Az alábbiakban Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusának (a későbbi XVI. Benedek pápának) az 1989. május 2-án, az európai püspöki karok hittani bizottságainak laxenburgi találkozóján elmondott beszédét közöljük, teljes terjedelmében, a Katolikus Válasz saját fordításában. A szöveg eredetije angol, francia, és német nyelven a Vatikán honlapján olvasható. Fordításunkhoz a beszéd leiratának angol nyelvű változatát használtuk, néhány helyen a német szövegváltozat segítségét is felhasználva.

***

A hittel szembenálló nehézségek ma Európában

Joseph Ratzinger bíboros
prefektus

Európa Hittani Bizottságainak Találkozója
(Laxenburg, 1989. május 2.)

Mint püspökök, akik felelősséggel tartozunk az Egyház hitéért az országainkban, azt kérdezzük magunktól: hol jelentkeznek leginkább azok a nehézségek, amelyekkel az embereknek a hittel kapcsolatban szembe kell nézniük, és hogyan tudunk helyesen válaszolni rájuk?

Nem kell sokáig keresnünk ahhoz, hogy az első kérdést megválaszoljuk. Ellenvetéseknek szinte egész litániája létezik az Egyház gyakorlatával és tanításával szemben, és manapság ennek rendszeres felmondása a progresszív gondolkodású katolikusok kötelességszerű előadásává vált. Rögzíthetjük is ennek a litániának az alapelemeit: az Egyház fogamzásgátlásról szóló tanításának elutasítása, ami a foganást akadályozó mindenféle módszer azonos erkölcsi szintre helyezését jelenti, amelyek alkalmazásáról azután csakis az egyéni "lelkiismeret" dönthet; a homoszexualitással szembeni "diszkrimináció" minden formájának elutasítása, és ebből következően mindenfajta szexuális tevékenység erkölcsi egyenlőségének bizonygatása, ha azokat a "szeretet" motiválja, vagy ha azok legalábbis nem ártanak senkinek; az újraházasodott elváltak számára hozzáférés biztosítása az Egyház szentségeihez; és a nők pappá szentelése.

Amint láthatjuk, meglehetősen különböző kérdések vannak összefűzve ebben a litániában. Az első két követelés a szexuális erkölcs területéhez tartozik, a második kettő az Egyház szentségi rendjéhez. Közelebbről megnézve azonban világossá válik, hogy ez a négy kérdés, a különbözőségeik ellenére, nagyonis összetartozik. Ezek az emberi létnek egy és ugyanazon felfogásából erednek, ami pedig az emberi szabadság egy sajátos fogalmával dolgozik. Ha ezt a mögöttes valóságot észben tartjuk, nyilvánvalóvá válik, hogy az ellenvetések litániája még annál is mélyebbre hatol, mint ahogy az elsőre látszik.

Hogyan is néz ki közelebbről az emberi létnek ez a felfogása, amire a litánia épül? Az alapvető jellemzői ugyanolyan szerteágazóak, mint a belőlük levezetett követelések, ezért ezeket könnyen visszafejthetjük. A kiindulópontját abban a kézenfekvő állításban találjuk, hogy a modern ember nehezen tud azonosulni az Egyház hagyományos szexuális erkölcsével. Ehelyett, mint mondják, megbékélt a szexualitásával, egy másfajta és kevésbé bekorlátozó módon, és emiatt a mércék felülvizsgálatát sürgeti, amelyek a jelen körülmények között többé már nem elfogadhatók, függetlenül attól, hogy mennyire voltak értelmesek a múlt történelmi körülményei között. A következő lépés ezután annak hangoztatásából áll, hogy most már végre felismertük a jogainkat és lelkiismereti szabadságunkat, és már nem vagyunk többé képesek arra, hogy azokat valami külső tekintélynek alávessük. Elérkezett továbbá az ideje annak, hogy az alapvető kapcsolatot férfi és nő között felforgassuk, hogy az idejétmúlt szerepelvárásokat ledöntsük, és hogy a nőknek teljesen egyenlő lehetőségeket biztosítsunk, minden szinten és minden területen. Az a tény, hogy az Egyház, mint különösen is konzervatív intézmény, nem követi ezt a gondolkodásmódot, bizonyosan nem lehet meglepő. Ha azonban az Egyház az emberi szabadságot kívánja előmozdítani, úgy végső soron kötelessége lesz félretenni az avítt társadalmi tabuk teológiai igazolását, és egy ilyen törekvés legidőszerűbb és legszükségesebb jele pillanatnyilag az lenne, ha beleegyezne a nők pappá szentelésébe.

