Barsi Balázs OFM: (Szent) John Henry Newman a legújabb kor egyháztanítója
2019. február 25. írta: Katolikus Válasz

Barsi Balázs OFM: (Szent) John Henry Newman a legújabb kor egyháztanítója

Ajánlás John Henry Newman „Konzultáció a hívekkel hittani kérdésekben” című értekezéséhez

Tavaly áprilisban tartott előadást Rómában a német Walter Brandmüller bíboros (Szent) John Henry Newman "Konzultáció a hívekkel hittani kérdésekben" című tanulmányáról. A bíboros előadásának teljes szövegét magyar nyelven mi is közzétettük. Newman tanulmánya hamarosan magyarul is megjelenik, Somogyi György fordításában. A könyvhöz Barsi Balázs OFM atya írt előzetes ajánlót, amelyet az atya kérésére ezúton teszünk közzé.

Kapcsolódó cikkünk:
Fr. Barsi Balázs OFM: Hogyan született meg egy igen lényeges KATOLIKUS VÁLASZ?

***

barsi_newman_1.png2019. február 12-én az egész keresztény világot befutotta az a hír, hogy Boldog John Henry Newman bíborost szentté avatják. Meggyőződésem, hogy ez annak az előrejelzése is, hogy egy nap, talán nem is sokára, a legújabb kor egyháztanítójának nyilváníttatik, mint ahogy gyakorlatban már az is. Nincs a XX. és a XXI. században olyan nagy formátumú teológus, aki ne találkozott volna Newman tanításával, és legtöbb esetben ne tanult volna tőle.

Valakinek érdemes lenne kikutatni Newmannek ezt az egyetemes tanítói jelenlétét nemcsak a Katolikus Egyházban, hanem magában a jelenkori kereszténységben is. Ha valaki nem venné észre ezt az egyetemes tanítói jelenlétet, akkor az Egyházon belül napjainkban mutatkozó hitbeli-erkölcsi válság nagy kérdéseit kellene sorba vennie, aztán olvasni kellene Newmant és akkor megdöbbenve látná, hogy Newman ezekkel a most drámai méretekben felmerült kérdésekkel birkózott, nyilván egy más történelmi-lelkiségi összefüggésben, és a hitben utat mutatott a megoldásra. Gondoljunk csak ilyen kérdésekre: mi a lelkiismeret; mi az Istennel való kapcsolat lényege; mi az, ami változhat a hitben és mi nem (dogmafejlődés); alkalmazható-e az Egyház hitének tudatosulásában a törés-értelmezés (a törés hermeneutika) vagy inkább a folyamatosság elve, stb.?

Nem tévedés-e egy XIX. századi teológus problémamegoldásait a jelen egyházi helyzetre alkalmazni? Nem belemagyarázásokba és önigazolásokba tévedünk ilyen esetben?

Newmannel kapcsolatban nem tévedünk és nem esünk akár bal- akár jobboldali eltévelyedésbe és önigazolásba, ha megragadjuk Newman gondolkodásának egyik legalapvetőbb irányulását és eredményeit.

Ő mindig a mélységre evez (ld. Lk 5,4), vagyis a szóbanforgó kérdés kulcsszavát elemzi. Pontosabban annak legmélyebb valóságát vizsgálja éles értelmi figyelemmel és emberségének teljes bevetésével. Valahol ki is jelenti; amikor az ember az igazságot keresi „az egész személyiség” mozog. Nemcsak teológus, hanem modern antropológus is, mert az emberben lévő tényekre összpontosít. Sok mai erkölcsi vitának bizonyos tisztázására az vezetne, ha newmani mélységgel és odafigyeléssel újra átgondolnánk, hogy mi a lelkiismeret. Nem előrelátó önzés - ahogy akkor egyesek, ma tömegek gondolják -, hanem Valakinek a határozott megnyilatkozása bennünk. A lelkiismeretről írja:

Több ez a hang, mint az ember énje. Nincs az embernek magának hatalma fölötte, vagy csakis a legnagyobb nehézséggel; nem ő teremtette, nem tudja semmivé tenni... Megteheti, hogy nem engedelmeskedik neki, elháríthatja a figyelembevételét: de mégis megmarad. Ez a lelkiismeret. És a dolog természeténél fogva már maga a létezése egy kívülálló Lényre késztet gondolni... egy fölöttünk álló Lényre, honnét lenne egyébként különös ellentmondást nyomasztóan nem tűrő volta?... Puszta léte magunkból kifelé és magunk fölé késztet, arra, hogy menjünk és kutassuk a magasságban és mélységben Azt, akié ez a Hang... Legyetek meggyőződve, Testvéreim, hogy a legjobb érv jobb, mint a világ összes könyvei, - olvasni tudók és nem tudók által egyformán megérthető érv, - ez olyan érv, amely „bennünk” van, - értelmileg döntő, gondolatilag meggyőző érv, akár az egy Isten létének bizonyítása, akár a kereszténység megalapozása szempontjából, - az, amely szívünk tanításának gondos megfeleléséből, valamint lelkiismeretünk követelményeinek és az Evangélium üzenetének összehasonlításából ered.

Newman korában a lelkiismeret működését csak az ember előrelátó, sunyi önzésével tévesztették össze egyesek, sokszor az ízlés és közízlés által keltett önzéssel. A XX. században azonban már magát a lelkiismeretet tagadták. Freud tanítja: a lelkiismeret nem más, mint egy „super ego”, belénk nevelt erkölcsi „felettes én”, amely uralkodik rajtunk és diktál. A neves pszichológus itt túllépte kompetenciájának határait. Itt filozofál, mégpedig féloldalasan. Mi alapján ítéli el az emberiség bizonyos korok erkölcsi eltévelyedéseit (Taigetosz, rabszolgatartás, stb.)? Annak alapján, hogy hallgat a lelkiismeretére és azt ítéli el, amikor elődei közül sokan nem hallgattak a lelkiismeretükre.

Amikor a II. Vatikáni Zsinat atyái megerősítették a lelkiismereti szabadságot, akkor nem a lelkiismeret eltorzított formájára gondoltak. Így keletkezhetett az a rettenetes zűrzavar, hogy párbeszédet folytatva a „világgal” (a világ itt az eltorzult fogalmakkal megfertőzötteket jelenti), bizonyos kérdésekben fel sem merült már a lelkiismeret szavára történő odafigyelés. Így az evangéliumi erkölcsöt védelmezve már nem volt valójában közös alap. Márpedig bizonyos mély közös alap nélkül nincs párbeszéd, csak üres és romboló fecsegés, amely mosolygások közepette romlás felé viszi mind a két felet.

Ma elsősorban az egyházon belül kell újra feltárni newmani alapokon, hogy mit értünk lelkiismereten. Ez az alap egy antropológiai tapasztalat. Erre a tapasztalatra kell segíteni a más hiten lévőknek és a nem hívőknek is.

A másik ilyen XIX. században éppen Newman által felvetett szótisztázás (vagyis a szó mélységes tartalmának megragadása) a dogmafejlődés; vagyis, mi alapján dönthető el, hogy egy az időben később megjelenő (pontosabban: később megfogalmazott) hitigazság valóban az ősi hit, az apostoli hit fejlődése-e vagy nem. Az ősi hit kibontakozása-e, vagy újonnan hozzá ragasztott idegen elem.

Ma az Egyházban ez a legélesebb kérdés amelyen minden eldől... Ez maga - emberileg szólva - a Katolikus Egyház további létének vagy összeroppanásának a kérdése. John Henry Newman „Konzultáció a hívekkel hittani kérdésekben” című értekezése, amelynek remek fordítását Somogyi Györgynek köszönhetjük, ebben a kérdésben ad eligazítást.

Ehhez kapcsolódik szervesen az a XIX. században már megjelent értelmezési alternatíva, amelyre nemcsak Newman, hanem az ellenfelei is érzékenyek, bár az utóbbiaknak kudarcot jelent: alkalmazható-e az Egyház hitének tudatosulásában a törés-elemzés (a törés hermeneutikája) vagy inkább a folyamatosság elve? Nyilván csak ez az utóbbi, ha valaki hisz a Názáreti Jézus és a Szentlélek (a sugalmazó, a minden igazságra elvezető Szentlélek: ld. Jn 16,13) istenségében, vagyis, hogy Jézus az Atyával és a Szentlélekkel egy Isten.

