Jézusnak azt is elhisszük, ami az emberi tapasztalat és értelem számára ellenőrizhetetlen – ez a hit legalapvetőbb szintje: egy kinyilatkoztatás elfogadása, mégpedig tekintélyi alapon.

A hit felülmúlja az értelmet. „Értelmetlenség!” – mondaná erre a hitetlen. „Misztérium!” – vágna vissza sok vallásos ember. Pedig értelmes, és lényegében egy csöppet sem misztikus ez a gondolat. A hit olyan értelemben múlja felül az értelmet, mint ahogy egy követ információi felülmúlják a hírre várakozók előzetes spekulációit. Mint ahogy a marathóni csata hírnökének beszámolója felülmúlja a városban otthonmaradók okoskodásait a harc kimeneteléről. A lényeg ez: hinni a megbízható forrásnak, nem misztikus, hanem értelmes dolog.

A hit maga – értsd: a keresztény hit tartalma – valóban misztikus: titkok Istenről, a végső valóságról, az örök életről, amelyekre magunk nem jöhettünk volna rá, bármennyit is törjük a fejünket… Betekintés egy másik világba, amit nem látnak a szemeink... Ígéret egy királytól, amelyben bízunk, mert a hírnököt megbízhatónak találjuk… Ez a kinyilatkoztatás, amely hogyha igaz, és ha hiszünk benne, akkor a hitünk igaz. Ám a hitünk – értsd: az emberi aktus – ami lehet teljesen független is a kereszténységtől (ugyanis hihetünk a vágyaink istenében vagy akár a télapóban is), nem misztikus, és helyesen a megalapozott-megalapozatlan kategóriák mentén lehet értékelni.

A hit tárgya tehát misztikus, és meghaladja az értelmet, ám a hit aktusa – legalábbis ebben a legegyszerűbb formájában, tudniillik, hogy igaznak gondoljuk a keresztény kinyilatkoztatást – önmagában nem misztikus, és a hétköznapi ésszerűség követelményeinek kell megfelelnie. Nem csoda, hogy valaki nem hisz, ha soha nem hallott Jézusról, vagy a keresztény hitnek csak karikatúráival találkozott, és az sem csoda, ha valaki hisz azután, hogy megbizonyosodott a kereszténység igazságáról, hiszen maga az értelem követeli meg ekkor a hitet. Tehát meg kell különböztetni a hit tárgyát, ami csodálatos, misztikus és értelmet meghaladó, és a hit aktusát, ami lehet értelmes, ha megalapozott és őszinte, vagy értelmetlen, ha alaptalan és vágyálmokra épül. Ez a megkülönböztetés nem esett mindig ilyen nehezünkre.

Modernizmus néven ismeretes az a kereszténységet deformáló gondolati iskola, amely a vallást az igazságok világából áthelyezte az érzések világába. Így alakult ki az a máig elterjedt nézet, miszerint a vallás egyszerre értékes (hiszen az érzelmek olyan értékesek!) és értelmetlen (elszakított az értelemtől). A modernizmus, ellentétben a tipikus ateizmussal, jónak tartja a vallásosságot – csak épp nem igaznak.

Ezzel szemben az apostolok és az első keresztények hite minden volt, csak nem értelmetlen. Olyannyira értelmes volt, hogy boldogan adták érte életüket is – pedig nem voltak bolondok. Tudták ugyanis, hogy bízhatnak Jézusban, még ha hihetetlen dolgokat állított is önmagáról (például hogy Isten), mert megtapasztalták a feltámadás valóságát, és értették, hogy jó okuk van elhinni Jézus minden ígéretét (például az örök életről). Hitük tehát értelmes volt, de az igazságok, amelyeket hit által ismertek meg, a kinyilatkoztató Isten nélkül rejtve maradtak volna a természetes emberi ész számára. A keresztény hit ezért tekintélyalapú – ha tetszik, ha nem – és értelmes is egyben.

A hagyományos keresztény teológia – lévén mentes a modernizmus esztelen érzelgősségétől – sosem állította szembe a hitet és az értelmet, a hit igazságait és a tudományos igazságokat, a kinyilatkoztatást és a természetet, a kegyelem ajándékait és a hétköznapi javakat. Úgy tartották – hűen az evangéliumokhoz és az apostolok hagyományaihoz –, hogy a kegyelem nem lerombolja, hanem beteljesíti a természetet. Ennek tükrében abszurd dolog volna a hit transzcendens voltát (vagyis azt, hogy felülmúlja az emberi értelmet) úgy felfogni, mintha ez az értelem kárára történne. Az értelem addig nyújtózhat, ameddig csak ér, és azon túl is, hiszen kétség kívül értelmes dolog megbízni egy hiteles forrásban – vagyis hinni Jézusnak.

A hit tehát felülmúlja az értelmet, ám nem helyettesíti azt. Sőt, korunk vélemény-zűrzavarában értelmünk használata nélkül nehéz is volna eljutnunk az igaz hitre, vagy megtartanunk azt. Most már tudjuk, mi lett a modernizmus történelmi kísérletének eredménye: egész generációk fertőződtek meg az élményvallásosság lelki betegségével, mert az igazság helyett az érzelmeket keresték a vallásban, és tömegek váltak „büfé" keresztényekké, olyanokká, akik azt hiszik, hangulatuk szerint válogathatnak Jézus tanításai között. Talán a fundamentalizmus elszabadulása is annak köszönhető, hogy a hitet egykor elszakították az értelemtől. Ideje helyreállítani a viszonyukat!

A „hit” szót maguk a keresztények is sok értelemben használják – magasabb értelemben például a teljes Istenre való hagyatkozást jelenti –, ám a hit legalapvetőbb szintje a kinyilatkoztatás elfogadása. Ez az egyes számú lecke, és ami ennél kevesebb, az aligha keresztény hit.