Ennek a szembenállásnak a gyökerei folyton felbukkannak különféle formákban, és rávilágítanak, hogy amiről a képzeletbeli, de meglehetősen pontos litániánk szól, az nem kevesebb, mint egy nagyonis következetes irányváltás.

Az alapgondolatai a "lelkiismeret" és "szabadság" szavakban fejeződnek ki, amik azt a cél szolgálják, hogy az erkölcsösség látszatával ruházzák fel a viselkedés olyan, megváltoztatott normáit, amelyeket első ránézésre egyszerűen az erkölcsi tisztesség feladásaként, a szabados lelkiismeret megnyilvánulásaiként értékelnénk.

A lelkiismeret alatt többé már nem azt a tudást értik, ami a megismerés egy magasabb formájából ered. Ehelyett az az egyén saját elhatározása, amit nem irányíthat más, olyan elhatározás, amelyben mindenki saját maga dönti el, mi az erkölcsös egy adott szituációban.

A "norma" fogalmát - vagy ami még rosszabb, magát az erkölcsi törvényt - sötét, negatív színben tüntetik fel: egy külső szabály iránymutató modelleket adhat ugyan, de semmi esetre sem szolgálhat az egyén kötelességének végső meghatározójaként. Ahol ilyen gondolkodás uralkodik, ott szükségszerűen megváltozik az ember viszonya a testéhez is. A változást felszabadításként jellemzik, amikor a mostanáig fennálló viszonyhoz hasonlítják, mintha csak abban egy régóta ismeretlen szabadság nyílna meg. A testet azután tulajdonnak kezdik tekinteni, amit az egyén bármi módon használhat, ami csak hasznosnak tűnik számára a "minőségi élet" elérésében. A test olyasmi, amivel az egyén rendelkezik, amit az egyén használ. Az egyén a testiségét többé nem üzenethordozónak tekinti arra vonatkozóan, hogy ki ő és mi az, amit tennie kell, hanem egyenesen elvárja, hogy a saját elméleti megfontolásai alapján és teljes függetlenséggel azt tehessen vele, amit csak akar. Ebből következően valóban nincs különbség aközött, hogy a test férfi vagy női nemű, mert a test már semmilyen valóságnak nem kifejezője, hanem ennek ellentéteként, egy darab tulajdonná vált. Az ember megkísértettsége talán mindig is eféle irányításra, és a javak kihasználására irányult. A gyökereiben azonban ez a fajta gondolkodás először a szexualitás és a gyermeknemzés alapvető - nem elméleti, hanem gyakorlati, és állandóan gyakorolt - szétválasztásával vált valós lehetőséggé. Ez a szétválasztás a fogamzásgátló tablettával kezdődött, és a génsebészekkel teljesedett ki, azért, hogy emberi lényeket laboratóriumban "gyárthassunk". Ennek eszközeit olyan tudatos tevékenységgel kell megteremteni, amely a tervezett végeredményt szolgálja, ez pedig semmilyen módon nem foglalja már magába a személyek közötti emberi kötődéseket és döntéseket. Csakugyan, ahol ezt a fajta gondolkodást teljességgel elfogadták, ott a különbség homoszexualitás és heteroszexualitás között, éppúgy mint a házasságon belüli és kívüli szexuális kapcsolatok között, lényegtelenné vált.

Ugyanígy megfosztják minden metafizikai szimbolizmusától a férfi és nő különbözőségét, amit kényszerű szerepelvárások termékének kell tekinteni.

Érdemes lenne részletesen megvizsgálni ezt a forradalmi nézetet az emberről, ami az Egyház tanításával szembeni ellenvetések meglehetősen esetlegesen összetákolt litániája mögött húzódik. Kétségtelenül ez lesz az egyik legfőbb kihívás az antropológiai gondolkodás számára az elkövetkezendő években. Ennek a vizsgálatnak aprólékosan ki kell válogatnia, hol történik a hagyományos fogalmak kellően értelmes korrekciója, és hol kezdődik a valóban alapvető ellenkezés a hit emberképével, amely ellenkezés bevallottan nem hagy lehetőséget a kompromisszumra, hanem ehelyett a hit és hitetlenség alternatíváit helyezi világosan elénk. Egy ilyen reflexió nem végezhető el olyan hozzáállással, amelyet inkább az érdekel, hogy összegyűjtse a kérdéseket, amelyeket ma fel kell tennünk magunknak, ahelyett, hogy a válaszokat keresné meg. Lépjünk ki most ebből a vitából - a kérdésünk inkább az legyen, hogyan történhetett meg, hogy egy ilyen hátteret feltételező értékrend a keresztények között is elterjedtté vált?

