Szeptember 30. Szent Jeromos áldozópap, hitvalló és egyháztanító
2017. október 01. írta: Katolikus Válasz

Szeptember 30. Szent Jeromos áldozópap, hitvalló és egyháztanító

szeptember_30_szent_jeromos_a_ldozo_pap_hitvallo_e_s_egyha_ztani_to.jpgCsaknem minden könyvforgató ember látta már a képét: amint csonttá-bőrré aszva ott térdel Isten előtt, maga a megtestesült vezeklés; vagy pedig amint ott ül meghitt cellájában írásba merülve, rajta vagy mellette a bíborosi kalap, lábánál a háziállattá szelídült oroszlán. De aki nem látta is ezeket az ábrázolásokat, ha templomjáró ember, Jeromos régi ismerőse. Amikor nagymisén hallja latinul a szentleckét és evangéliumot énekelni, Szent Jeromos szavát hallja. Ő fordította le latinra a Szentírást, melynek ószövetségi része eredetileg héberül (s részben görögül), újszövetsége pedig görögül van írva. 1920-ban, a szentnek ezerötszáz éves halála napján XV. Benedek pápa ünnepélyesen kimondotta, hogy Szent Jeromos a Szentírásnak legmegbízhatóbb tolmácsa. Egyébként régóta az a híre, hogy a legtudósabb egyházatya Szent Gellért azért hagyta el hazáját, Velencét, hogy a Szentföldre mehessen Szent Jeromos műveit tanulmányozni. Akkoriban ugyanis még nem volt könyvnyomtatás, és nehéz volt hozzájutni a nagyobb művekhez.

Hogyan jutott el Jeromos ehhez a nagy hírhez és tisztességhez? Miért ábrázolják így, hol szigorú bűnbánónak, hol tudós kardinálisnak? Ennek nagy sora van. Jeromos élete a keresztény tudós mintája és tűkre: a szakadatlan fegyelem és önmegtagadás egyfelől, másfelől semmiféle áldozattól vissza nem riadó olthatatlan tanulni vágyás; a kettő aztán ölelkezik a nemes harciasságban, mely kész bármikor és bárkivel szemben síkra szállni a katolikus igazságért.

Jeromos 349 táján született nem messze hazánktól, Dalmácia, Bosznia és Horvátország érintkezése helyén, egy Stridon nevű községben. Jómódú szülei „úgyszólván a bölcsőtől katolikus tejjel” táplálták. A szülői háznak ez a szelleme hűségesen elkísérte Jeromost, mikor korán ébredő tudásvágya Rómába vitte, és tüzes dalmata vére kezdett megmozdulni a nagy világváros ezer csábítására. Ifjú ambícióval rávetette magát a tudományra. A hírneves Donátus volt az egyik mestere; nagy jártasságra tett szert a pogány latin írókban és megtanult görögül. A csábítások elől a katakombákba menekült. Órák hosszat ült itt és elmélkedett a régi keresztények hősiességén, a halál és ítélet borzalmain. Végre Libérius pápa kezéből fölvette a keresztséget; tehát érettnek gondolta magát a halálos bűnt kerülni kész és képes, következetes keresztény életre. Ezt jelentette ugyanis abban az időben a felnőtt korban való megkeresztelkedés.

Hogy csakugyan ez az elszánt lélek lakozott benne, bebizonyította, mikor iskolai tanulmányai befejeztével a „félig barbár” Rajna-partra ment, Trierbe. Itt elsőízben ismerkedett meg remeteteleppel és fogadalmat tett, hogy ő is erre a tökéletesebb életre adja magát. Már abban az időben, mint később a középkorban, minden aszkétaságra elszánt fölbuzdulásnak álma volt a Szentföld, az Üdvözítő bölcsője és sírja Betlehem, Názáret, Jeruzsálem. Jeromos is oda igyekezett. Közben Aquilejában állapodott meg Velence közelében, és barátságot kötött sok fennkölt lelkű pappal. Hajóra szállt, és 374-ben kikötött Antióchiában, Aranyszájú Szent János (jan. 27) hazájában. Itt halálos betegségbe esett. Mikor fölépült, jónak látta megragadni a kedvező alkalmat kettős célja szolgálatára.

