Isten országában is vannak nagyok és kicsinyek, fejedelmi személyek és egyszerű alattvalók, gazdagok és szegények, Néri Szent Fülöp az egészen nagy, a fejedelmi, gazdag szentek közül való.
1515-ben született Firenzében előkelő családból. A „jó Pippo”, amint becézve nevezték, testben és lélekben egészséges, erőteljes és egyenes fiú volt. Szívesen és jól tanult; még szívesebben hallgatta a San Marco-kolostorbeli jámbor dominikánusok lelki tanításait és utánozta imádságos életüket. Jámborsága egyszerű, természetes, mély és komoly volt. Mindenki szerette. A gyermek Fülöp legföltűnőbb erénye föltétlen engedelmessége volt, az ifjúvá serdült Fülöpé a szűzi tisztaság. Kaján, emberek rossz nőt zártak rá. Ő nyomban olyan odaadó imádságba merült, hogy a kísértő szégyenkezve menekült. A tisztaság sajátos fénnyel ragyogott le arcáról, kisugárzott szeméből, még aggastyán korában is; úgyhogy elég volt jelenléte, kezének érintése tisztátalan kísértések gyökeres elűzésére. A szüzességnek ez a nagy mestere meg volt győződve, hogy a tisztaságnak igazi biztos őre az alázatosság. „Ha másnak bukásáról hallunk, mondotta, sajnálnunk kell őt, nem megvetni; a részvét hiánya saját bukásunk útkészítője.”
Tizenhat éves korában egy gazdag atyai rokona, Romulo Néri, üzletébe vette San Germanóban, Nápoly közelében, azzal a kifejezett szándékkal, hogy örökösévé teszi. Fülöp szülei nem voltak gazdagok; szívesen vették tehát fiuknak ezt a váratlan „szerencséjét”. Maga Fülöp nem volt éppen elragadtatva. Pontosan és szorgalmasan teljesítette ugyan kötelességét a gazdag nagybácsi üzletében; de amikor szerét tehette, elment a montekasszinói bencésekhez vagy a tenger partján, sziklák közt fekvő csöndes Szentháromság-kápolnába, s ott sokszor fél éjszakákat töltött önfeledt, boldog imádságban. S a vége az lett, hogy hátat fordított szerencsének és gazdagságnak. Egyedül Istennek akart szolgálni. Hiába marasztották.
1533-ban elment Rómába - pénz, segítség, sőt terv és kilátás nélkül, Csak azt látta világosan, hogy egyedül Istent akarja szolgálni. Rómában egy gazdag firenzei nemes, Galeotto Caccia fogadta fiai mellé. Növendékeit Istenfélelemben és tisztaságszeretetben nevelte. Közben ő maga hittudományt és bölcseletet tanult, s rendkívül szigorúan és szegényen élt egyszer evett napjában; étele kenyér és víz volt, olykor kis fű vagy néhány olajbogyó hozzá. Hetenként három nap egyáltalán nem evett. Néhány darab ruhája egy kötélen lógott szegényes szobájában, melynek padlója volt az ágya.
Így megcsinálta már 18 éves korában, amire később oly fölséges leckét adott Zazarra Ferencnek, egy törekvő jogászfiúnak. Az ifjú ott térdelt Fülöp előtt, s a szent szokása szerint atyailag simogatta a fejét s közben beszélt. „Boldog vagy te, fiam! Te most tanulsz. Egy szép nap aztán doktor leszel. Aztán pénzt keresel, családot alapítasz; egy szép nap magas állásba kerülsz, s teljes lesz minden vágyad.” Az ifjúnak fölcsillant a szeme. Igen, ez volt minden titkos álma. Akkor Fülöp az ifjú fejét gyöngéden szívéhez vonta és fülébe súgta: „És aztán?” Az ifjú hazament ennek a szónak a visszhangjával a szívében: És aztán?! Ez nem hagyott neki nyugtot, míg ott nem hagyott tudományt és karriert, és Fülöp kongregációjában teljesen Isten szolgálatára nem szánta magát.
Fülöp mélységesen becsülte az evangéliumi szegénységet. Egyszer egy testvérnek megígérte, hogy elviszi a paradicsomba, ha csak azt teszi meg, hogy egészen elzárja szívét a gazdagság elől. „Adjatok csak tíz embert, mondotta, akik egészen megváltak e világtól, és én megtérítem velük a világot.”
