Thomas Weinandy OFM Cap: Az Egyház négy megkülönböztető jegye - az egyháztan jelenlegi válsága (1. rész)
2019. március 05. írta: Katolikus Válasz

Thomas Weinandy OFM Cap: Az Egyház négy megkülönböztető jegye - az egyháztan jelenlegi válsága (1. rész)

2017-ben írtunk először az amerikai kapucinus szerzetes pap Thomas Weinandy atyáról, aki azév november 2-áig az Egyesült Államok püspöki kara hittani bizottságának vezetőjeként szolgált. Mint írtuk, az atya hosszas vívódás után döntött úgy, hogy az aggályokat, amelyeket az Amoris Laetitia buzdításba foglalt tanítások kapcsán Ferenc pápának megírt, a pápa válaszának hiányában az Egyház nyilvánosságával is megosztja. Mindössze egy nappal a levelének nyilvánosságra hozatala után az amerikai püspöki kar lemondásra szólította fel őt a bizottsági tisztségéről, amelynek Weinandy atya eleget is tett.

Thomas Weinandy atyát Ferenc pápa 2013-ban az Egyház egyik legrangosabb kitüntetésében, a Pro Ecclesia et Pontifice medálban részesítette. Szintén Ferenc pápa megbízásából 2014 óta (öt évre szóló kinevezéssel) a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja. Teológusként Weinandy atya az amerikai fővárosban a Dominican House of Studies egyetemen, valamint Rómában a Gregoriana Pápai Egyetemen tanít.

Az atya 2018 év elején plenáris előadást tartott az ausztráliai Sydney városában, a város Notre Dame Egyeteme által rendezett "Az Egyház a 21. században" ("The Church in the 21st Century") című konferencián. A következőkben az előadás teljes leiratának magyar nyelvű fordítását közöljük, terjedelmi okokból tematikus bontásban, három részben. A fordítást Mike Károly végezte, a szöveg a fordító és Thomas Weinandy atya engedélyével jelenik meg a Katolikus Válaszon.

***

1669domesjpg_00000001025.jpgAz Egyház négy megkülönböztető jegye:
az egyháztan jelenlegi válsága [1]


Thomas G. Weinandy, OFM., Cap.


A niceai-konstantinápolyi hitvallás (A.D. 381) szerint az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban hiszünk. Mindegyik jegyet helyesen kell megragadnunk és kifejtenünk a maga teljességében. Ám csak együtt, egymást áthatva alkotják azt a teológiai alapot, amelyen az Egyház autentikus önfelfogása alapulhat. Nélkülük elhomályosulna az Egyház önazonossága, eltűnne sajátos megkülönböztető karaktere, és mindenféle álruhát kényszeríthetnének rá – akár belülről, akár kívülről. A négy egyházi jegyet pedig az eucharisztikus liturgia fejezi ki a legteljesebben és táplálja a legbőkezűbben.

Beszédemben ezek mellett az állítások mellett fogok érvelni, méghozzá a következőképpen. Először részletesen megvizsgálom Antiochiai Szent Ignác hét levelét. Ezután – rövidebben – tanulmányozom a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúcióját az Egyházról. Mindegyik szöveg a négy meghatározó jegyen belül fogja fel az Egyház kinyilatkoztatott lényegét. Végül Szent II. János Pál Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikáját segítségül híva amellett érvelek, hogy e négy egyházjegy jelenleg veszélyben van. A fenyegetés nem csak a katolikus teológusok közösségéből származik, hanem sajnálatos módon az Egyház vezetéséből is. E veszély miatt arra a következtetésre jutok, hogy erőteljesen védelmünkbe kell vennünk az Egyház négy megkülönböztető jegyét és világosan ki kell állnunk mellettük. Egy ilyen apológia nélkül az Egyház önfelfogása – hogy ő maga valójában micsoda – rendezetlenné válik, és emiatt meggyengül a képessége, hogy Jézus Krisztus örömhírét megélje és hirdesse. Ez a gyengülés legjobban az eucharisztikus liturgiában válik majd láthatóvá, ami nem csak botrányt okoz majd, hanem – és ez a fontosabb – lealacsonyítja a liturgiát, az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli voltának legmagasabb rendű megjelenítését.


