A természetes erkölcsi törvény
2018. szeptember 05. írta: Katolikus Válasz

A természetes erkölcsi törvény

erkolcsi_torveny.jpgA Katolikus Válasz egyik írásában idézi Michael Voris-t, aki az Egyház nehéz helyzetének okát a természettörvény elhagyásában és ennek valamilyen perszonalista filozófiával való helyettesítésében látja. A természetes erkölcsi törvényről (az „erkölcsi” jelző megkülönbözteti ezt például a fizikai, kémiai biológiai törvényektől) már egy másik írásban is szó volt. Ez az írás az erkölcs távolabbi forrásaként az örök isteni törvényt jelölte meg. Az örök törvény Isten szándéka a világgal, Isten által akart rend a dolgok, képességeik és céljaik között. Az erkölcs közelebbi forrása a természetes erkölcsi törvény, az emberi szívbe írt törvény, amely mintegy az emberi értelem örök törvényben való részesedésének tekinthető. A kinyilatkoztatott törvény az emberben elhomályosult természetes erkölcsi törvényt állítja vissza régi, igazi fényében.

Ebben az írásban, amely egy időre lezárja az erkölcstani témákkal  foglalkozó sorozatot, Servais Pinckaers OP könyve alapján (A keresztény erkölcsteológia forrásai, Paulus Hungarus / Kairosz, 2001) kissé részletesebben foglalkozunk a természetes erkölcsi törvénnyel.

Magának a természetes erkölcsi törvénynek a létezése oly mélyen be van ágyazva a katolikus erkölcsi hagyományba, hogy ennek tagadása a katolikus hit valamilyen sérelme nélkül nem lehetséges. Szent Pál így ír a mózesi törvényt nem ismerő pogányokról: „Amikor ugyanis a pogányok, kiknek nincs törvényük, természettől vezérelve megteszik a törvényben foglaltakat, akkor – noha törvényük nincsen, ők maguk a törvény maguknak, és így megmutatják, hogy a törvény követése a szívükbe van írva. Lelkiismeretük tesz nekik erről tanúságot, és a gondolataik, amelyek hol vádolják őket, hol pedig felmentik azon a napon, amikor Isten ítélkezni fog Jézus Krisztus által az emberek rejtett dolgairól az én evangéliumom szerint” (Rom 2, 14-16) A Tanítóhivatal dokumentumai közül most csak Szent II János páp pápa nagy erkölcstani enciklikájából, a Veritatis Splendor enciklikából idézünk röviden (50): „…Most lehet megérteni a természetes törvény igazi tartalmát, mely az ember eredeti és sajátos természetéhez tartozik, ti. „az emberi személy” természetéhez (GS 51), amely maga a személy a test és a lélek egységében, biológiai és lelki adottságaival és egyéb jellegzetességeivel együtt, melyek mind szükségesek célja eléréséhez”.

Arról is szó volt az említett írásban, hogy a természetes erkölcsi törvény az ember természetes hajlamai által megadott rendre épül. Ezek a hajlamok az ember létezéséből, természetétől adódnak. Aquinoi Szent Tamás, amikor a természetes erkölcsi törvény tartalmát röviden leírja (STI-II q. 94. a. 2), abból indul ki, hogy az értelem gyakorlati cselekvésre vonatkozó működése analóg az értelem általános, elméleti működésével. A természetes erkölcsi törvény alapjai ahhoz hasonlóan vannak jelen az értelemben, mint az első, bizonyításra nem szoruló elvek. A legelső erkölcsi alapelv a jó és a rossz közti különbséget állítja: a jót meg kell tenni, a rosszat el kell kerülni.

Az értelem nélküli világban a dolgok az örök törvényt természetükből eredően, értelem és szabad akarat nélkül követik Az ember a rá vonatkozó törvény, a természetes erkölcsi törvény  alapelveit természetében lévő hajlamként fölismeri. Az értelem az ember természetének megfelelő hajlamokban kitűzött célt eleve jónak ismeri föl, az ezzel ellentétes dolgokat pedig eleve rossznak. A „hajlam” szó (inclinatio) itt nem valamilyen szokásra, pszichológiailag kapott szerzett dologra utal, hanem ez jelenti azt a cselekvést, cselekvési módot, amely valaminek a természetéből adódik. Analóg értelemben mondhatjuk, hogy az elemi részecskének „hajlama” van arra, hogy a megfelelő elemi részecske módjára viselkedjen, az állatoknak arra, hogy a fajuknak megfelelő módon táplálékot szerezzenek, utódaikról gondoskodjanak. Míg a hajlamok érvényesülése az ember alatti világban valamilyen módon determinált, addig az ember esetében ez szellemi folyamat, emögött az értelem fölismerése és az akarat szabad döntése van. Az ember el is utasíthatja a természetének megfelelő, jó cselekvést. A következőkben sorra vesszük az ember természetes hajlamait.

Az ember önálló léttel rendelkezik, ezért természetétől fogva hajlama van arra, törekszik arra, hogy létét megőrizze. Az ember természetétől fogva törekszik életének megőrzésére, ezt a célt minden különösebb megfontolás nélkül jónak ismeri föl, ami ezzel ellenkező, a betegséget és a halált pedig olyan rossznak tekinti, amelytől menekülnie kell. Míg magát ezt a célt az ember minden további megfontolás nélkül jónak ismeri föl, addig a célt megvalósító eszközök esetében már helye van a megfontolásnak. Így például megfontolás tárgyát képezheti, hogy az egészség helyreállítása érdekében milyen gyógyszereket használjanak stb.