Az ilyen lélek nem ismer megállást. 25 éves korában eladta könyveit, árukat a szegények közt osztotta el és most már egész idejét és erejét arra szánta, rogy mindenestül lelki ember legyen belőle. Vezekléseit és önmegtagadásait megkettőztette. Keveset aludt, art is a puszta földön, vasláncos vezeklőövet öltött és a zajos nagyváros kellő közepében teljes hallgatásban és lelki magányban élt. Nappal a katakombákban imádkozott, éjszaka végigjárta a hét főtemplomot - tizenkét mérföldet! Sokszor negyven órát imádkozott egyvégben. Közben Isten olyan kegyelmekkel árasztotta el, hogy nem egyszer fölkiáltott: „Ne többet, Uram; ne többet!” Így történt, hogy 1544 pünkösdjén Szent Sebestyén katakombájában imádkozott a Szentlélek adományaiért.
Egyszerre mint valami tüzes golyó jött az égből és egyenest a szívébe hatolt. Két bordája a szíve táján kifeszült és ökölnyi daganatot hagyott, szíve kitágult és azóta rendkívül hevesen dobogott, ha Istenről szólt, misét mondott, imádkozott, szentségeket szolgáltatott. Még ötven évig élt ezután, és semmiféle orvos nem tudta megmagyarázni, miképpen!
Ötévi készület után Fülöp már elég erősnek érezte magát arra, hogy Isten szeretetéből a lelkek üdvösségéért kezdjen dolgozni. A tereken és boltokban egyszerűen megszólította a fiatalembereket: „Nos, testvéreim, mikor kezdünk már jót tenni?” S egyre többen követték: gyakran járultak a szentségekhez, vasárnaponként fölváltva imádkoztak a kitett szentség előtt, s így bevezették a negyvenórás szentségimádást. Az 1550. jubileumi évben rengeteg zarándokot láttak el, s megalkották a beteg- és zarándokápoló Szentháromság-testvérületet, mely mindmáig fönnáll. Fülöp buzgósága és meggyökerezett lelkisége egyre több embert vont varázskörébe. Bűnösök megtértek, lagymatagok fölbuzdultak, eretnekek, sőt zsidók katolizáltak, és lassan szinte divattá lett a jobb körökben is szegényeket és betegeket látogatni.
Mikor gyóntatója látta, milyen csodálatos hatással van a lelkekre, először tanáccsal, alázatos ellenkezése után pedig paranccsal meghagyta neki, hogy szenteltesse magát pappá.
Így 1551-ben Fülöp pappá lett és pedig azzal az odaadással, ami jellemzi egész életét. Mindennap misézett és mindig belevitte miséjébe Istenszerető lelkének egész szenvedelmes szent szerelmét. Még az oltár is megmegremegett attól a hő buzgóságtól, mely ilyenkor eltöltötte lelkét. Közben sokszor elragadtatásba esett, úgyhogy figyelmeztetni kellett a folytatásra. Végre is engedélyt kapott, hogy külön magánkápolnában misézhessen. Itt a ministráns az Agnus Dei után két órára magára hagyta.
Fülöp papságával életének új szakasza kezdődik. Az ő forró Krisztus-szeretete vértanúságról szőtte szent álmait, Mikor Xavéri Szent Ferenc (lásd dec. 3) halálárak híre eljutott Rómába, ő úgy gondolta, hogy a nagy mű folytatása, India megtérítése ő reá vár. Már toborzott is húsz társat, mikor egy szent szerzetes megmondta neki, hogy Isten akarata szerint neki Róma a működési tere. Fülöp nem is hagyta el 60 éven keresztül az örökvárost és lett Róma apostola.
Kis szobája már régen az életszentségnek és gyakorlati kereszténységnek főiskolája volt. Most, hogy gyóntatójával és néhány más jámbor pappal a Szent Jeromos (San Girolamo della Caritá) temploma melletti papi házba vonult, lelki fiait a templom oratóriumában gyűjtötte össze. Esténként gyűltek itt egybe, világi emberek és papok, gazdagok és szegények, tanultak és egyszerűek. Közös hangos imádság és csöndes elmélyedés után lelki olvasás következett a Szentírásból vagy szentek életéből, azután egy rövid, egyszerű, gyakorlati szentbeszéd nemcsak a hit és erkölcs köréből, hanem az egyháztörténetből is. Utána ének és zene. Palestrina, Fülöp gyónófia, számukra írta „oratóriumait”. Háromszor hetenként ostorozták magukat az Üdvözítő kínszenvedésének emlékére. Így szinte fölújult az első keresztények élete.