Antiochiai Szent Ignác: A szent, katolikus és apostoli Egyház eucharisztikus egysége


Talán magyarázatra szorul, miért Antiochiai Szent Ignácot választom kiindulópontul, aki a II. Vatikáni Zsinat és II. János Pál előtt majdnem két évezreddel élt. Azért döntöttem így, mert Ignácot az egyik legprófétaibb teológusnak tartom az Egyház hosszú teológiai hagyományán belül. Apostoli atyaként (+ 107) jól ismerte az írott Újszövetség nagy részét, és közreműködött annak elindításában, ami később az Egyház teológiai hagyományává vált [2]. Témánk szempontjából fontos, hogy Ignác volt az első, aki tanúságot tett az Egyház hierarchikus szerkezetéről: a püspökök, áldozópapok, diakónusok és laikusok létezéséről. Nem érvelt e mellett az egyházi berendezkedés mellett, hanem feltételezte, hogy az hűségesen és természetesen fejlődött ki a legkorábbi apostoli egyházakból, azokból a megszülető keresztény közösségekből, amelyek egyikének püspökként maga is résztvevője volt. Ugyanakkor hét levelével egy olyan egyháztant dolgozott ki, amely világossá tette az Egyház négy megkülönböztető jegyét, bár nem gondolt arra, hogy ezt a teológiai kifejezést használja. Amint látni fogjuk, Ignác ezzel prófétai módon megelőlegezte a II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúcióját az Egyházról, valamint II. János Pál enciklikáját arról az alapvető támogató és tápláló kapcsolatról, amely az Egyház és az Eucharisztia között kölcsönösen fennáll.

Az egység Ignác szerint az Egyház legfőbb jelenbeli kifejeződése és egyúttal döntő fontosságú célja. Így buzdítja Polikárp püspököt: „Legyen gondod az egységre, melynél nincs jobb dolog!” [3] A magnésziaiaknak pedig így ír: „Azért imádkozom, hogy [az egyházakban] Jézus Krisztus – aki életünk mindörökké – testének és Lelkének egysége legyen meg…” [4] S levelét ezzel a felhívással zárja: „Éljetek egyetértésben, aki Jézus Krisztus, kétségtől mentes lélekkel!” [5] A philadelphiaiakat biztosítja, hogy „a saját dolgomat elvégeztem, mint egyesülésre rendeltetett ember. Ahol ugyanis széthúzás és harag van, ott Isten nem lakik.” [6] A szmirnaiak, mivel Krisztusban és a Szentlélekkel közösségben élnek, részt vesznek az „isteni egységben.” [7] Az egység Jézus legnagyobb ajándéka, mivel azzal önmagát adja ajándékba, akiben az Egyház a Szentháromság isteni bensőségességébe vétetik fel.

Míg az Egyház célja az egység, addig Ignác szerint ennek az egységnek az igazoló forrása a hit. A szmirnaikhoz a következő ujjongó szavakkal fordul: „Az Isten Jézus Krisztust dicsőítem én, aki oly okossá tett titeket; egyesített ugyanis benneteket tökéletesítve a megingathatatlan hitben, mintegy az Úr Jézus Krisztus keresztjére szegezve testben és lélekben, és a Krisztus vérében levő szeretetben megerősített, teljesen bizonyossá téve titeket Urunkra vonatkozóan…” [8] Konkrétabban az apostolok hite az, amely létrehozza az Egyház egységét. Ignác az efezusiaknak hangsúlyozza, hogy keresztényekként „Jézus Krisztus erejében az apostolokkal is mindig összhangban voltak” [9]. Amint az idézetekből világossá válik, Jézus Krisztus az egyházi egység egyedüli forrása, mivel a benne való hit révén egyesül mindenki vele és egymással, és így együtt a Szentlélekkel közösségben egyesülnek az egyetlen Istennel és mindenki Atyjával. Pált visszhangozva Ignác vallja, hogy a keresztények egyetlen új embert alkotnak Krisztusban, mivel „egyesül[nek] a hitben”, és így eggyé válnak őbenne [10]. A hit végső és legnagyobb hatása, hogy mindnyájukban meglesz „Jézus és az Atya egysége” [11].

