőlünk.

The Wanderer: Ez egy másik témához vezet el minket, amiről 2015. decemberében beszéltünk. Amikor feltettem önnek egy kérdést az egyházkormányzat hierarchikus szerkezetének lehetséges decentralizálásáról, ön azt hangsúlyozta, hogy nincs semmi "az Egyház hagyományában, ami a püspöki konferenciáknak [vagy az egyházmegyei ordináriusoknak] felhatalmazást adna olyan döntések meghozatalára a pasztorális gyakorlat terén, amely magába foglalja az Egyház tanításának megváltoztatását."

És mégis -- ahogy az az előző kérdésben világosan kiderült --, úgy látszik, pontosan ez történik. A házasságok terén elértük azt a pontot, amikor az Egyházban a katolikusok szó szerint megválaszthatják maguknak azt a helyet, ami a vágyaikhoz igazodik? Fennáll az Egyházban a szakadás veszélye, ha nem térünk vissza a fegyelemhez az egyetemes tanításban?

Raymond Burke: Ami azt illeti, pontosan ez történik. Püspökök mondják nekem, hogy amikor ragaszkodnak a hiteles egyházi tanításhoz a rendellenes házassági együttélések terén, az emberek egyszerűen elvetik a tanításaikat. Azt mondják, hogy egy másik püspök másként tanít, és ők inkább őt követik.

Málta érsekének válasza megdöbbentő volt, aki, amikor a máltai püspökök Amoris Laetitiáról kiadott bajos dokumentumát bírálták, azt mondta: ők Ferenc pápa tanítását követik, és nem más pápákét. Hogy lehet ez? A pápáknak az egyetlen igaz katolikus hitet kell hirdetniük és annak kell engedelmeskedniük. Ha nem ezt teszik, lemondatják őket, ahogy az Honorius pápa esetében történt. Így hát ez egyszerűen lehetetlen.

Az emberek de facto szakadásról beszélnek. Teljességgel ellene vagyok bármiféle formális szakadásnak - egy szakadás sohasem lehet helyes. Emberek azonban élhetnek a szakadás állapotában, ha Krisztus tanítását elhagyták. Megfelelőbb szó lenne erre az, amit a Szűzanya használt a fatimai üzenetében: aposztázia. Előfordulhat aposztázia az Egyházon belül, és ami azt illeti, ez az, ami jelenleg folyik. Az aposztáziához kapcsolódóan a Szűzanya szintén utalt a pásztorok kudarcára abban, hogy az Egyházat egységre vezessék.

The Wanderer: Az idejének kérdését félretéve, kérem magyarázza el, hogyan kerülne kivitelezésre a "formális korrekció", ha a válaszadás az öt dubiára nem történik meg? Hogyan kerül hivatalos kiadásra egy formális korrekció, hogyan kezelik ezt az Egyház hierarchikus felépítésében, stb.?

Raymond Burke: Az eljáráshoz ritkán folyamodtak az Egyházban, több évszázada nem volt már rá példa. Voltak korábbi Szentatyákkal szemben korrekciók lényeges pontokban, de nem tanító jellegűek. A korrekció lényege számomra meglehetősen egyszerűnek tűnik. Egyrészt bemutatjuk az Egyház világos tanítását, másrészt kimondjuk azt, amit a római pápa ténylegesen tanított. Ha ellentmondás van közöttük, úgy a római pápa meghívást kap arra, hogy hozza összhangba a saját tanítását, Krisztus és az Egyház Tanítóhivatala iránti engedelmességből.

Ha azt kérdezzük, "Hogyan valósulna ez meg?": egész egyszerűen egy formális közleménnyel, amire a Szentatyának kötelessége lenne válaszolni. Brandmüller, Caffarra, Meisner, és jómagam az Egyház régi intézményét használtuk, amikor dubiát terjesztettünk a pápa elé.

Ez rendkívül tiszteletteljes módon történt, és semmiképp sem erőszakosan, lehetőséget adva a számára, hogy az Egyház változatlan tanítását bemutassa. Ferenc pápa úgy döntött, hogy nem válaszol az öt dubiára, ezért szükséges most kijelenteni azt, amit az Egyház a házasságról, a családról, a belső természeténél fogva bűnös cselekedetekről, és a többiről tanít. Ezek azok a pontok, amik nem világosak a római pápa jelenlegi tanításában; ezért ezt a helyzetet korrigálni kell. A korrekció tehát elsődlegesen ezekre a tanításbeli pontokra irányulna.

Ahogy említettem, voltak esetek, amikor korábbi római pápákat nem tanításbeli pontokban korrigálták, amikor bíborosok egyben és másban a Szentatyához fordultak, mint például az Egyház adminisztrációjával kapcsolatos ügyekben.

Egy másik kérdést szintén feltehetünk. A pápa a püspökök és valamennyi hívő egységének letéteményese. Az Egyházat azonban a jelen pillanatban a zavar és megosztottság szakítja ketté. Fel kell hívnunk a Szentatyát arra, hogy gyakorolja a hivatalát, és vessen véget ennek.

