"Képmutatónak" nevezte a szexuális visszaélésekre hivatkozó Egyház elleni támadásokat egy január 4-ei interjújában a német Walter Brandmüller bíboros. A 90 éves egyháztörténész bíboros szavai - ahogy ez várható volt - erős kritikákat váltottak ki vele szemben a szekuláris és a "progresszív" egyházi sajtóban.

A LifeSiteNews katolikus híroldal megkeresésére Gerhard Müller bíboros, az Egyházban a szexuális visszaélések kivizsgálásáért is felelős Hittani Kongregáció előző prefektusa, közleményben kommentálta a bíborostársát ért kritikákat, védelmébe véve Brandmüller álláspontját.

Müller bíboros nem először ad már hangot a Brandmüller bíboroséval lényegében megegyező véleményének. Nemrég egy homíliájában, majd egy televíziós interjújában is kifejtette, hogy egykori bennfenntesként mit is gondol a visszaélési ügyekről, és azok nyilvános kommentárjairól.

Az alábbiakban Müller bíborosnak a LifeSiteNews-hoz eljuttatott, és január 7-én megjelent közleményét tesszük közzé, magyar nyelven, teljes terjedelmében.

***

Amikor egy pap a szexuális visszaélés bűnét követi el egy serdülőkorúval szemben, az ideológusok habozás nélkül vádolják meg általánosságban a papokat vagy "az" Egyházat, - mint mondják - teológiai tájékozatlanságból. Ez az egyetlen olyan eset, ahol még mindig megengedett félvállról általánosítani, vagy akár még a kollektív bűnösség elvét is lelkesen hangoztatni. Ha egy iszlamista terrorcselekményt követ el, pontosan ugyanezek az emberek azok - az ostoba előítéleteikkel a cölibátussal és az Egyház lesajnált erkölcsi tanításával szemben -, akik felmentik az iszlámot minden bűnrészesség alól, és akik - helyesen - védelmükbe veszik a békés muszlim többséget.

Ahogy nem tehetők felelőssé "a" külföldiek egy adott egyén bűntettéért, ugyanúgy nem vádolhatók "a" papok általánosságban egy olyan személy bűnéért, aki velük egy hivatásba tartozik. Hogy lehet az, hogy ezek az ideológusok nem jutnak el arra az egyszerű felismerésre, hogy egy egyén bűneit nem lehet általánosítva a bűnöző családjára, hivatására, nemzetére, vagy vallási közösségére kivetíteni?

Ha azokat a szexuális visszaéléseket vizsgáljuk, amelyeket katolikus papok követtek el kiskorúakkal szemben, nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy az áldozatok több, mint 80 százaléka férfinemű. Semmit nem tesz jóvá sem a tények eltagadása, sem az a burkolt gyanúsítgatás, hogy "a" homoszexuálisok - bárkiket is értsünk ezalatt - tehetők felelőssé minden szexuális visszaélésért; ugyanúgy, ahogy nonszensz kollektíve "a" papokat tenni felelőssé ezekért.

Semmi közük nincs [a visszaéléseknek] a cölibátushoz vagy az Egyház hatalmi struktúráihoz. Sokkal inkább jellemzőjük, hogy a tettesek homoszexuális bűnöket követtek el. Nem létezik "homoszexuális" külön embertípusként, csak emberek léteznek azonos neműek iránti vonzalmakkal - függetlenül a homoszexuális cselekedetek erkölcsi megítélésétől.

A homoszexuális szervezetek és ideológiák nem képviselik azokat az embereket, akik keresztény hitben élve, a kérdésben az Egyház erkölcsi tanítását vallják. Egy érintett férfi, Daniel Mattson személyes tanúságtétele, és az ő "Miért nem nevezem magamat melegnek?" című nagyszerű könyve messze felülmúlnak minden homoszexuális propagandát, a "progresszív" katolikusok álszent szólamaival együtt. Minden igaz és becsületes embertől ellenállást érdemel azonban az az arrogancia, amivel ők mint homofób alsóbbrendűeket, megvetésben részesítenek mindenkit, aki nem követi a homofil ideológiát.

A szexuális visszaélés a szexuális ösztön erkölcstelen kiélésén alapul. A férfi és női szexualitás eredendően jó, mivel a Teremtő építette be azt az ember testi mivoltába, és mert az az embert a férfi és nő közötti házasságra készíti elő. A visszaélést ezzel a szexualitással a Tízparancsolat hatodik parancsolata elleni bűnnek nevezzük.

Amikor egy felnőtt vagy egy elöljáró használ ki szexuálisan olyasvalakit, akit a gondjaira bíztak, a "hatalom" (amellyel szintén visszaélést követ el) csupán eszköze, és nem oka a gaztettének. Ez valóban kétszeres visszaélés, de nem keverhetjük össze a bűncselekmény okát a megvalósulásának eszközeivel és lehetőségével azért, hogy az elkövető nagyonis személyes bűnösségét a körülményekre, "a" társadalomra, vagy "az" Egyházra terheljük.

Egy pap azért kapja a lelki hatalmat, "hogy épülésre legyen, ne romlásra" (vö. 2Kor 10,8). Az elkövető szexuális örömszerzésre irányuló akarata az oka annak, hogy egy rábízott személy testi és érzelmi épsége sérül. Klerikalizmusról vagy egyházi struktúrákról mint okról zagyválni inzultus annak a rengeteg szexuális visszaélésnek az áldozataival szemben, amelyek elkövetőinek semmi köze sincs az Egyházhoz és a papsághoz. Ők ugyanúgy olyan emberek áldozatai, akik őket a saját rendetlen szexuális örömszerzésükre használják fel.

Önmagában erkölcstelenül jár el az, aki az elkövetők helyett a cölibátust, a katolikus erkölcsi tanítást, vagy az Egyház szentségi alapítását nevezi ki felelősnek ezekért az Isten és ember elleni súlyos bűnökért. Azért teszik ezt, hogy minden papot és szerzetest - akik önként választották ezt az evangéliumok szerinti életet, és akik minden nap magukból a legjobbat adják a lelkipásztori szolgálatuk során - potenciális molesztálóként mutassanak be, és hogy így állandó gyanakvásnak és nyilvános kirekesztésnek tegyék ki őket. Ahogy nem a cölibátus az oka a saját megsértésének és megtagadásának, ugyanúgy nem a házasság a felelős az ellene elkövetett bűnökért. Ugyanez igaz a szülők tiszteletére vonatkozó parancsra is, ami nem vádolható meg azzal, hogy saját maga lenne az oka az ő bűnös semmibe vételének.