Az egyházi egységet, amely a Jézus Krisztusba vetett hit egységessége révén jön létre, a hívők azzal tanúsítják, hogy a püspökkel egyesülnek, aki megszemélyesíti az egyházi hit egységét. Ignác szemében az egység egy hierarchikus egyesítő láncolatból ered. A püspök tisztelete nem annyira a saját személyének tiszteletét jelenti, hanem „Jézus Krisztus Atyjának [a tiszteletét], aki mindenki püspöke” [12]. Ahogyan az ember engedelmeskedik a legfőbb püspöknek, Krisztusnak, úgy kell engedelmeskednie a Krisztust képviselő püspöknek is [13]. Ignác tudatja az efezusiakkal, milyen kiváltságosak: „Nekem ugyan csak rövid ideig volt meghitt kapcsolatom püspökötökkel, nem is emberi kapcsolat, hanem kapcsolat a Lélekben, mennyivel inkább mondalak boldognak titeket, akik oly szoros kapcsolatban vagytok vele, mint az egyház Jézus Krisztussal, és mint Jézus Krisztus az Atyával, hogy az egységben minden összhangban legyen” [14]. Itt újra látjuk az egység logikájának okozati láncát. A püspökkel egységben lenni azt jelenti, hogy egységben vagyunk az Egyházzal; az Egyházzal egységben lenni azt jelenti, hogy egységben vagyunk Jézussal; Jézussal egységben lenni pedig azt jelenti, hogy egységben vagyunk az ő Atyjával. Ez az egység, amint Ignác világossá teszi, a Szentlélek bensőségességén alapul. Hasonlóképpen buzdítja a magnésziaiakat:

Arra törekedjetek, hogy az Úr és az apostolok rendelkezéseiben szilárdak legyetek, hogy bármit tesztek testben és lélekben, sikeresen tegyétek, a hitben és szeretetben, a Fiúban, az Atyában és a Lélekben, a kezdetben és a végben, legtiszteletreméltóbb püspökötökkel és presbitériumotokkal, mely méltó a lelki koszorúra, valamint az Isten szerinti diakónusokkal. Engedelmeskedjetek a püspöknek és egymásnak, ahogyan Jézus Krisztus alávetette magát testileg az Atyának, az apostolok pedig Krisztusnak és az Atyának és a Léleknek, hogy az egyesülés mind testi, mind lelki legyen

Ignác számára tehát a püspök az egyházi és apostoli egység sarokköve, mivel „ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Jézus Krisztus van, ott van a katolikus [egyetemes] Egyház” [16]. Jézus Krisztus ugyanis az „életünk, akitől nem lehet elválasztani bennünket”, és ő „szintén az Atya akarata, ahogyan a püspökök is, kik a föld határaira rendeltettek, Jézus Krisztus akaratában vannak” [17]. Ignác a zenekari szimfónia és a kórus analógiáját használja. A papoknak összhangban kell lenniük a püspökökkel, mint „a lant húrjainak”, s ekkor „egyetértésetek és harmonikus szeretetközösségetek alkalmat ad Jézus Krisztus dicséretére”. A laikusok feladata pedig, hogy „kórusba tömörüljetek, hogy az egyetértésben összhangban legyetek, az egységben Isten hangszínét véve fel, egy hangon énekeljetek az Atyának Jézus Krisztus által, hogy meghallgasson titeket, és jó cselekedeteitek által felismerje, hogy Fiának tagjai vagytok. Azért hasznos nektek feddhetetlen egységben lenni, hogy mindenkor részesedjetek Istenben” [18].

Ez az egység Krisztusban és az ő Egyházában az, ami képessé teszi a keresztényeket a szent cselekedetekre. Ugyanis csak a szent Egyházon belül lévő szent keresztények képesek arra, hogy a szeretet szent cselekedeteit véghez vigyék. Ignác biztosítja az efezusiakat afelől, hogy:

Akik testiek, azok nem képesek a Lélek cselekedeteire, sem a lelkiek a testiekre, ahogyan a hit nem teszi a hitetlenség cselekedeteit, ugyanúgy nem teszi a hitetlenség a hitéit. Még amit testileg tesztek, azok is lelki cselekedetek, mivel mindent Jézus Krisztusban tesztek. [19]

Továbbá:

Mindezekből semmi sem marad rejtve számotokra, ha Jézus Krisztusban tökéletes a hitetek és a szeretetetek, ami az élet kezdete és teljessége; kezdete a hit, teljessége pedig a szeretet. A kettő egyesülésében van az Isten, és minden más, ami szép és jó az életre. Aki hitet hirdet, nem vétkezik, akinek szeretete van, nem gyűlöl. A fát gyümölcséről lehet megismerni. Így, akik Krisztust hirdetik, cselekedeteik által ismerhetők meg. Nem csupán a hirdetés ugyanis a dolgunk, hanem az, hogy a hit erejében találtassunk mindvégig. [20]

Az egyház minden szentség forrása, mivel neki magának a forrása Jézus, aki Krisztusként a Szentlelket kiárasztja mindenkire, aki hisz benne. Ebben a Lélekben hajtja végre minden hívő a szeretet szent cselekedeteit.

