Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció 2021. februárjáig szolgált prefektusa egy esszét tett közzé augusztus 14-én francia nyelven, a Le Figaro lap hasábjain.

"Az Egyház hitelességéről" című írásában a volt prefektus bíboros világosan Ferenc pápa július 16-án kiadott "Traditionis custodes" ("A hagyomány őrzői") című rendelkezésére reagál. Ebben a Szentatya "Szent VI. Pál pápa miséjét" nyilvánította az egyetlen törvényes miseformának, és a világ püspökeit a hagyományos misék ("Szent V. Piusz miséje") fokozatos beszüntetésére szólította fel.

Az alábbiakban Robert Sarah bíboros írásából idézünk, annak hiteles angol nyelvű fordítása alapján:

'A liturgia történetében növekedés és fejlődés van, de semmiféle törés nincsen. Ami az előző nemzedékek számára szent volt, számunkra is szent és nagy marad, s nem válhat váratlanul teljesen tiltottá vagy nem ítélhető károsnak. Mindegyikünknek jót tesz megőrizni azt a gazdagságot, mely az Egyház hitében és imádságában alakult ki, és jó biztosítani számára az azt megillető helyet.' [XVI. Benedek pápa, Summorum Pontificum apostoli levél - KV szerk.]

Fontos ezt felidéznünk, amikor egyes teológusok épp újranyitni készülnek a liturgikus háborút azzal, hogy szembeállítják a Trienti Zsinat által jóváhagyott miseformát az 1970 óta használttal. Ha az Egyház képtelen megőrizni az Őt Krisztussal összekötő láncolat békés folytonosságát, úgy nem lesz képes a világnak sem megadni - Goethe szavaival élve - "a lelkeket összekötő szakralitást".

A rítusokról szóló vitákon túl itt az Egyház hitelessége forog kockán. Ha az Egyház kitart amellett, hogy a köznyelvben Szent V. Piusznak és VI. Pálnak tulajdonított misék között folytonosság van, úgy képesnek kell lennie arra, hogy biztosítsa a békés egymás mellett élésüket és kölcsönös gazdagodásukat. Ha határozottan elvetjük az egyiket a másikért, ha egymással összeférhetetlennek nyilvánítjuk őket, azzal lényegében azt ismerjük el, hogy szakadás és irányváltás történt. Így azonban az Egyház többé nem tudja felmutatni a világnak sem azt a szent folytonosságot, ami egyedüliként adhat számára békét. A liturgikus háború fenntartásával az Egyház elveszti hitelességét, és süketté válik az ember elhivatottságára. A liturgikus megbékélés annak a békességnek a jele, amit csak az Egyház adhat a világnak.

Ezért egy puszta fegyelmi kérdésnél itt sokkal komolyabb forog kockán. Ha az Egyház azzal áll elő, hogy visszavon valamit a hitéből vagy liturgiájából, úgy milyen alapon merészel bármit is mondani a világnak? Az egyetlen, ami legitimálja Őt, az a következetessége a folytonosságában.

Mi több, ha a püspökök, akiknek feladata, hogy a két liturgikus forma együttélését és kölcsönös gazdagodását biztosítsák, nem erre használják tekintélyüket, azzal azt kockáztatják, hogy nem pásztorként, a nekik átadott hit és rájuk bízott nyáj őrzőiként, hanem politikai vezetőkként tekintenek rájuk: a pillanatnyi ideológia kiszolgálóiként, az évezredes hagyomány őrzői helyett. Azt kockáztatják, hogy elveszítik a jóakaratú emberek bizalmát.

Egy atya nem kelthet bizalmatlanságot és megosztottságot a hívő gyermekei közt. Nem alázhat meg közülük egyeseket azzal, hogy szembeállítja őket másokkal. Nem közösítheti ki egyes papjait. A békességet és egységet, amit az Egyház a világnak felkínálni kíván, legelőször is önmagán belül kell megélnie.

Kapcsolódó cikkeink:
- Robert Sarah bíboros nem ért egyet a hagyományos latin misék korlátozásával
- Összefoglalónk Ferenc pápa "Traditionis custodes" rendelkezéséről
- Cikklistánk a Traditionis custodes rendelkezésről
- Cikklistánk Sarah bíborosról