Ha Jézus Isten, akkor, amit tanított a leglényegesebb dolgokban, nincs alávetve a változásnak. Ám azok felismerése, azok összefüggésének egyre mélyebb meglátása és azok minden változó kor változó gyengeségeire, tévelygéseire rávilágítva, új módon megfogalmazhatók. Ám egy új megfogalmazás nem mondhat ellen az előbbinek! A keresztény hit mélyén nincs Niceai Zsinat előtti és utáni korszak; nincs II. Vatikáni Zsinat előtti és utáni korszak! Pontosan ez az egyetemes zsinatok egyik szerepe, hogy ti. - amint az arianizmus idején a politikai korrekt teológiát (mely Jézus személyét alárendeltnek tekintette az Atya személyének) - új fogalmakat használva, minden idegen tanítást elítéltek. Az új fogalmak segítségével azonban éppen a krisztológiai zsinatok előtti hitet adták tovább – hogy úgy mondjam – a zsinatokon túlra, a jövőbe.

Pontosan a mélyben lévő állandóság hozhat szinte meglepő újdonságokat, ahogy egy megfogant emberi élet, embrió fejlődik. Amikor már látszik, hogy van keze és lába, azokat senki sem akarja eltávolítani, mondván, hogy eddig ezeket nem láttuk. Ám ha egy daganat képződik a magzat szívén, azt eltávolításra ítélik. Szent Pál apostol a Szentlélek sugallatára és Jézus szavára („Saul, Saul miért üldözöl engem?” ApCsel 9,4; pedig ő az Egyházat üldözte) nevezte az Egyházat Krisztus Testének, amikor ezt írja a korintusiakhoz: „Ti Krisztus teste vagytok” (1 Kor 12,27).

De kik azok az Egyházban, akik megmondják, hogy egy nehéz, ellentmondásos korban egyes csoportokban összezavarodott hitben mi a helyes vagy helytelen megfogalmazás; mi következik az ősi hitből és mi nem? Mi számít az alapok lerombolásának?

Az Egyháznak három szócsöve van. Először is itt vannak a püspökök, főleg a pápa (ahogy Newman ezt 1843-tól így kezdi gondolni). Ők korunk apostolai: az a feladatuk, hogy hirdessék és kifejtsék az Egyház gondolatát a zsinatokon. Aztán ott vannak a teológusok, akiknek a munkájára szüksége van az Egyháznak, mert ők vizsgálják meg a tanok és áhítatformák egészét. Azok vizsgálatából elénk állítják az azokban lévő hit értelmét; a teológia nyelvezetét alkalmazzák az új nemzedék szükségleteihez, amely nemzedék más típusú nevelést kapott és különböző erkölcsi problémákkal találja szembe magát. És végül vannak a mindennapi emberek. Ők nem csupán passzív hallgatók, akik csak befogadják, amit nekik mondanak. Ők annak a mélységes megértésnek a letéteményesei, akik alig fejezik ki magukat szavakkal és akik a keresztény életet közvetlenül az Egyházból fogadják. Ők nem teológusok. Az is lehet, hogy nem is tudják, hogyan fejezzék ki azt, ami igaz. Ám annak érzékelésével rendelkeznek (azt megérzik), ami nem igaz és el is vetik azt, ami az ő szemükben összeegyeztethetetlen azzal a hittel, amelyet ők elfogadtak.

Newman az ún. egyszerű emberek ezen tudását nevezte „sensus fidelium”-nak (a hívek hitérzékének). Mindamellett, hogy elfogadó a hierarchiával, a tekintéllyel szemben, jelentős fontosságot tulajdonít az egyszerű embereknek, a parasztembereknek a plébánia háziasszonyának az Egyházról alkotott felfogásában. Ez nehezen klappolt a viktoriánus Anglia burzsoá felfogásával. Amikor 1859-ben Newman megírta a "Konzultáció a hívekkel hittani kérdésekben" című cikkét, egy katolikus püspök eretnekséggel vádolta, és egyes bíborosok Rómában meg voltak döbbenve. Newman viszont nagy megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy egyes püspökök, és főleg még inkább egyes papok beleborzadtak a gondolatba, hogy a laikusok más szerepet is betölthetnek az Egyházban, mint a hallgató, az engedelmeskedő szerepét, aki pénzt dob a perselybe. (Sietve meg kell jegyeznem, hogy itt nem laikus teológusnőkről és teológusokról van szó, hanem „egyszerű hívekről” - akiknek hitét lennének hivatottak szolgálni a teológusok.)