Amint a fentiekből kiderül, Ignác világosan látja, hogy amint három személy Szentháromsága alkotja az egyetlen szent Istent, úgy az Atya üdvösségtervében Fia, Jézus révén és a Szentlélek kiáradása által hozza létre az egy, szent és katolikus Egyházat. Ez az Egyház magában foglal mindenkit, aki hisz Krisztusban. Ők pedig, egyek lévén Krisztusban, a Szentlélek egységében, az Atya gyermekeivé válnak. Ez az egység nyer apostoli egyházi kifejeződést abban, hogy a hívek egységet alkotnak a püspökeikkel, az apostolok utódaival, valamint a papokkal és diakónusokkal. Ugyanis a püspökkel és az általa vezetett apostoli testülettel való közösség egyúttal a Krisztussal való egyesülést is jelenti a Lélekben, ennek révén pedig az Atya életébe való beleszületést is, aki minden egység forrása és beteljesülése.

Az apostoli hitnek ez az egyházi egysége Ignác szerint legjobban az Eucharisztiában fejeződik ki és valósul meg. Ekkor ugyanis az összes hívő az egy püspök körül egyesül, hogy megünnepelje az egy szent liturgiát, amely által mindnyájan a lehető legteljesebb mértékben egyek lesznek Jézus Krisztusban, és szentté válnak az ő eucharisztikus jelenlétében részesedve. Bár nem fogalmazta meg így, Ignác megértette, hogy az Eucharisztia mindennél jobban megtestesíti és ezáltal a legteljesebben valóságossá teszi az Egyház mind a négy alapvető jegyét.

Mivel azok, akik téves tanokat tesznek magukévá, kivetik magukat az Egyházból és annak eucharisztikus gyülekezetéből, Ignác a philadelphiaiakat eképpen inti:

Arra törekedjetek, hogy Eucharisztiátok egy legyen. Egy ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus teste, és egy a kehely az ő vérének egységére. Egy az áldozati oltár, ahogyan egy a püspök a presbitériummal és a diakónusokkal, hogy Isten szerint cselekedjétek, amit cselekedtek. [21]

Az efezusiakat pedig figyelmezteti, hogy senki „ne legyen tévedésben! Aki nincs az oltár kerületén belül, az megfosztja magát Isten kenyerétől. Ha egyik vagy másik imádságának akkora ereje van, mennyivel több a püspök és az egész egyház imájának? Aki ugyanis nem ugyanoda jár, azt már elfogta a fennhéjazás és kizárta magát a közösségből.” [22]. Csak akik a kegyelem állapotában vannak, egyesülnek „az egy hitben” és így „Jézus Krisztusban”, csak ők készek arra, hogy részt vegyenek az „egy kenyér” törésében, „mely a halhatatlanság orvossága, ellenszer a halál ellen, hogy ne haljunk meg, hanem mindörökké éljünk Jézus Krisztusban.” [23]

Fontos, hogy Ignác az Oltáriszentség egyházi jelentőségét nem magasztalja anélkül, hogy párhuzamosan ne beszélne azokról, akik nem képesek csatlakozni az eucharisztikus gyülekezethez. Természeténél fogva az Eucharisztia az Egyház egységének élő megjelenítése. Ez az egység az egy egyetemes apostoli hiten alapul, amelynek révén a hívek a püspökükhöz csatlakozva közösségre lépnek Jézus Krisztussal, aki feje az Egyháznak mint saját testének. Ezért csak azok vehetnek részt a hitnek ebben a legfőbb szentségében, akik a kegyelem állapotában vannak és így az Egyházhoz tagként kapcsolódnak. Az eretnekek, akik elutasítják Krisztus egy, szent és katolikus Egyházának apostoli hitét, szó szerint kiközösítik magukat, vagyis kizárják magukat az Egyházzal való közösségből, s ezáltal képtelenné teszik magukat arra, hogy Jézust befogadják a szentáldozásban. Az Eucharisztia közösségében (communio) [24] csak azok vehetnek részt, akik eleve közösségben vannak az Egyházzal. A gnosztikusok tanúskodnak erről, mivel „távol tartják magukat az imádságtól és Eucharisztiától, mert nem vallják, hogy az Eucharisztia Megváltónk, Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, melyet az Atya jóságában feltámasztott.” [25]