Ennek az életnek középpontja Fülöp volt. Egyénisége páratlan erővel vonzotta és emelte a lelkeket. Varázsának ritka mérhetetlen lélekszeretete, aztán a szentpáli lelkület, mely mindenkinek mindene tudott lenni, és nem utolsó helyen az a tény, hogy nagy szentségében nem tagadta meg egészséges, vidám, eredeti egyéniségét.
A nagy szentek rendkívüli adományaival rendelkezett. Az elragadtatás szinte rendes állapota volt. Élete egy csoda. Olyan kortársak, mint a híres tudós Barónius, esküvel bizonyítják jövendöléseit és csodáit, köztük a 14 éves Paolo Massimo hercegnek halottaiból való föltámasztását (a Massimo hercegek Rómában még ma is az évfordulón, márc. 16-án misét mondatnak kápolnájukban). Bűnösöknek leolvasta arcukról titkos gondolataikat. Lelkisége annyira átsugárzott külsején, hogy merő érintése vagy látása kísértéseket űzött el és bűnösöket térített meg. S mégis ez a szigorú életű szent egyike volt a legvidámabb embereknek. Egy-egy nyári vasárnap délután ifjait kivitte a San Onofrio kertjébe, Tasso híres tölgye alá és teljes lélekkel részt vett minden játékukban. Sohase neheztelt, ha a gyerekek telelármázták a házat: „Nem bánom, szokta mondani, ha fát vágnak is a hátamon, csak ne vétkezzenek”.
Meg volt győződve, hogy a vidámakat könnyebb az erény útján vezetni, mint a szomorúakat. Ezért óvott a skrupulozitástól is. Zseniális módon szabadított meg ettől egy apácát, aki szinte belebetegedett. Mikor találkozott vele, megszólította az ő kedves módján: „Skolasztika, mit búsulsz és skrupulizálsz. Hisz biztos számodra a mennyország”. „Ellenkezőleg, sóhajtotta az apáca, a pokol az én osztályrészem.” „Bebizonyítom neked, folytatta a szent, hogy a mennyország biztosítva van számodra. Mondd meg kikért halt meg Jézus Krisztus?” „A bűnösökért.” „S te mi vagy?” „Szegény bűnös.” „Tehát Krisztus érted halt meg. S mert az ő vérében megmostad lelkedet és utálod a bűnt, biztos neked a mennyország.” Az apáca egész életére meggyógyult.
Fülöpnek biztos volt a lelki szeme s egészséges és eredeti az emberkezelése. Róma környékén egy apácának látomásai voltak; csakhamar hírek keltek szárnyra nagy szentségéről. A pápa szentünket bízta meg, nézzen utána. Fülöp sáros időben gyalog elment, magához hívta az apácát, s odanyújtotta sáros csizmáját: húzza le. Az apáca méltatlankodva utasította vissza a „vakmerő” fölszólítást. Fülöp rövidesen elköszönt és jelentette Rómában: az az apáca nem szent; nincs benne alázat.
Őbenne ugyancsak megvolt. Szigorú, szent életét és fegyelmezettségét eredeti módon rejtegette: nem egyszer virágcsokorral a kezében járt, máskor éneket dúdolva - a zenét és éneket különben is igen szerette. Egyszer a hozzá hasonlóan eredeti Kantalicei Szent Félix-szel (lásd máj. 18), az alamizsnagyűjtő kapucinus fráterrel találkozott. Ez megkérdezte: nem szomjas-e? Az igenlő válaszra odanyújtotta neki az összekoldult borral teli kulacsot, s Fülöp nem törődve az utca népének gúnyolódásával, eleget tett a szent kapucinus felszólításárak. Igaz, utána rajta volt az alázatpróba sora: Fülöp levette a birétumát és a toprongyos fráter kopasz fejébe nyomta. Általános hahota fogadta; de Felix szintén állta a próbát. Nyugodtan indult, csak annyit mondott: Ha aztán valaki elveszi tőlem, te lásd. Mire Fülöp mosolyogva visszavette.
