Az erkölcsi felelősség
2018. július 17. írta: Katolikus Válasz

Az erkölcsi felelősség

erkolcsi_felelosseg.jpgEgy régebbi írásban volt szó arról, hogy az ember célra törekvő lény, célok érdekében cselekszik. A célok hierarchiájának csúcsán az ember végső célja, Isten van, aki felé az ember emberi cselekedetek egész életében tartó sorozatán keresztül törekszik. Az ilyen cselekedetek nem nélkülözhetik Isten kegyelmét, hiszen természetfölötti célunk elérése természetes erőnkből lehetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy ezekben a cselekedetekben valami is hiányozna abból, ami az emberi cselekedetekben nélkülözhetetlen. Nem minden cselekedet irányul közvetlenül Istenre, mégis végső soron minden jó cselekedetnek a végső cél, Isten felé kell irányulnia. Ez hasonló ahhoz, amikor az ember egy úton megy egy cél felé, közvetlen célja lehet az út egy-egy szakaszának a megtétele, de végülis a teljes cél az egész út céljának az elérése. Az azonban előfordul, hogy egy cselekedet célja nem egyeztethető össze a végső céllal, az ilyen cselekedet, a bűn nem a végső cél, Isten felé visz, hanem ettől elfordulva eltávolít Istentől.

Felmerül a kérdés, hogy mi a jellemzője azoknak a cselekedeteknek, amelyek tudatosan valamilyen jó vagy rossz célra irányulnak, és mint ilyenek, vagy közelebb visznek Istenhez, vagy pedig tőle eltávolítanak. Aquinói Szent Tamás nyomán a katolikus erkölcstan különbséget tesz az emberi cselekedetek (actus humani) és az ember cselekedetei (actus hominis) között. Azokban a cselekedetekben, amelyek csak az ember cselekedetei, nincs benne a tudatos célra való törekvés. Ilyen például, amikor az ember álmában beszél, alvás közben testének helyzetét változtatja vagy valami hirtelen és erős inger, például hang hatására összerezzen, és az ehhez hasonlók. Az ilyen cselekedeteknek a kiindulása nem az ember akarata, ezeket a cselekedeteket nem előzi meg az értelemben a cél ismerete és megfontolása.

Az emberi cselekedeteknek az a jellemző tulajdonsága, hogy ezek olyan, célra irányuló cselekedetek, amelyekben a célt az értelem fölismeri, az akarat pedig megfontolást követően megmozdul és mozdít a felismert cél irányába. Ezeknek a cselekedeteknek a kiindulópontja, „elve” az akarat, ezért az ilyen cselekedetekre az erkölcstani terminológia a voluntarium szót használja, szemben a nem emberi, hanem csak az ember cselekedeteivel, amelyekre az involuntarium szó használatos. A voluntarium szó magyar fordítása a „szándékos” szó.

A szándékosság fogalma azért fontos, mert erkölcsi értelemben értékelhető cselekedetek csak a szándékos cselekedetek lehetnek. A személy konkrét cselekedetei közül csak ezek kaphatják az erkölcsileg jó vagy rossz minősítést. Más szóval ezek a beszámítható cselekedetek, amelyekért felelős az ember. A valóságban persze a beszámíthatóság vagy a be nem számíthatóság két végpontnak tekinthető. A konkrét cselekedetek nem mindegyike tekinthető teljesen beszámíthatónak, illetve egyáltalán nem beszámíthatónak, a beszámíthatósággal kapcsolatban fokozatosságról is beszélhetünk. A beszámíthatóságot az elkövetőben lévő tényezők csökkenthetik, de éppen növelhetik is. Így a tárgya szerint vagy körülményei miatt erkölcsileg rossz cselekedetet elkövető személy csak olyan mértékben tekinthető felelősnek, bűnösnek, amilyen mértékben beszámítható volt a cselekedet elkövetésekor. A tárgyilag tekintve halálos bűnt bocsánatos bűnné vagy nem bűnné nem a külső körülmény vagy a szándék teheti, hanem a beszámíthatóság hiánya vagy nagymértékű csökkenése.