Azután tehát a következő lépés a formális közlemény lenne, ami kijelenti az Egyház világos tanítását, amit a dubia is bemutat. Azon felül kijelentésre kerülne, hogy a hitnek ezeket az igazságait a római pápa nem mutatta be világosan. Másszóval, ahelyett, hogy kérdéseket tennénk fel, mint a dubiában, a formális korrekció a válaszok megadása lenne, úgy, ahogyan azt az Egyház világosan tanítja.

The Wanderer: A szolgálati ideje alatt a Hittani Kongregáció prefektusa, Gerhard Müller bíboros szilárd védelmezője volt annak, hogy az Amoris Laetitia zavaros kijelentéseit az Egyháznak az elvált és polgári úton újraházasodott katolikusok szentáldozásával kapcsolatos hagyományos tanításával összhangban kell értelmezni. Lát arra esélyt, hogy megváltozik a Hittani Kongregáció tanítása ebben, azután, hogy a bíboros prefektusi kinevezése nem került megújításra?

Raymond Burke: A Hittani Kongregáció nem jelenthet ki mást ebben. Ha megtenné, kikerülne az Egyház közösségéből. Amire Müller bíboros rávilágított, az pontosan az, amit az Egyház mindig is tanított. A legutóbbi időkben Szent II. János Pál pápa apostoli buzdításának, a Familiaris Consortio-nak a 84. bekezdése mondta ki az Egyház állandó tanítását. Így hát ez a típusú változtatás egyszerűen nem lehetséges.

The Wanderer: XVI. Benedek emeritusz pápa egyik üzenetében, amelyet Joachim Meisner bíboros gyászmiséjén olvastak fel, elismerését fejezte ki, amiért a bíboros képes volt "elengedni, és abban a mély meggyőződésben élni, hogy az Úr nem hagyja el az Ő Egyházát, még akkor sem, amikor a hajó már annyira megtelt vízzel, hogy a felborulás határán van."

Krisztus előző helytartója azzal vezette fel ezt a megjegyzését, hogy Meisner bíborosra úgy utalt, mint aki "szenvedélyes pásztor, [akinek] nehezére esik elhagyni az őrhelyét, különösen olyan időben, amikor az Egyháznak rendkívül sürgető szüksége van meggyőző pásztorokra, akik ellen tudnak állni a korszellem diktatúrájának, és akik elkötelezetten élik és vallják a hitet."

Eminenciás úr, mint Meisner bíboros barátja és közeli munkatársa, hogyan értelmezi ön az elismerésnek ezeket a megható szavait Benedektől? Tudna mondani néhány személyes gondolatot az Egyház e nagyszerű hercegének életéről és örökségéről?

Raymond Burke: Kétségtelen, hogy Meisner bíborosnak mélységes érzéke volt a katolikus hithez annak teljességében, és mély szeretete a mi Urunk és az Ő Egyháza iránt. Teljességgel elkötelezett volt afelé, hogy jó pásztor legyen. Jól emlékszem az egyik találkozásunkra 2014. februárjában, azon a konzisztóriumon, amin Walter Kasper bíboros előadásban vetette fel, hogy az Egyház gyakorlata változhat az irreguláris házastársi kapcsolatokban élők szentáldozásban és szentgyónásban részesülése terén. Meisner bíboros és én épp kisétáltunk az egyik ülésről, és ő azt mondta nekem: "Ez nem lehetséges. Ez szakadáshoz fog vezetni." És rendkívül szenvedélyes volt ezzel kapcsolatban.

Meisner bíboros mindvégig nagyon gondosan követte, támogatta, és bátorította azokat, akik az Egyház állandó tanítását és gyakorlatát védelmezték. Csodálatos pásztor volt, akinek példája nyomán nem mondható el, hogy azok, akik az Egyház tanítása mellett állnak, legalisták, akik nem törődnek az emberekkel, hanem köveket hajigálnak feléjük. Nagyon szerető szívű pásztor volt, aki megértette, hogy a nyáj jó pásztorának a teljes igazságot kell tanítania a híveknek.

2017. március 4-én is találkoztunk, amikor egy korábbi kánonjogász osztálytársunk a 65. születésnapját ünnepelte. Többen közülünk esszéket írtunk a tiszteletére, amit könyvalakban is kiadtunk. Ott voltam a könyv bemutatóján, és Meisner bíboros is eljött rá. Teljesen igaz, amit XVI. Benedek pápa írt róla: higgadt ember volt, de rendkívül buzgó is.

Élesen emlékszem rá, amikor Meisner bíboros azt mondta nekem, hogy folytatnunk kell a küzdelmet az Egyházért és az Ő tanításáért. E két tulajdonságnak, a higgadtságnak és buzgóságnak csodálatos kombinációjával bírt. Mindig az volt a benyomásom, hogy ő olyasvalaki, aki nagyon közel áll a mi Urunkhoz imádságban, és hogy olyan meggyőződésből beszél, amit nem önmagára, hanem a mi Urunk belsőséges ismeretére alapoz.