Az eretnekséget ezért Ignác alapvetően romboló jellegűnek tekinti: lerombolja az Egyház egységét azáltal, hogy tagadja az egyetemes apostoli hitet. Azt a hitet, amelyen az Egyház egysége alapul. Ezért hajthatatlan: „Akik a családjukat megrontják, nem fogják örökölni Isten országát…" Mennyivel inkább igaz ez arra, „aki Isten hitét, melyért Jézus Krisztus megfeszíttetett, rossz tanítássá torzítja? Az ilyen szennyessé válva a kiolthatatlan tűzre kerül, hasonlóképpen az is, aki hallgatta őt.” [26] Ignác folyamatosan figyelmezteti a hívőket, hogy „őrizkedjenek az ilyenektől”, és „ha valaki Jézus Krisztust kihagyva tanítana benneteket”, aki valóban hús-vér emberként született, szenvedett és halt meg, és valóságos testben támadt fel, „dugjátok be a fületeket!” [27] „Óvakodjatok a rossz hajtásoktól, melyeknek gyümölcse halált hozó, ha azt valaki megízleli, tüstént belehal. Az ilyenek nem az Atya ültetvénye”, mivel tagadják Jézus kínszenvedését, keresztjét és halálát, és ezzel tagadják azt is, hogy feje a testének, márpedig „Isten megígérte az egyesülést, mely ő maga.” [28] Ignác számára az eretnekség azért teljes mértékben gyűlöletes, mert eltörli az Egyház egységét, méghozzá azáltal, hogy tagadja az Egyház egy, katolikus és apostoli hitét.

Antiochiai Ignác írásainak tanulmányozását két végső észrevétellel szeretném zárni. Először is, Ignác hat egyháznak írt, amelyek közül öt könyörületesen elküldte hozzá püspökét és képviselőit, amikor Rómába tartott, hogy ott vértanúhalált szenvedjen. A hatodik levelet Ignác maga előtt Róma egyházának küldte, kizárólag azért, hogy lebeszélje őket, hogy beavatkozzanak és megakadályozzák küszöbön álló vértanúságát. A hetedik levelet jó barátjának, Polikárpnak, Szmirna püspökének írta. Noha a levelek mindegyike egy-egy helyi egyháznak szólt, amelynek megvolt a saját elöljáró püspöke, Ignác egyértelműen feltételezte, hogy mind ugyanabban az apostoli tanításban hisznek; mind ugyanabban a szentségi gyakorlatban vesznek részt; és mind ugyanazokat az erkölcsi előírásokat tanítják és követik. Ezek a helyi egyházak tehát egyetemes közösségben voltak egymással. Nem csak egyenként tanúskodtak amellett, hogy egyek, szentek, katolikusok és apostoliak, de az együttes közösségük is tanúságot tett ezekről az egyházi jegyekről. Egyik egyház sem rendelkezett sajátos tanításbeli vagy etikai megkülönböztető jeggyel a többiekhez képest. Mindegyikük önazonosságát ugyanazok az egyházi jegyek határozták meg, amelyek mindenki számára evidensek voltak – a keresztény hiten belül és kívül is. Az a tény, hogy a helyi gyülekezetek egy egyházi közösséget alkotnak, s mindaz, ami egyenként és együttesen is az egység részévé teszi őket, fontos lesz, amikor megvizsgáljuk azt a válságot, amely az Egyház négy jegyét jelenleg övezi [29].