Antióchia tudósok és tudományok városa volt, inkább, mint abban az időben bármilyen más hely. Nem messze pedig ott Szíria keleti határán terült el a Kalkisz sivatag, melynek nap tüzesítette kietlen homokpusztáit szent remeték a keresztény életszentség paradicsomává avatták. Jeromos hozzájuk csatlakozott. Megtanulta, amit a római rétoriskola nem tanított: az önsanyargatást, önuralmat, Istenben elmerült életet. Persze az embert a múltja és gyarlósága elkíséri a pusztába is, a szent remeték társaságába is. Rómának világvárosi csábításai a kiéhezett fantázia előtt kettőzött hatással jelentkeztek; a diákkor könnyelműségeit a tisztult és finomult aszkéta lelkiismeret ijesztő nagyoknak látta. „Tagjaimat vezeklő zsák takarta, bőröm kiaszott, a bánkódás megemésztett. A kárhozat félelmében ide száműztem magamat skorpiók és vadállatok hazájába. S mégis lélekben a római táncmulatságokba ragadtattam nem egyszer. Arcom beesett a böjtöléstől, testem szinte halott volt, és mégis égő vágy tüzelt hűlő tagjaimban.” De nem tágított. A remetéknél megtanulta a harcot: „Heteken keresztül étlen-szomjan maradtam. Éjjel-nappal könnyek közt kiáltoztam Istenhez, s vertem mellemet, amíg Isten csendet nem parancsolt a viharnak, és lelkemnek ismét nyugalmat nem adott".

A Jeromos szigorú aszkétaságát és tudományát egyaránt bámuló utókor ennek a kalkiszi időnek emlékoszlopára tűzre a legendák ismert kedves virágát: Az önmagával szemben kíméletlen szent annál gyöngédebb volt Isten egyéb teremtményeihez, Egy nap oroszlán jelent meg cellájánál, fájdalmas képpel és sebzett lábbal. A szent kiszedte lábából a tövist, ápolta sebét; s a hálás állat ezután hűségesen követte és őrizte jótevőjét.

Jeromosnak volt más orvossága is a múlt hazajáró kísértetei és kísértései ellen. A héber nyelv tanulására adta a fejét. Az ünnepelt tudós ismét ábécé-vadász lett. Abban az időben az ilyen nyelvet csak mestertől lehetett tanulni és csak nagyon tökéletlen módszerrel. Jeromosnak is annyira nehezére esett, hogy kétségbeesve ismételten abbahagyta. De végre is győzött elszánt akarata: meg kell tanulni azt a nyelvet, melyen a Szentlélek sugalmazta az ószövetséget.

Mintegy két évet töltött Jeromos a pusztában, mikor Antióchiában heves pártharcok keletkeztek, melyek még a remeték csöndjét is fölverték. Jeromos nem látott tisztán. De azt látta, hol van a világosság. „Közösségben vagyok Szentségeddel, írja a pápának, azaz Szent Péter székével. Tudom, hogy erre a Kőszálra van építve az Egyház. Kérem Szentséged utasítását, mit kell tennem. Minden párt a maga részére húz. De én nem győzöm hangoztatni: Aki együtt tart Szent Péter székével, az az én emberem.” Készült is Rómába vissza. Paulin, antióchiai püspök közben pappá szentelte. De ő kikötötte, hogy aszkéta maradhasson. Nem akart egyházmegyei szolgálatot vállalni, mert már akkor tisztában volt vele, hogy neki majd tollával kell szolgálni az Egyházat. Előbb azonban még gyarapítani akarta tudományát. Barátságot kötött a hatalmas eszű Nisszai Szent Gergellyel (márc. 9) és Konstantinápolyban tanítványává szegődött Nazianzi Szent Gergelynek (máj. 9).