A fentiekben cselekedetekről beszéltünk. Ezek a cselekedetek lehetnek olyanok, amelyek az akaratból indulnak ki, de megvalósításuk az ember más képességeinek, például a mozgásra, fizikai cselekedetre való képességeinek igénybevételével történik. Ezek a cselekedetek az úgynevezett parancsolt cselekedetek (actus imperati). Az akarat közvetlen, első cselekedeteit az akarat által fölkeltett cselekedeteknek (actus eliciti) nevezzük. A fölkeltett cselekedet folytatódhat parancsolt cselekedetben, de ez nem feltétlenül így van. Ilyen fölkeltett cselekedet például a felébredő vágy, vonzalom, szeretet vagy az elutasítás, taszítás. A felkeltett cselekedetek az akarat közvetlen cselekedetei, míg a parancsolt cselekedetek az akarattól különböző képességeken keresztül valósulnak meg. Minthogy az erkölcstan szempontjából a nem cselekvések, a mulasztások is fontosak lehetnek, ezért a beszámíthatósággal kapcsolatban nem mindig beszélhetünk kifejezett cselekedetekről.

A továbbiakban azokkal a tényezőkkel foglalkozunk, amelyek csökkenthetik, esetleg meg is szüntethetik a beszámíthatóságot. Az első ilyen tényező a

(1) külső erőszak, kényszer. Minthogy a beszámíthatóság szempontjából lényeges az, hogy a cselekedet az akaratból mint belső elvből induljon ki, ezért a külső erőszak csökkentheti, illetve megszüntetheti a beszámíthatóságot. Napjainkban a külső erőszaknak egy finomabb és ezért sátánibb formája is létezik. Ez az, amikor valakit kényszergyógykezelésnek vetnek alá, amikor valakit tudatmódosító szerekkel kezelnek. Ilyenkor a beszámíthatóság teljesen megszűnhet. Az akarat szellemi képességének használata a földi életben testi-anyagi föltételekhez kötődik, ezek manipulálása az akarat működését akadályozza. Ezt az állapotot talán az álom állapotához lehet hasonlítani, amikor az emberrel történik valami, de ami történik, annak végső soron nem kiinduló elve az ember szabad akarata.

Valakit erőszakkal hurcolhatnak a bálvány elé, térdre kényszeríthetik, kezét kényszeríthetik a tömjén égetésére. A külső erőszak tehát megvalósíthat olyan cselekedeteket, amelyek látszólag az akarat által parancsolt cselekedetekhez hasonlítanak. Vannak azonban az akaratnak olyan cselekedetei, amelyek fölött semmilyen teremtménynek, így a gonosz léleknek sincs hatalma. Ezek a fentebb említett, akarat által felkeltett, akaratban maradó cselekedetek. Ezen cselekedetek fölött csak Istennek van hatalma, aki első okként van jelen ezekben a cselekedetekben. Isten oksága azonban nem elveszi, hanem éppen lehetővé teszi a szellemi teremtény szabadságát. A bálvány elé kényszerítettben tehát semmilyen külső erő nem képes felébreszteni az imádás belső aktusát. A vallás szabadságának is ez az alapja, hiszen semmilyen külső erő, kényszer nem képes a hitet fölébreszteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kellene azt a környezetet biztosítani, amely elősegíti a hit ébredését.