Másodszor, Ignác fájóan tisztában volt az eretnek tanítások romboló hatásával, mivel tudta, hogy a téves tanítások eltörlik azokat a jegyeket, amelyek az Egyházat definiálják. Ugyanakkor naivnak tűnik erős ragaszkodása ahhoz a feltételezéshez, hogy maguk a püspökök a hivataluk természeténél fogva soha nem eshetnek eretnekségbe. Folyamatosan hangsúlyozza és töretlenül követeli, hogy a hívek megingás nélkül engedelmeskedjenek saját püspökeiknek, és legyenek hűségesek hozzájuk. Mit gondoljunk erről a naivitásról? Ignác talán abban az irigylésre méltó helyzetben volt, hogy soha nem találkozott eretnek püspökkel. De ha valaha is találkozott volna, kész válasza lett volna a helyzetre. Bizonyosan ugyanúgy érvelt volna, mint a fentiekben. Ha egy püspök eretnek tanítást hirdetett volna, akár doktrinális, akár erkölcsi kérdésben, akár doktrínával vagy erkölccsel összefüggő pasztorális vagy szentségi gyakorlatot illetően, Ignác azt állította volna, hogy ez a püspök nincs többé egységben a katolikus egyházi közösséggel, mivel nem vallja többé az Egyház egy apostoli hitét, ezzel pedig képtelenné teszi magát arra, hogy teljeskörűen gyakorolja püspöki hivatalát. Többé nem taníthat és nem kormányozhat az apostolok autentikus utódaként, és az eucharisztikus liturgiában sem elnökölhet olyan módon, hogy azzal tanúságot tegyen a szent katolikus Egyház egységéről és gazdagítsa azt. Egyszerűen fogalmazva, egy ilyen eretnek püspök nem hordozná magában mint püspök az Egyház megkülönböztető jegyeit, és így az Egyházon belül nem cselekedhetne igazolható módon annak valódi tagjaként. Folytathatja tevékenykedését az Egyházon kívül, sőt azon belül is, de a cselekedetei nélkülözni fogják a valódi egyházi karaktert, mivel az egyháziság lényegi és elengedhetetlen négy jegye hiányozni fog a látható szolgálatából. Úgy vélem, ezt a választ adná Ignác egy eretnek püspökkel kapcsolatban. S én is hasonló érvelést fogok követni, amikor a jelenlegi egyházi válságot tárgyalom.

Folytatjuk...


Jegyzetek:

[1] A szerző a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja, az Egyesült Államok katolikus püspöki konferenciája Doktrinális Titkárágának korábbi igazgatója. A tanulmány a Notre Dame University (Sydney, Ausztrália) The Church in the 21st Century című konferenciáján tartott plenáris előadás írott változata. Megjelent 2018. február 23-án a The Catholic World Report honlapján. Fordította: Mike Károly.

[2] A hét levelében például olyan érveket hozott fel Ignác a „doketistákkal” szemben, akik tagadták, hogy Isten Fia valóságos hús-vér emberként létezett, és azt állították, hogy ez csak a látszat (dokein) volt, amelyek megelőlegezték a kalkedoni zsinat (A.D. 451) több mint háromszáz évvel későbbi tanítását. Ignác számára Jézus Isten Fiaként ugyanaz a személy, aki öröktől fogva létezett Istenként, és aki az időben valóságos emberi létet vett fel. A megtestesülés e valósága folytán mindazt, ami az isteni Fiú emberségéhez tartozik – így a születése, a szenvedése és a halála is –, igaz és helyénvaló egyszersmind az egyetlen isteni Fiúnak is tulajdonítanunk.

Lásd T.G. Weinandy (2014): The Apostolic Christology of Ignatius of Antioch: The Road to Chalcedon. Megjelent: Jesus: Essays in Christology. Sapientia Press: Ave Maria University, 59–74. o. Az esszé először a következő kötetben jelent meg: A. Gregory – C. Tuckett (szerk.) (2005): Trajectories through the New Testament and the Apostolic Faith. Oxford: Oxford University Press, 71–84. o.

[3] Szent Polikárphoz írt levél, I. 2. Ignác leveleit, külön jelzés hiányában, Vanyó László magyar fordításában idézem az alábbi kötetből: Vanyó L. – Perendy L. (2018): Apostoli Atyák (3. kiadás). Budapest: Szent István Kiadó. A magyar fordítást néhány ponton gördülékenyebbé tettem. Egyes esetekben a szerző által használt angol fordítás (M. Staniforth (ford.) (1968): Early Christian Writings. Baltimore: Penguin Books) eltér a magyartól. Ilyenkor az eltérést jelezve az angol változatot követem. A továbbiakban a dőlt betűs lábjegyzetek a fordító megjegyzései. (A ford.)