Annak tudásához, hogy mit gondol az Egyház, az egyházi tekintélyeknek kötelességük számot vetni az egyszerű keresztény egyszerű hitével és hitgyakorlatával, legyen bár ez bizonyos esetekben helytelen, babonás vagy felületes. Ám ezekből az emberekből áll az Egyház, és a kollektív lelkiség mélyén mégis ott van egy hiteles megsejtése annak, hogy mi az Egyház. Következésképpen, az Egyház felelőseinek "konzultálni" kell a laikus Egyházzal, mégpedig a szó kettős értelmében. Passzív értelemben, ahogy megvizsgáljuk a barométert, mit mutat; és aktív értelemben, hogy véleményükkel (hitbeli mély meggyőződéseikkel) komolyan számoljanak. El kell itt kerülni azt az abszurd döntést, hogy a vizsgálódást egy-egy szimpatikus embercsoporton végezzék. A helyes konzultáció feltételezi azt a meggyőződést, hogy a keresztény nők és férfiak az igazság mély tapasztalatával rendelkeznek, és hogy ez a tapasztalat nekik lehetővé teszi, hogy elmondják véleményüket az újonnan megjelent tanokról és az imádság új formáiról. Newman a keresztény hívek egyetértését egyfajta „ösztönnek tekintette”. Meg volt győződve, hogy aki azt képzeli, hogy Krisztus Egyháza csak a pápából, püspökökből és papokból (és teológusokból) áll, annak ugyancsak át kell gondolnia teológiáját, ha olvassa a IV. század egyháztörténetét. "Voltak zsinatok, amelyekben nem voltak képesek megbízni, voltak hűtlen püspökök. Itt meg ott is megmutatkoztak a gyöngeségek: a következményektől való félelem, rossz tanácsok elfogadása, tévedések, képzelgések, amelyek megszakítás nélkül, helyrehozhatatlanul szinte elárasztották a Katolikus Egyház szinte minden területét. Poitiersi Szent Hilárt idézi: 'az egyszerű emberek füle szentebb mint a papok szíve.' ”* Newman szerint tehát az Egyházban lévő szükséges rend - a hierarchia tekintélye, mely az apostolokra épül - mellett szükség van az egyszerű hívekre és az ő hitérzékükre, és ebben Newman azt a nagy evangéliumi igazságot látta igazolva, hogy nem a bölcsek és a hatalmasok, hanem a gyengék, az átlaghívők, akikkel sokszor nem is számolnak, adják az Egyház igazi erejét.

Amikor Robert Sarah bíboros egyes vezetők és teológusok arroganciájára utal, akkor éppen erről szól, a hívek hitének lenézéséről, megvetéséről.

Mi volt az a konkrét eset, ami miatt Newman tollat ragadott és megírta ezt a tanulmányt, amely a konkrét szituáción túl egyetemes értékűvé lett, és éppen a mai időkben meglepő világossággal ragyog fel és bátorítja az egyszerű híveket, hogy bízzanak a hitérzékükben és az Egyházat irányító Szentlélekben, mert képesek megtalálni ma is a keresztény hit igaz tanítóit és tekintélyeit?

A Rambler folyóiratban megjelent egy cikk, amelyben a következő megállapítás hihetetlen felháborodást keltett: „egy-egy hittétel előkészítésekor a hívekkel konzultálnak, ahogy az nemrég a Szeplőtelen Fogantatás esetében is történt.”

Itt abbahagyom az ajánlást, hogy el ne vegyem a kedves olvasótól azt a szellemi élvezetet és a valóságnak azt az árnyalt látását, amivel ebben a tanulmányban találkozik. Megérné egy hazai teológusnak úgy feldolgozni ezt az írást, hogy belőle útbaigazítást kapnánk a társadalmi-politikai konzultációkra vonatkozóan is. Newman azért is zseniális a gondolkodásban, mert sok esetben egy tisztán hitbeli kérdést boncolva egyetemes emberi igazságokra tanít. Nemcsak a híveknek van hitérzéke, hanem az embereknek is van ember-érzéke (ld. gender-ideológia).

Ezt az „ajánlást” egy pikáns történettel zárom, Newman dolgozatából idézve:

A milánói zsinaton Vercelli Eusebius, amikor Athanasios ellen nyilatkozattételt javasoltak, azt mondta, hogy előbb a zsinatnak meg kellene győződnie a résztvevő püspökök katolikus hitéről, mert ő azt tapasztalta, hogy némelyikük eretnekséggel van megfertőzve. Ezért az atyák elé tette a niceai hitvallást, és kijelentette, hogy kész teljesíteni minden követelésüket, miután a hitvallást aláírták. Dionysius milánói püspök azonnal átvette az okmányt, és elkezdte kézjegyével ellátni, de (az ariánus) Valenc hevesen kirántotta a kezéből az okmányt és a tollat, fennhangon ezt kiáltva, hogy egy ilyen eljárás képtelenség. Ezek után nagy dulakodás támadt, majd a kérdés a nép elé került, és az emberek kiábrándultam nyugtázták, hogy az Egyház hitét a püspökök kétségbe vonják. Azok aztán a népítéletétől tartva a tanácskozást áthelyezték a templomból a császári palotába. [Hilar. In Cont. i.]