Mostanra már elég nyilvánvaló, hogy az ellenkezések litániája nem néhány elszigetelt konfliktusban támadja az Egyház ilyen vagy olyan szentségi gyakorlatát, és nem is ennek vagy annak a szabálynak az eltúlzott alkalmazása ellen szól. E viták mindegyike a "paradigmáknak", vagyis a létezés és emberi kötelezettségek alapgondolatainak egy sokkal messzebbre ható lecseréléséből ered. Még akkor is erről van szó, ha azoknak csak kis része van tudatában e váltásnak, akik a litánia szavait használják.

Mindannyian ennek a sajátos ember- és világképnek - úgymond - az atmoszféráját lélegzik be, ami ennek az egy véleménynek a tetszetősségéről győzi meg őket, miközben kizár minden más nézetet a megfontolásból. Ki az, aki nem a lelkiismeretet és szabadságot választaná a legalizmussal és megkötésekkel szemben? Ki akarná magát olyan helyzetbe hozni, hogy tabukat védelmezzen? Ha a kérdéseket ilyen megfogalmazással teszik fel, úgy az a hit, amit a Tanítóhivatal hirdet, máris reménytelen helyzetbe manőverezte magát. Saját magától összeomlik, mivel a modern világ gondolati sablonjaiban elveszíti minden vonzerejét, és a progresszív kortársak úgy tekinthetnek rá, mint ami már régen túlhaladott dolog.

Csak akkor adhatunk értelmes választ a felvetett kérdésekre, ha nem hagyjuk magunkat bevonni a részletkérdések harcába, hanem ehelyett képesek vagyunk a hit logikáját a maga teljességében, a valósággal és élettel kapcsolatos nézőpontjának helyességével és ésszerűségével kifejteni. Csak akkor adhatunk megfelelő választ a részletekről szóló konfliktusokban, ha szem előtt tartunk minden kapcsolódást. Ennek eltűnése fosztotta meg a hitet az ő ésszerűségétől.

Ebben az összefüggésben szeretnék felsorolni három olyan területet a hit világából, amelyek bizonyos mértékű visszaszorulást szenvedtek el az elmúlt századokban, olyan visszaszorulást, ami fokozatosan előkészítette az utat egy másik "paradigmának".

1. Először is rá kell mutatnunk a teremtésről szóló tanítás közel teljes eltűnésére a teológiából.

Tipikus példáknak a modern teológia két összefoglalóját hozhatjuk, amelyekből a teremtésről szóló tanítást, mint a hit részét, kihagyták, és azt a létfilozófiából vett homályos okfejtésekkel helyettesítették; ezek: az ökumenikus "Neues Glaubensbuch" 1973-as kiadása, amelyet J. Feiner és L. Vischer írt, valamint az 1984-ben Párizsban kiadott alapvető kateketikai mű, a "La foi des catholiques". Ez a tény meglehetősen furcsának hat egy olyan időben, amikor a teremtés és az emberi cselekvés egymásnak feszülését tapasztaljuk, amikor a teremtésnek a tevékenységünkkel szemben szabott korlátai és mércéi váltak az etikai felelősségünk központi kérdésévé. Egyesek számára mindig is zavaró tény marad, hogy a "természetet" erkölcsi vonatkozásúnak kell tekinteni. A technológiával szembeni nyugtalan és túlzó reakció szintén szoros kapcsolatban áll az arra való képtelenséggel, hogy felismerjük a spirituális üzenetet az anyagi világban. A természet továbbra is egy irracionális dolognak tűnik, még akkor is, ha matematikai struktúrákat mutat, amelyeket technikailag tanulmányozhatunk is. Az, hogy a természet matematikai értelemmel bír, magától értetődőnek tűnik, de azt a kijelentést, hogy erkölcsi értelmet is magába foglal, elvetik, mint metafizikai képzelgést. A metafizika kimúlása együttjár a teremtésről szóló tanítás kiszorulásával. A helyüket az evolúció filozófiája foglalta el (amelyet meg kívánok különböztetni az evolúció tudományos hipotézisétől). Ez a filozófia el szándékozik vetni a természet törvényeit, hogy a fejlődés irányításával potenciálisan jobb életet tegyen lehetővé. A természet, aminek valójában tanítónak kellene lennie eme út során, ehelyett egy vak szolgáló, aki öntudatlan szerencsével rakja össze mindazt, amit az embernek ma teljes tudatossággal kell leutánoznia. Az ember viszonya a természethez (ami, csak hogy leszögezzük, nem teremtés) olyasvalakié, aki hatást gyakorol rá - és semmiképpen sem egy tanulóé. Az uralkodás viszonyaként jelenik meg, ami azon a feltételezésen alapul, hogy a racionális számítások annyira okosak lehetnek, mint az "evolúció", ezért a világot új magaslatokba emelhetik. A fejlődés folyamatának eddig a pontig ugyanis emberi beavatkozás nélkül kellett viaskodnia.