[4] A magnésziaiakhoz, I. 2.

[5] XV.

[6] A philadelphiaiakhoz, VIII. 1.

[7] A szmirnaiakhoz, XII. 2. A magyar fordításban: “Isten és a ti egységetekben”. (A ford.)

[8] A szmirnaiakhoz, I. 1.

[9] Az efezusiakhoz, XII. 2. Vö. A philadelphiaiakhoz írt levél, IV.

[10] Az efezusiakhoz, XX. Vö. A szmirnaiakhoz, IV. és A magnésziaiakhoz, XII.

[11] A magnésziaiakhoz, I. 2.

[12] A magnésziaiakhoz, III. 1.

[13] Vö. A magnésziaiakhoz, III., VI–VII.; A trallésziekhez, II; A philadelphiaiakhoz, III; A szmirnaiakhoz, VIII–IX.

[14] Az efezusiakhoz, V. 1.

[15] A magnésziaikhoz, XIII. Ignác számára a püspökök, a papok és a diakónusok alkotnak egy „apostoli testületet” vagy „tanácsot”, és csak azok nevezhetik magukat joggal „egyháznak”, akik mindhárom renddel rendelkeznek, írja a trallésziekhez írt levélben (III.). S hozzáfűzi, hogy soha nem szabad elszakadniuk „Jézus Krisztustól, a püspöktől és az apostolok rendelkezéseitől” (VII. 1.). A püspökök, papok és diakónusok végső soron Jézus Krisztus „akaratából” töltik be tisztségüket, és ő szilárdítja meg őket „tulajdon akarata szerint erősségben Szentlelkével” (A philadelphiaiakhoz írt levél, üdvözlés).

[16] A szmirnaiakhoz, VIII. 2. Ignác használja először a „katolikus” jelzőt, amellyel az egyház egyetemességére utal. Csak Kr. után 200 körül vált a „Katolikus Egyház” az egyetemes egyház nevévé, megkülönböztetve azt a helyhez kötött eretnek szektáktól.

[17] Az efezusiakhoz, III. 2.

[18] Az efezusiakhoz, IV. 2.

[19] Az efezusiakhoz, VIII. 2.

[20] Az efezusiakhoz, XIV. 1-2.

[21] A philadelphiaiakhoz, IV.

[22] Az efezusiakhoz, V. 3. vö. A szmirnaiakhoz VIII. A Weinandy által használt fordításban a mondat a „kizárta magát a közösségből” kifejezéssel zárul, míg a Vanyó-féle magyarban a „megítélte önmagát” kifejezéssel. (A ford.)

[23] Az efezusiakhoz, XX.; vö. uo. XIII.

[24] A szerző az Egyház közösségére angolul a communion szót használja, amely követi a II. Vatikáni Zsinat által használt latin communio szót. Az Eucharisztiával való kapcsolatot angolul még erőteljesebben fejezi ki, hogy a szentáldozáshoz járulásra az egyházi köznyelv a „go to communion” szófordulatot használja. Bár a magyar teológiai szakszövegek gyakran megtartják a communio latin szakkifejezését, a szövegben az angol communion szót a jobb érthetőség kedvéért általában „közösség”-nek fordítottam, kivéve ha a hangsúly a gazdagabb teológiai jelentéstartalmon volt. (A ford.)

[25] A szmirnaiakhoz, VII. 1.

[26] Az efezusiakhoz, XVI. 2.

[27] A trallésziekhez, VII. 1. és IX. 1.

[28] A trallésziekhez, XI.

[29] Jelentőségteljes az is, hogy Ignác az egyes gyülekezetekhez küldött leveleiben a többi egyházra is hivatkozik, különösen a levelek végén. Ezek a hivatkozások tanúsítják, hogy a címzettek közösségben vannak egymással, és egyenként és közösen rendelkeznek a meghatározó egyházi jegyekkel – az egység, a szentség, a katolicitás és az apostoliság jegyeivel is. Vö. Az efezusiakhoz, XXI.; A magnésziaiakhoz, XV.; A trallésziekhez, XII-XIII.; A rómaiakhoz, IX-X.; A philadelphiaiakhoz, X-XI.; A szmirnaiakhoz, XI-XIII; Szent Polikárphoz, VII-VIII.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.