(2) Ahhoz, hogy egy cselekedet beszámítható legyen, a cselekvőnek tudnia kell, hogy mit is cselekszik. Ha tévedésben van a cselekedetét, ennek egyes mozzanatait illetően, akkor már nem beszélhetünk teljes beszámíthatóságról, sőt a beszámíthatóság akár meg is szűnhet. A régiek sokat emlegetett példája a vadász, aki a zörgést a vadnak tulajdonítja, de kiderül, hogy ezt nem a vad, hanem egy ember okozta, így a vadász egy ember életét oltja ki. Napjainkban, amikor fegyvereket úgy alkalmaznak, hogy tulajdonképpen a megsemmisítendő célról nincs teljes információ (például ez csak egy folt valamilyen képernyőn), előfordulhat, hogy a megfelelő információ hiányában ártatlanokat ölnek meg. A nem is távoli múltban három olyan eset is történt, amikor a légvédelem utasszállító repülőgépeket semmisített meg. 1987-ben a szovjet légvédelem lelőtte a Korean Air utasszállító gépét Kelet-Szibéria fölött. 1988-ban egy amerikai hajóról indított légvédelmi rakéta egy iráni utasszállítót semmisített meg a Perzsa-öböl fölött. 2017-ben a Malaysia Air Lines utasszállítóját lőtték le Kelet-Ukrajna fölött.

A tudás hiányával (ignorantia) kapcsolatban fölmerül a kérdés, hogy ez bizonyos körülmények között elkerülhetetlen hiány-e (legyőzhetetlen tudatlanság, ignorantia invincibilis) vagy pedig ez utánajárással, ellenőrzéssel megszüntethető. Az előző esetben a cselekedet beszámíthatósága meg is szűnhet, míg az utóbbi esetben ez nem történik meg.

Napjainkban a tudatlanság legtöbbször azzal kapcsolatban fordul elő, hogy egy adott cselekedet elkövetése bűn-e. A közvélekedés egyre több tárgya szerint bűnös cselekedetet nyilvánít nem bűnösnek. Ugyanakkor ennek az ellenkezője is tapasztalható: nem bűnös cselekedeteket, sőt el nem mulasztható kötelességeket is nyilvánítanak (sok ország törvényhozása is) valamilyen „politikai korrektség” nevében bűnös cselekedetnek. A kérdés az, hogy ilyen esetekben mennyiben lehet legyőzhetetlen tudatlanságról beszélni? Egyes cselekedeteket megelőzően talán lehet ilyenről szó, de az Egyházhoz megtérőket, az Egyházban élőket nem lehet ezekkel a dolgokkal kapcsolatban tévedésben tartani, azaz az Egyháznak tanítania kell mindazt, ami az egyértelmű katolikus erkölcsi hagyomány és mint ilyen a hitletéteményhez tartozik vagy ehhez kapcsolódik.

Az erkölcsi törvényről, az ember erkölcsi ismereteiről, ezeknek a konkrét esetekre alkalmazásáról, a lelkiismeretről, egy későbbi írásban lesz szó.

(3) Az ember életével együtt járnak a szenvedélyek (passiones). A testből és lélekből való összetettség miatt a szenvedélyek hozzátartoznak az emberi élethez. (A szenvedélyekről egy régebbi írásban már volt szó röviden.) A szellemi törekvőképesség, az akarat mellett az emberben jelen van az érzéki törekvőképesség is, amelyben a szenvedélyek ébrednek. A szenvedélyek, minthogy ezek nem az akaratnak az aktusai, önmagukban erkölcsileg nem minősíthetőek, de ezek befolyással lehetnek a szellemi képességekre, az értelemre és az akaratra. A szenvedélyek (érzelmek) olyan erősek lehetnek, hogy ezek befolyásolhatják a cselekedettel kapcsolatos megfontolást és így a beszámíthatóságot, a cselekedetért való felelősséget, sőt ezt akár meg is szüntethetik. A szenvedélyekkel kapcsolatban azt kell figyelembe venni, hogy ezek a cselekedetet megelőzően ébrednek-e, vagy pedig az akarat döntését kísérik, követik, mintegy ennek megerősítéseként keletkeznek. A beszámíthatóságot, a felelősséget, a cselekedetet megelőző szenvedély csökkentheti. A hirtelen haragból például következhetnek olyan cselekedetek, amelyekkel kapcsolatban megfontoltságról alig lehet beszélni, és így ezekért az elkövető nem vagy csak kismértékben felelős. Magából a cselekedetből fakadó szenvedélyek azonban már inkább növelik a beszámíthatóságot.

