Burke bíboros és Schneider püspök szerint is tisztázni kellene a CIC 844. kánonját
2018. augusztus 25. írta: Katolikus Válasz

Burke bíboros és Schneider püspök szerint is tisztázni kellene a CIC 844. kánonját

A két egyházi méltóság még júniusban a német püspöki kar interkommúnió-tervezetére reagált.

Az amerikai kánonjogász Raymond Burke bíboros, az Apostoli Szignatúra egykori prefektusa, és a kazahsztáni Asztana köztiszteletben álló segédpüspöke, Athanasius Schneider is nyilatkozott a német püspöki konferencia interkommúnió-tervezetéről, még közvetlenül azután, hogy Ferenc pápa egyik repülős intejújában kifejezte, hogy mégis támogatja annak lényegi tartalmát, vagyis az katolikus hívek protestáns házastársainak áldoztathatóságát.

A két egyházi méltóság egymástól függetlenül, de egybehangzóan az Egyházi Törvénykönyv 844. kánonjának tisztázását javasolták, miközben egyetértettek abban, hogy annak 4. paragrafusa ma sem teszi lehetővé az interkommúnió azon formáját, amit a német püspökök a tervezetükben indítványoztak (mostanra pedig már 27 egyházmegyéből 10-ben be is vezettek).

Az alábbiakban Burke bíboros és Schneider püspök nyilatkozatait közöljük, amelyek még júniusban jelentek meg az amerikai katolikus sajtóban.

***

1521647360449_810_500_75_s_c1.jpgRaymond Burke bíboros az interkommúnióról:

Az, hogy Oltáriszentség adható-e egy nem katolikusnak, hitbeli kérdés; ami azt illeti, a hit egy központi elemére vonatkozó kérdés. Az 1Kor 27-29-ben Szent Pál világossá teszi a kérdés súlyát. A kánonjog védi és hirdeti a hit benne rejlő valóságát, vagyis az eucharisztikus színeket, amelyek Krisztus Teste, Vére, Lelke és Istensége. Ahogy Aquinói Szent Tamás tanít minket: az Oltáriszentség foglalja magába a megváltásunk teljességét.

A 844. kánon 4. paragrafusa úgy rendelkezik, hogy az Oltáriszentség csak olyan nem katolikusnak adható, aki nem tud a saját közössége szolgálattevőjéhez járulni, aki katolikus hitről tesz tanúbizonyságot, és csak ha életveszély, vagy ha a megyéspüspök vagy püspöki konferencia megítélése szerint más súlyos szükség indokolja ezt. A Oltáriszentségben részesülni kívánó személynek mindkét rá vonatkozó feltételt igazolnia kell, és a szükséghelyzetnek olyan súlyosnak kell lennie, mint amilyen az életveszély, aminek fennállását a megyéspüspöknek vagy püspöki konferenciának kell megítélnie.

Végső soron azt kell észben tartanunk, hogy az Oltáriszentség vétele a katolikus hit legteljesebb kifejezését jelenti. Egy olyan nem katolikus valós vészhelyzetét leszámítva, aki hiszi, hogy a szentostya Krisztus Teste, Vére, Lelke és Istensége, és nem csak érzelmi megfontolások vezetik, hogy a katolikus egyházzal való teljes egysége nélkül Oltáriszentségben akarjon részesülni, az Oltáriszentséget nem lehet kiszolgáltatni olyasvalakinek, aki nincs teljes egységben a katolikus egyházzal.

Természetesen annak, aki szentáldozáshoz járul, megfelelően felkészültnek kell lennie, vagyis a kegyelem állapotában kell lennie, és szentségi böjtöt kell végeznie.

Csak akkor engedhető valaki az Oltáriszentséghez, ha teljes egységben van a katolikus hittel. Az Oltáriszentségben részesülni azt jelenti, hogy elfogadsz mindent, amit a katolikus egyház tanít. Ezért ellentmondásos általános alapon megengedni, hogy nem katolikusok az Oltáriszentségben részesüljenek. A mostani szabályozás valamilyen vészhelyzetre utal, például egy olyan személy halálveszélyére, aki osztozik a katolikus hitben az Oltáriszentségről, és nem tud a saját közössége szolgálattevőjéhez járulni. Ilyen esetben a vészhelyzet elmúltával a kérdés az, hogy az adott személy miért nem lép teljes közösségbe a katolikus egyházzal.