Ez az eset is mutatja, hogy Fülöp egészen magáévá tette Szent Bernát nagyszerű programját, mely az ő jelszava is volt: Spernere mundum; spernere neminem; spernere seipsum; spernere se sperni; magyarul: megvetni a világot, meg nem vetni senkit, megvetni magamagát, megvetni a megvettetést. S erre szüksége is volt, nagy arányokban is, élete műve számára. Egy nap ugyanis a rosszakarat, irigység és rágalom hozzá is bekopogtattak. A helynök-bíboros megtiltotta neki a gyóntatást (ez volt egyik fő lélekmentő eszköze, szinte reggeltől estig gyóntatott) és bezárta az oratóriumot. Fülöp csak annyit mondott: „Isten dicsőségére engedelmességből kezdtem; engedelmességből hagyom abba”. Nem tett egy lépést sem, hanem Istenre bízta ügyét. S jól gondolta. Néhány hét múlva kitűnt a rágalmak alaptalansága, és Fülöp nagyobb hatáskörhöz jutott, mint előbb.
A Szent Jeromos-templom és oratóriuma már régen kicsinynek bizonyult. 1564-ben áttette a firenzeiek unszolására a Szent János-templomba. Azonban hovatovább belátta, hogy nem térhet ki az elől, amitől alázata addig visszatartotta: 1575-ben XIII. Gergely pápa fölszólítására a pápától ajándékozott Santa Maria in Vallicella-templomban megalapította az oratoriánusok papi társulatát: igehirdetésre, nevelésre, a szentségek használatának terjesztésére. Fogadalmakkal nem kötötte le fiait, hanem azt akarta, hogy a szeretet köteléke tartsa össze kongregációját. Kevés és igen bölcs szabályt adott, de azoknak pontos megtartását követelte. Fiaitól föltétlen engedelmességet kívánt és az ő eredeti módján törte meg kevélységüket s segítette őket teljes világmegvetésre. Egy fölvételre jelentkező ifjúnak meghagyta, hogy övére hátul rókafarkot kössön, s úgy menjen végig Rómának egy főutcáján. Másiktól azt kívánta, hogy felsőruha nélkül, harmadiktól, hogy rongyos ujjasban menjen ki.
Baróniust, mikor az már híres tudós volt, egy gorombaságáról közismert kocsmároshoz küldte egy deci borért, óriási kannával és egy arannyal, hogy abból fizesse a bornak néhány fillér árát.
Se szeri, se száma azoknak az eredeti és találó gesztusoknak, melyekkel Fülöp a lelket rövid idő alatt Krisztusba formálta. Nem csoda, ha működésének félszázada alatt Róma képe megváltozott, s ha pápák, kardinálisok, szentek voltak legnagyobb tisztelői. V. Pius, XIII. Gergely, V. Sixtus, XIV. Gergely, VIII. Kelemen kezet csókoltak neki; pedig nemcsak a fölajánlott bíbort urasította vissza ismételten, hanem az ő módján apostoli bátorsággal nekik is megmondta kifogásait. Korának nagy szentjei: Loyolai Szent Ignác, Lellisi Szent Kamil, Borromeo Szent Károly, Kalazanci Szent József, Szalézi Szent Ferenc, Ricai Szent Katalin stb. bensőséges érintkezésben voltak vele; korának sok más híres embere tanítványa volt. Szent Péter mellett ma is legnépszerűbb szentje Rómának. Oratóriuma a századok folyamán sok jót tett, s ma Angliában a híres Newman alapításaként folytatja az apostolkodásnak azt a munkáját, melyet Szent Fülöp egyénisége még ma is végez.
Halála méltó volt életéhez. 1595 május 15-én, jóllehet a 80 éves aggastyán egészségesebb volt, mint valaha, azt mondta: tíz nap múlva megyek. 25-én, áldozócsütörtökön, szentmiséjén szokása ellenére végigénekelte a glóriát. Aztán egész nap gyóntatott, gyónóitól elbúcsúzott, s kérte, hogy imádkozzák érte az olvasót.
Utána elmondta a másnapi zsolozsma matutinumát. 11-kor lefeküdt, s azt mondta az ott őrködő testvérnek: Igen, végre is meg kell halni. Két óra körül mozgolódott és mondta a testvérnek: Antal, most megyek. Barónius elmondta a haldokló lélek fölajánlásának imádságait, aztán kérte, hogy áldja meg fiait. A szent fölemelte kezét, szemét égre emelte, majd körüljáratta fiain és aztán lehunyta. A hű szolga bement Ura örömébe.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