Az erkölcstani kézikönyvek (Szent Tamás nyomán) külön megemlítik a szenvedélyek közül a félelmet. Amennyiben a félelem egy értelmi fölismerés következménye, akkor magával az értelmi fölismeréssel kapcsolatban nem lehet a felelősség csökkenéséről beszélni. A régi példa szerint, amikor a hajó kapitánya fölismeri, hogy a hajó és a rajta lévők élete nem menthető meg anélkül, hogy a súlyos rakományt ne dobnák a vízbe és ennek megfelelően dönt, felelőssége ezzel a döntéssel kapcsolatban nem csökken. Ilyen csökkenésről csak akkor lehet beszélni, ha félelem érzelmi szinten („remeg a félelemtől”) jelentkezik.

(4) A beszámíthatósággal kapcsolatban még szólnunk kell az embernek arról a tulajdonságáról is, hogy egy adott típusú cselekvés ismételt végrehajtása olyan hatással van az emberre, hogy ez a következő alkalommal már könnyebben hajtja végre az ilyen típusú cselekedetet, kialakul az ilyen típusú cselekedetek végrehajtásának készsége. Ez igaz mind a jó, mind pedig a rossz cselekedetekre. Az ilyen készségek kialakulását az ember testből és lélekből való összetettsége teszi lehetővé. A jó cselekedetek végrehajtására való készséget erénynek (virtutes) nevezzük, a rossz cselekedet végrehajtására való, bűnös készségre nincs külön magyar szó, a vitium latin szó az ezt jelölő szó a katolikus erkölcstanban: „A bűn bűnt szül; az azonos cselekedetek ismétlése víciumot gerjeszt. A víciumból perverz hajlamok fakadnak, melyek elhomályosítják a lelkiismeretet és megrontják a jó és rossz konkrét értékelését. Így a bűn sokasodni és erősödni akar, de az erkölcsi érzéket nem tudja gyökeréig lerombolni” (KEK 1865).

Valamely bűn ismételt végrehajtása tehát bűnös készség kialakulását jelenti. Egy idő után ez a bűnös készség olyan erőssé válhat, hogy ilyenkor is beszélhetünk a beszámíthatóság valamilyen csökkenéséről. Példa erre az alkoholtól, illetve kábítószertől való erős függőség kialakulása. De erről van szó akkor is, amikor a házasságtörés a „második házasságban” megszokott életformává válik. Ilyenkor az egyes cselekedetekkel kapcsolatban tényleg lehet szó a beszámíthatóság csökkenéséről, de ebben az esetben azt is figyelembe kell venni, hogy a bűnös készség kialakulásáért is van erkölcsi felelősség. Ezért nem hagyható jóvá az a magatartás, hogy a készséget eredményező, kezdeti házasságtörő cselekedetek megbánása és meggyónása után olyan kegyelmi állapotról beszéljünk, amelyet a beszámíthatóság csökkenése miatt a jövőben elkövetett házasságtörő cselekedetek sem szakítanak meg. A bűnre irányuló, bűnök által szerzett készségbe való belenyugvás, a készségnek mint állapotnak az elfogadása ugyanis súlyos bűn, amely jelen van minden készségnek megfelelő cselekedetben. Ez a súlyos bűn csak akkor nincs meg, ha jelen van a készségtől való megszabadulás erős szándéka (ez a a „második házasság” esetén a testvérként élés erős szándéka). Ilyenkor lehet az egyes visszaesések esetében a beszámíthatóság csökkenéséről beszélni. Az Amoris Laetitia apostoli buzdítás figyelmen kívül hagyja ezt a szempontot.


Molnár Máté


Irodalom:

A Katolikus Egyház Katekizmusa

Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I-II.

Fr. Brian Thomas Becket Mullady OP: Both Servant and Free (A Primer in Fundamental Moral Theology), New Hope Publications, 2011

Dominicus M. Prümmer OP: Manuale Theologiae Moralis secundum pincipia S. Thomae Aquinatis, 15. kiadás, Herder, 1961

Dr. Evetovics Kunó: Katolikus erkölcstan, Szent István Társulat, 1940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.