A 844. kánon 4. paragrafusát felül kellene vizsgálni, mert az egyértelműségének a hiánya több ellentmondásos gyakorlathoz is vezetett az 'interkommúnió' terén.


Athanasius Schneider püspök az interkommúnióról:

Az apostolok korától fogva (vö. ApCsel 2,42) a hitbeli egység (doctrina Apostolorum), a hierarchikus egység (communicatio), és az eucharisztikus egység (fractio panis) egymástól elválaszthatatlanul összetartoztak. Egy megkeresztelt személy Oltáriszentséghez engedésében az Egyház nem tekinthet el attól, hogy az illetőnek a katolikus és apostoli hit teljességét kell vallania.

Nem elegendő csupán az Oltáriszentségbe (vagy a bűnbánat szentségébe, a betegek szentségébe) vetett katolikus hitet megkövetelni tőle. Egy megkeresztelt személyt úgy Oltáriszentséghez engedni, hogy elengedhetetlen előfeltételként nem követeljük meg tőle valamennyi katolikus igazság elfogadását (pl. az Egyház hierarchikus és látható jellegére, a római pápa joghatósági elsőségére és tévedhetetlenségére, az ökumenikus zsinatokra és az egyetemes, rendes tanítóhivatalra, a Máriára - stb. - vonatkozó dogmákét), ellentmondást jelent az Egyház szükséges látható egységével és magával az Oltáriszentség természetével is.

A szentáldozás hatása épp az, hogy megjeleníti az Egyház tagjainak tökéletes egységét az Eucharisztia szentségi jelében. Vagyis az Oltáriszentség vétele a katolikus egyházban - még a kivételes esetekben is - egy protestáns vagy egy ortodox keresztény által végső soron egy hazugságot jelent. Ellentmond a szentségi jelnek és a belső szentségi valóságnak, amennyiben az Oltáriszentséghez engedett nem katolikus személy tudatosan fenntartja a protestáns vagy ortodox közössége hitéhez való tartozását.

Ebben az összefüggésben felismerhetjük az Egyházi Törvényköny 844. kánon alapelvének problematikusságát és ellentmondásosságát (amely kánon bizonyos szentségek, köztük az Oltáriszentség kiszolgáltatását szabályozza nem katolikus keresztényeknek, vészhelyzetben vagy halálveszély esetén). Ez az alapelv ellentmond az apostoli hagyománynak és a katolikus egyház kétezer éves állandó gyakorlatának. Már az apostolok utáni időkben, a második században, a római egyház betartotta ezt a szabályt, ahogy Szent Jusztinusz tanúskodik róla: "Ezt az ételt magunk közt Eucharisztiának hívjuk, amiből senki más nem részesülhet, csak aki hiszi azokat a dolgokat, amiket mi igazságként tanítunk." (Apol. I. 66).

A német püspöki konferencia által okozott probléma őszintén szólva logikus következménye az Egyházi Törvénykönyv 844. kánonjába foglalt problematikus engedményeknek.


(Forrás: LifeSiteNews)


Kapcsolódó cikkeink:
- Cikklistánk az interkommúnió-vitáról

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tapsihapsi 2018.08.27. 11:06:21

Nemcsak a 844. kánont kell revízió alá vetni, hanem a teljes kánonjogot.
Az egyházi vagyonjog már réges-rég polgári fórum előtt történik, a kánoni büntijog érvényesítése réges-rég egyházi közigazgatási úton történik, a perjog a semmisségi pereket kivéve egy az egyben kuka (Szentséges Atyánk forradalma révén ez is nemsokára kuka amúgy), ugyanakkor épp a közigazgatási eljárás előnyben részesítése miatt senki nem védi az alsó klérust a püspökök hatalmi visszaéléseitől sem egyházfegyelmi, sem hittani (=eretnekség) téren.
A kánonjognak tartalmaznia kell 1.) a változatlan isteni jogot és 2.) az egyházi élet reális szabályozását. Ha eltávolodik a való élettől, és a különféle kacatokat nem utalja át a hatályosból a jogtörténet területére, egyre inkább áltudománnyá válik.
süti beállítások módosítása