A lelkiismeret, amihez fordulnak, alapvetően néma, éppúgy, mint a természet, a vak tanító, és csak azt latolgatja, hogy melyik cselekedetnek van a legnagyobb esélye a jobbításra. Ez megjelenhet kollektív módon is (és meg is kell, hogy jelenjen a logika kiindulópontja szerint), amihez csupán egy olyan csoportra van szükség, akik a történelem újítóiként a kezükbe veszik az evolúció folyamatát, miközben vele szemben teljes alárendeltségre kényszerítik az egyént. Másik lehetőségként a folyamat egyéniesítetten történik meg, ekkor a lelkiismeret az egyén autonómiájának kifejezőjévé válik, ami a teljes világrendben csakis abszurd arroganciaként tud megjelenni.

Elég nyilvánvaló, hogy e megoldások egyike sem működőképes, és épp ez ma az emberiség mély kétségbeesettségének alapja; egy olyan kétségbeesettségé, ami az optimizmus hivatalos álarca mögé bújik. Mindemellett csendben még mindig él annak tudata, hogy szükség lenne egy alternatívára, ami kivezet minket a nyilvánvaló zsákutcáinkból, és talán még az is igaz - jobban, mint gondolnánk -, hogy egy halk remény szerint ezt az alternatívát egy megújult kereszténység adja majd. Ez azonban csak úgy lesz lehetséges, ha újra felfedezzük a teremtésről szóló tanítást. Egy ilyen vállalkozást ezért helyes lenne ma a teológia egyik legégetőbb feladatának tekinteni.

Ismét nyilvánvalóvá kell tennünk, mit jelent az, hogy a világ "bölcsességben" lett teremtve, és hogy Isten teremtő cselekedete egészen más, mint az ősrobbanás "bummja". Csakis ekkor kerülhet újra a lelkiismeret és a norma megfelelő viszonyba. Mert akkor majd világossá válik, hogy a lelkiismeret nem valamiféle egyéni (vagy kollektív) számítás, hanem "consciens", "együtt tudás" a teremtéssel, és a teremtésen keresztül Istennel, a Teremtővel. Akkor azt is újra felfedezzük, hogy az ember nagysága nem annak nyomorúságos autonómiájában rejlik, hogy önmagát az egyetlen és kizárólagos mesternek kiálthatja ki, hanem abban a tényben, hogy a léte lehetővé teszi, hogy rajta a legmagasabb bölcsesség, az igazság maga ragyoghasson át. Akkor majd világossá válik, hogy az ember annál nagyszerűbb, minél inkább képes meghallani a teremtés mély üzenetét, a Teremtő üzenetét. És akkor majd nyilvánvalóvá válik, hogy a harmónia a teremtéssel, aminek bölcsessége a normánkká válik, nem a szabadságunk korlátozását jelenti, hanem az értelmünk és méltóságunk kifejeződését. Akkor majd a test is megkapja a méltó megbecsülését: többé már nem valami "használt" dolog lesz, hanem a hiteles emberi méltóság temploma, mert az az Isten alkotása ezen a világon. Akkor majd a férfi és nő egyenlő méltósága nyilvánvalóvá válik, éppen abban a tényben, hogy ők különbözőek. Akkor majd elkezdjük újból megérteni, hogy az ő testiségük metafizikai mélységeket érint, és egy olyan szimbolikus metafizika alapja, aminek tagadása vagy elhanyagolása nem megnemesíti az embert, hanem elpusztítja őt.