Az ember nemcsak önállóan létező, hanem az ember fajhoz tartozó egyed is. Így természetétől fogva hajlama van arra, hogy az emberi fajt fönntartsa, utódokat hozzon létre és ezek fölnövéséről, neveléséről gondoskodjon. Az ember értelme ezeket a célokat ugyancsak eleve, megfontolás nélkül erkölcsileg jó céloknak ismeri föl.

Az ember azonban több mint egy biológiai létező, halhatatlan szellemi lélekkel rendelkezik. Ezért természeténél fogva jónak tartja az értelem megismerését, amelynek a csúcspontja Isten megismerése. Ugyancsak az ember szellemi létezéséből ered hajlama a közösségben éléshez. A biológiai törzsfejlődés folyamán az állatnak mintegy a természetébe épültek be azok biológiai adottságok, amelyek a túlélést  támogatták. Ilyen például a hideg ellen a vastag szőrzet, a harc eszközei: az agyar, a fogak, karmok stb, vagy a lábak védelmére szolgáló paták. Az ember esetében az ilyen jellegű biológiai fejlődés lényegében megállt, az ember értelmes természete következtében képes ruhát, szerszámokat, fegyvereket készíteni (V. ö. Aquinói Szent Tamás: Comm. in Phys III Liber 3 lectio 5), összefogni, a munkát megosztani, házat, falut, várost, országot építeni, értelme által magasan szervezett életformában élni. Az ember a közösségben élést eleve jónak tekinti, az ezzel ellentétes, ezt meghiúsító dolgokat pedig eleve rossznak. Így eleve rossz az ártatlan ember életének kioltása.

Az embernek tehát annak megfelelően vannak meg különböző céljai, ezek elérésére irányuló hajlamai, hogy önálló egyedként, biológiai lényként, értelemmel rendelkező lényként  létezik. Ezek a célok és hajlamok azonban nem egymástól függetlenül léteznek, hanem egymással hierarchiában, egymással összefüggésben. Az önálló lényként létezéssel együtt járó, élet fönntartására vonatkozó hajlam alapvető, de mégis alá lehet ez rendelve például a szellemi létből adódó céloknak. A közösség, a nemzet védelme néha megkívánhatja az élet föláldozását is.

A hajlamok, a célok tehát hierarchiát, rendet alkotnak. A hajlamok egymás közti viszonya  is illeszkedik ebbe a rendbe. Az emberi cselekedet, akkor jó, ha ez is illeszkedik ebbe a rendbe. Tehát az erkölcsileg jó cselekedet ezen célok közül egynek vagy többnek a megvalósítására irányul és egyetlen egy ilyen cél megvalósítását sem hiúsítja meg. Az olyan cselekedet pedig, amely egyetlen ilyen cél meghiúsulását is eredményezi erkölcsileg rossz cselekedet. Ha tehát egy a cselekedet olyan, hogy ennek végrehajtása maga után vonja a fenti célok közül egynek is a meghiúsulását, akkor ez önmagában véve is rossz cselekedet (intrinsece malum), bármilyen szándékkal vagy körülmények között is követik el. Ez az a katolikus erkölcstani alapelv, amelynek elutasítását a Katolikus Egyház Katekizmusa tévedésnek nevezi (1756): „Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képező körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektõl és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon”.

A természetes erkölcsi törvény fentiekben vázolt alapelveit Servais Pinckaers OP említett könyve így foglalja össze:

     1. hajlam a jóra;

     2. hajlam a létezés megőrzésére;

     3. hajlam a nemi egyesülésre és a gyermekek nevelésére;

     4. hajlam az igazság megismerésére;

     5. hajlam a társas életre.

Ezek a hajlamok mindenkiben jelen vannak, jóllehet nem feltétlenül kifejezetten megfogalmazva. Ezek a hajlamok alkotják a természetes erkölcsi törvény alapjait, az emberi cselekedet annak megfelelően jó vagy rossz erkölcsileg, hogy ez összhangban van-e ezen hajlamokkal, a bennük adott célokkal, ezek rendjével. A természetes erkölcsi törvény változatlan, hiszen ennek forrása az emberi természet is változatlan. A történelem folyamán azonban ezen alaptörvényeket, ezek következményeit különböző környezetekben alkalmazták és alkalmazzák. Az alkalmazás azonban alkalmazást jelent és nem a törvény megváltoztatását.

Az emberiség történelme az elesett emberiség történelme, ebben jelen van az áteredő bűn hatása. Erről a természetes erkölcsi törvénnyel kapcsolatban így ír a Katolikus Egyház Katekizmusa (1960):

A természetes törvény parancsait nem mindenki érzékeli világosan és közvetlenül. A jelen állapotban a bűnös embernek isteni kegyelemre és kinyilatkoztatásra van szüksége ahhoz, hogy a vallási és erkölcsi igazságokat “mindenki nehézség nélkül, bizonyossággal és tévedések nélkül” [10] fölismerhesse. A természetes törvény a kinyilatkoztatott törvénynek és a kegyelemnek Istentõl készített és a Szentlélek működésével teljes összhangban lévő alapot ad.

Molnár Máté

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.