The Wanderer: Több meg nem erősített tudósítás került napvilágra, amelyek szerint Rómában egy "titkos bizottságot" hoztak létre azért, hogy felülvizsgálják a fogamzásgátlással kapcsolatos tanítást, amelyet VI. Pál pápa mérföldkőnek számító enciklikája, a Humanae Vitae közölt. Adhatunk bármi hitelt ezeknek a tudósításoknak? Talán nem az az Egyház tévedhetetlen és változtathatatlan tanítása, hogy a házassági aktus egyesülő és termékeny szempontjainak szétválasztása a belső természeténél fogva erkölcstelen?

Raymond Burke: Nem tudok közvetlenül nyilatkozni a helyzetről, mert senki, aki ilyen bizottságnak tagja lenne, nem beszélt velem róla. Azoban számos komoly és jólértesült személytől hallottam, hogy egy ilyen bizottság valóban felállításra került, és a bizottság tagjai már dolgoznak is ezen. Ezért azt gondolom, hitelt adhatunk ezeknek a beszámolóknak.

Ugyanakkor pontosan az a helyzet, amit ön a kérdésében is megfogalmazott: az az Egyház tévedhetetlen tanítása, hogy a fogamzásgátlás belső természeténél fogva erkölcstelen, és hogy a házassági aktus egyesülő és termékeny szempontjait szétválasztani mindenkor és mindenhol helytelen. Ha ez a tanítás nem marad fenn, azzal nem csupán a házastársi aktus lényege sérülne, de megnyitná az utat mindenféle erkölcstelen szexuális gyakorlat előtt is, miközben az emberek bűnös nemi aktusokra adnának igazolást.

Nemi [genitális - KV szerk.] aktusoknak nevezem őket szexuális aktusok helyett, mivel ezek nem tisztelik a házassági aktus egyesülő és termékeny szempontjait. Ilyen például az, ahogyan két azonos nemű személy az egymás közötti nemi aktusaira ad igazolást; az erkölcstelen viselkedésüket azt mondva igazolják, hogy "szeretik egymást", és ezért nem számít, hogy a cselekedetük nem termékeny.

Egyesek azután további súlyosan erkölcstelen tevékenységekbe kezdenek annak érdekében, hogy az úgynevezett szerelmük termékeként gyermekeik legyenek. Ugyanígy ezt az igazolást használják azokra az egyéni cselekedetekre is, amik a nemi szervekkel kapcsolatosak. Ez természetesen ugyanúgy nem lehet helyes.

Szeretet és Igazság

The Wanderer: Úgy tűnik, manapság sokan az "irgalmasságot" úgy értik, mintha az az erkölcsi rossz eltűrését jelentené, és mintha azzal, hogy másvalaki cselekedeteit "bűnösnek" nevezzük, intoleráns ítélkezők lennénk. Ugyanakkor tudjuk, hogy az irgalmasság sohasem szakadhat el az igazságtól. Hogyan válhatunk a "megkülönböztető" irgalmasság hatékony képviselőivé? A bűnbánat előfeltétele az irgalmasságnak?

Raymond Burke: Amikor gyerek voltam, emlékszem, azt tanították, hogy szeretjük a bűnöst, de gyűlöljük a bűnt. Annak a zavarnak, amit ma látunk, az a forrása, hogy nem követjük ezt az igazságot. Az emberek tévesen azt hiszik, hogy azzal, hogy bizonyos cselekedeteket bűnösnek ismernek el, gyűlöletet fejeznek ki azok iránt, akik ezeket a cselekedeteket elkövetik. Valójában a lehető legnagyobb szeretetet fejezik ki irántuk. Másszóval, ha valaki igazán szeret egy másik személyt, és az a személy olyan cselekedeteket követ el, amik veszélyeztetik az örök üdvösségét, kötelessége mondania valamit, hogy segítsen neki felhagyni a bűnös tevékenységével, és megváltoztatni az életét.

Ez egy kicsit olyan, mint amikor a szülők próbálják a gyermeküket nevelni. Még mindig emlékszem rá, hogy nem szerettem, amikor gyermekként valami rosszcselekedetért a szüleim kijavítottak. Immár felnőttként nagyon világosan látom, miért tették ezt. Amikor a szülők kijavítják a gyermeküket, a gyermekek gyakran azzal rohannak ki a szobából, hogy "Utállak!". Később nagyon hálásak a szüleiknek, mert segítettek nekik abban, hogy erényes személyekké váljanak.

A megkülönböztető irgalmasság, ami egy remek kifejezés rá, megkülönbözteti a bűnt a bűnöstől. A szeretet kifejezése a bűnös felé nagyon világossá teszi, hogy a bűn, amit elkövet, teljességgel visszataszító, és véget kell vetnie neki. És mégis, a tendencia az, hogy az irgalmasság hamis módján válaszolunk.

Ha nem vagyunk a bűneink tudatában, és nem gyakorlunk bűnbánatot, mégis mit jelent Isten irgalmasságát kérni? Miért kérjük Isten irgalmát, ha nem követtünk el bűnt? Az egész tehát ilyen egyszerű. Máskülönben az irgalmasság csak egy üres szó. El kell ismernünk, hogy a bűn, amit elkövettünk, helytelen, hogy mélységesen bánjuk, és hogy Isten irgalmasságát kérjük.