Fr. Barsi Balázs OFM


*Owen Chadwick: John Henry Newman című könyvéből, Genf 1989. 62-64. oldal

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gratia Copiosa 2019.03.04. 10:13:52

Newman egyik mondasa Calculation never made a hero. Ezert nem kalkulalok kinek tetszik kinek nem, amit most irok. Minden szentmisen minden nap a templomban latom azt az ozvegyet, aki fuzoben , ketret gornyedve, rokkant kocsit tolva maga elott. Megismerkedtem vele, beszelgettunk mi zajlik az egyhazunkban 2013 ota. Rozsafuzeret felemelve mondta:" Ne is mond! En mar 70 eve csak imadkozom! En XVI. Benedek minden szavaban bizom es hiszek!" A mai helyzet nem ma kezdodott. A mai laikusok szerepevel kapcsolatban nekem van mas tapasztalatom is. Oszinten szolva kiabrandito. Ket szeretetszolgalatban hatalmas szocialis es karitativ munkat vegzo ismerosrom de facto eretneksegeket elismero gondolkodasuak. Az egyik magat a teljes Bibliat "ertelmezesnek" tekinti", a masik agykontorollt vegzett, es a Qumrani tekercseket szabadkomuves ihlette hazugsagoknak gondolja. El tudtam magyarazni mi a maszoreta szoveg, miert es hol es mi az igazi "szenzacioja" a tekercseknek. Az "ertelmezesre" azt mondtam, hogy De Fide dogmat tagad, ezzel de facto eretnekseget vall. Ha ebben az allapotban aldozik, szentsegtorest kovet el. Ha nincs senki aki a homiliaban, vagy sermo-ban errol soha egy arva szot sem szol, az szinten bunt kovet el. Megertem, hogy Isten nepet a szeretet, irgalom es a szocialis es karitativ szolgalat utjan szeretnek transformalni Szent neppe, de ahogy a szocialis es karitativ szolgalatot sem lehet minimalis tudas nelkul jol vegezni, ugy nem lehet a a hitben alapveto hitbeli tudas nelkul udvzolni. Krisztus nem volt muveletlen vandor predikator. Nem a semmibe, alacsony IQ-ju kulturaba szuletett. Erre az Evangeliumokban bizonyitek van. Ez az oldala soha sincs megfeleloen bemutatva. Miert kell a nivot az alacsony szinvonalhoz igazitani? Ezzel pontosan azokat alazzak meg akiknek kedvezni akarnak es szamukra kibuvokat keresni, nem szukseges semmit sem tanulni. Magaban a humanumban minden meg van, igazan semmit sem kell nevelni a hit vonatkozasaban sot a lelkiismeretet sem, mert az minden emberben egyenlo es ugyanaz. Ami embert emberre teszi az a keresztennyel egyenlo. Akkor miert vannak megis mas vallasok? Ha nincs kemeny es hatarozott megkulonboztetes, az egyensuly bomlik meg az egyhazban, amit minden nap erzunk. Visszaterve Newman biborosra. XVI. Benedek meg szeminarista koraban ismerkedett meg vele, mert tanara Alfred Läpple nagy tiszteloje volt Newman-nak. Ezzel a tanaraval igaz baratsaga egesz eleteben megmaradt. Nem tudom Läpple atya megerte-e a boldogga avatast Birmingham-ben, ahol XVI. Benedek vegezte a szertartast, ezzel is megerositve a szent jelentoseget. Nem ismerem a teljes eletmuvet. Csak harom konyvem van tole. Lattam a konyvtarat, a reverendait, kazulait, a temetot ahol egy sirba temettek egy masik tarsaval. Megalapozott lehet egyhazdoktorra emelese. Biznek XVI. Benedek szavaban, es azt hiszem az anglikan ordinariatus sikere neki es Newman egi kozbenjarasanak is koszonheto.