2. A teremtésről szóló tanítás hanyatlása magába foglalja a metafizika hanyatlását is, az ember bebörtönzését az empirikusba, ahogy mondottuk. Amikor azonban ez megtörténik, szükségszerűen magával hozza a krisztológia meggyengülését is. A kezdetben való Ige szinte eltűnik. A teremtő bölcsesség többé már nem elmélkedés tárgya. Jézus Krisztus alakja, megfosztva a metafizikai dimenziójától, szükségszerűen egy pusztán történelmi Jézussá alacsonyodik, egy "empirikus" Jézussá, aki, mint minden empirikus tény, csupán azt foglalja magába, ami megtörténni tud. Az Ő méltóságának központi vonása, hogy "Fiú", kiüresedik ott, ahol a metafizikaihoz vivő utat elvágják. Még ez a vonás is jelentéstelenné válik, mivel megszűnik az istenfiúság teológiája, amit az autonómia fogalma vált fel.

Jézus viszonyát Istennel ma olyan szavakkal fejezik ki, mint "reprezentáns" vagy más hasonlók, de hogy ez mit jelent, abban a választ a "történelmi Jézus" rekonstruálásával kell megkeresni.

Ma két alapmodell létezik a történelmi Jézus feltételezett alakjára: a burzsoá liberálisé, és a marxista forradalmáré. Jézus vagy a liberális erkölcsiség előhírnöke volt, aki a "legalizmus" minden formája és képviselője ellen küzdött; vagy egy felforgató volt, akit az osztályharc isteni alakjának és szimbolikus vallási figurájának tekinthetünk.

Nyilvánvaló a háttérben a szabadság modern fogalmának két szempontja, amelyeket Jézusban látnak megtestesülni - és ez az, ami Őt Isten reprezentánsává teszi. A krisztológia mai hanyatlásának félreismerhetetlen tünete a kereszt eltűnése, és, ennek következményeként, a Feltámadás, a húsvéti misztérium értelmetlensége. A liberális modellben a kereszt csupán egy véletlen, egy tévedés, a szűklátókörű legalizmus eredménye. Ezért nem tehető teológiai elmélkedés tárgyává, hisz valójában meg sem szabadott volna történnie, a helyes liberalizmus pedig úgyis minden esetben feleslegessé teszi.

A második modellben Jézus egy kudarcot vallott forradalmár. Ilyen módon szimbolizálni tudja az elnyomott osztály szenvedését, és elősegítheti az osztályöntudat növekedését. Ebből a nézőpontból a keresztnek még bizonyos értelem is adható, valami fontos jelentés, ami azonban gyökeresen szembenáll az Újszövetség tanúságtételével.

Ebben a két változatban van egy közös szál, mégpedig az, hogy nem a kereszt által, hanem a kereszttől nyerünk megváltást. A vezeklés és bűnbocsánat félreértések, amelyekből a kereszténység felszabadult. Az Újszövetség íróinak és a mindenkori Egyház keresztény hitének két alapvető pontját (a metafizikai értelemben vett istenfiúság és a húsvéti misztérium) kidobják, vagy legalábbis megfosztják őket bármiféle funkciótól. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen alapvető újraértelmezéssel a kereszténység többi részét is hasonlóan megváltoztatják - vagyis az Egyház, a liturgia, a lelkiség, stb., jelentéseit.

Természetesen ezekről a durva tagadásokról, amelyeket itt a következményeik minden súlyával együtt jellemeztem, ritkán beszélnek ilyen nyíltan. A tendenciák azonban világosak, és nem korlátozzák magukat egyedül a teológia világára. Jóideje már, hogy betörtek a szónoklatokba és a katekézisekbe; a terjesztésük megkönnyítése érdekében még sokkal inkább hangoztatják őket ezeken a területeken, mint a szűk értelemben vett teológiai irodalomban. Egészen világos tehát, hogy a valódi döntések előtt ma megint a krisztológia területén állunk; minden más ebből már következik.

3. Végül röviden szeretnék hivatkozni a teológiai gondolkodás egy harmadik területére, amelyben szintén a hit tartalmának jelentős megfogyatkozása fenyeget: ti. az eszkatológiára. Az örök életbe vetett hit nem sok szerepet kap ma a prédikációkban. Egy nemrég elhunyt barátom, egy jelentős egzegéta, egyszer elmesélte nekem, milyen nagyböjti prédikációkat hallott a '70-es évek elején. Az első prédikációban a pap azt magyarázta el a híveknek, hogy a pokol nem létezik; a másodikban ugyanezt a purgatóriumról; a harmadikban végül azzal a nehéz feladattal próbálkozott meg, hogy meggyőzze a hallgatóságát arról, hogy még a mennyország sem létezik, és hogy a Paradicsomot itt a földön kell keresnünk. Ez persze ritkán ilyen drasztikus, de a bátortalanság a túlvilágról való beszédben teljesen megszokottá vált.