382-ben végre Rómába ért. Itt a tudós Szent Damazus pápa (lásd dec. 11) mindjárt megtette titkárának (ezért ábrázolják bíboros kalappal) és fölszólította, hogy csinálja meg a Szentírásnak jó latin fordítását. Jeromos neki is fogott a nagy munkának, melyet ezután évtizedeken keresztül főfeladatának tekintett. De nem hanyagolta el a Kalkiszból hozott tudományát sem. Szent aszkéta életének és tudományosságának csakhamar híre ment, és egyre többen jelentkeztek tanítványnak. Ki a Szentírás magyarázásban, ki a lelkiéletben akart tőle oktatást; akárhányan mindkettőben. Ezek közé tartoztak Szent Paula (lásd jan. 25) és Marcella (jan. 31) özvegyek. Azonban a római nép körében sokan voltak névleg keresztények, kik mint hírhedt őseik, alamizsnára és ingyen szórakozásra lestek Ezek zokon vették, hogy az előkelő római nők Jeromos irányírása alatt szigorúbban megrostálják adományaikat. A papság körében is akadtak méltatlan ácsánkodók; s Jeromos, aki természettől fogva érzékeny és önérzetes volt, aztán meg heves dalmata vérét sem tagadta meg, kíméletlenül ostorozta a bajokat. Ezért sokan felzúdultak ellene, különösen jóakarójának, Szent Damazus pápának halála után. A gyanúsítás és áskálódás hamar ott volt fegyvertársnak. Jeromos maga panaszolja: „Akadt nem egy, aki kezet csókolt, s kígyó-szája, még a kézcsóktól melegen, káromlást sziszegett ellenem. Részvét volt ajkán, káröröm szívében. Egyébként mindnyájan Isten ítélőszéke elé kerülünk, és akkor megválik, ki hogyan élt!”

De torkig volt Rómával. Elemi erővel feléledt régi vágya a Szentföldre! Csatlakozott Szent Paula lányával, Eusztóchiummal (okt. 27), miután másik Lánya, Szent Blezilla (lásd jan. 22) nemrég fiatalon meghalt. Meglátogatták az egyiptomi remetéket a Nitria-pusztában, azután pedig megtelepedtek Betlehemben. Itt Szent Paula két kolostort épített, nők és férfiak számára, amannak ő lett a feje, a férfiakat Jeromos vezette. Folytatta aszkéta életét, melyet a Kalkisz-pusztában tanult meg. Emellett azonban páratlan tudományos tevékenységet fejtett ki. Nagy áldozattal tökéletesítette héber nyelvismeretét: egy rabbitól tanult, aki hitsorsosaitól való félelmében éjszakánként jött tanítani és egy leckéért egy aranyat kapott. Lassan befejezte így a Szentírás fordítását, melyet ma is használ az Egyház. Azután iskolát nyitott előkelő fiúk számára és kiterjedt levelezést folytatott a kornak minden kiválóbb emberével. Föl is keresték kérdéseikkel és kétségeikkel a világ minden tájáról. Nem csoda! Korának legtanultabb embere volt. Szent Ágoston azt mondja róla, hogy elolvasta kb. az összes könyveket, miket addig írtak. Azonkívül három nyelvet tudott: latinul, görögül és héberül, ami páratlan volt ebben az időben.

Így történt, amit egy kortársa mond róla: Az egész Nyugat a betlehemi egyszerű szerzetes-pap szavát leste. S ő hallatta is fáradtság és félelem nélkül, mindig, mikor veszélyben látta a katolikus igazságot. Joviniánus megtámadta a szerzetesi és papi szüzességet, sőt kikezdte Szűz Mária méltóságát; Vigilancius a szentek és ereklyék tiszteletét kifogásolta, Pelágius a krisztusi kegyelem szükségességét támadta meg. Jeromos nem maradt adós a felelettel egyiknek sem. Pedig akkor sok más baja is volt: a jeruzsálemi pátriárkával ellentétbe jutott; Róma pusztulása (a gótok 410-ben földúlták; lásd aug. 28) mély hazafiúi szomorúsággal és aggodalommal töltötte el; a pelagiánusok felgyújtották a kolostorát, és ő csak hirtelen futással tudta megmenteni életét; jó emberei egymásután meghaltak. S ő, a közel 80 éves aggastyán fiatal lelkesedéssel küzdött ifjúkori eszményeiért, töretlen szellemi erőben 420-ban bekövetkezett boldog haláláig. Tetemei a Santa Maria Maggiore templomban nyugosznak Rómában.

„Boldog az az ember, akit te oktatsz, Uram, és törvényedre megtanítasz!” (Zsolt. 93,12).

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.