Mélyre hatolt az a marxista vád, hogy a keresztények az evilági igazságtalanságokat igazolják a túlvilág vigaszával, a jelen társadalmi problémák pedig valóban olyannyira súlyosak, hogy szükségessé teszik az erkölcsi kötelezettségvállalás minden formáját. Ezt az erkölcsi kötelességet egyáltalán nem kérdőjelezik meg azok, akik a keresztény életre az örökkévalóság nézőpontjából tekintenek, mivel az örök életre nem készülhetünk máshogy, mint a jelen létezésünkkel. Nicholas Cabasilas például egy csodálatos gondolattal fejezte ki ezt az igazságot a XIV. században. Csak azok juthatnak hozzá (mármint a jövendő élethez), akik már most a barátai, és fülük van a hallásra. Mert ez a barátság nem ott kezdődik, és a hallás nem ott nyílik meg, ahol a mennyegzős ruha és minden más már elő van készítve, hanem ebben az életben, ami mindezek előkészítésének a helye. Mert ahogy a természet már a sötét és korlátozott létezése idején előkészíti az embriót a fényben való létre, és az elkövetkezendő élet mintájára formálja őt, ugyanez történik meg a szentekkel is. Csak az örök élet valósága miatt válnak e világ erkölcsi kötelességei abszolút sürgetőkké. Ha azonban a mennyország csupán valami "előttünk" és nem "fölöttünk" álló dolog, úgy az emberiség belső mozgatóereje és közös felelőssége meggyengül. Mi ugyanis nem vagyunk az az "előttünk", és nem vagyunk abban a helyzetben sem, hogy megállapíthassuk, vajon a távlatunk mennyország-e azok számára, akiket "előttünk" járóknak látunk, mivel ők is ugyanannyira szabadok és esendők, mint mi magunk.

Ebben a "szebb világ" ideájának megtévesztése rejlik, amely azonban úgy tűnik, a keresztények között is megjelent, a reményük valódi céljaként és az erkölcsiség hiteles mércéjeként. "Isten Országát", amennyire én látom, a közfelfogásban szinte teljesen lecserélték az eljövendő szebb világ utópiájára, egy világéra, amelyért munkálkodunk, és ami az erkölcs valódi vonatkoztatási pontjává válik - egy olyan erkölcsévé, amely úgyszintén az evolúció és a történelem filozófiájával keveredik, és amely önmagának gyárt normákat, kikalkulálva, mi az, ami jobb életkörülményeket biztosít.

Nem tagadom, hogy a fiatalok idealista energiái jelenleg ezen az úton szabadulnak fel, és hogy az eredmények gyümölcsözők is az önzetlen tevékenységek terén. Azonban az emberi törekvések mindent átfogó normájaként a jövője nem kielégítő. Ahol Isten Országát a holnap "szebb világára" redukálják, ott a jelen végül a jogait csak valamiféle képzelt jövővel szemben tartja fent. A menekülés a kábítószerek világába logikus következménye az utópia bálványozásának. Mivel az nem akar megérkezni, az ember húzza azt magához, és fejest ugrik bele. Veszélyes tehát, ha a szebb világ kifejezésrendszere túlsúlyba kerül az imádságokban és szónoklatokban, és a hitet észrevétlenül hitpótlékkal váltja fel.

Minden, amit itt elmondtam, egyeseknek talán túl negatívnak tűnhet. Az persze nem állt szándékomban, hogy az Egyház helyzetét teljességében bemutassam, minden pozitív és negatív elemével együtt. Ez inkább a hit előtt álló kihívások európai kontextusú bemutatása volt.

Nem állítom azt sem, hogy e szűk témán belül kimerítő elemzést adtam. Az egyedüli szándékom az volt, hogy az állandóan felmerülő egyedi problémákon túl megvizsgáljam a mélyebb indítékokat, amelyek mindig változó formában hozzák elő az egyedi nehézségeket.

Csak ha megtanuljuk megérteni a modern létnek azt az alapvető jellemzőjét, hogy nem hajlandó elfogadni a hitet a teljes tartalmának megvitatása nélkül, akkor leszünk képesek visszavenni a kezdeményezést, a feltett kérdések puszta megválaszolása helyett. Csak akkor tudjuk majd felmutatni a hitet azon alternatívaként, amelyre a világ majd a liberális és marxista kísérletek kudarca után várni fog. Ez a ma kihívása a kereszténységgel szemben, és ebben van a nagy felelősségünk a jelen kor keresztényeiként.